Part 29

Botorkázva elment odáig, a hol a küzdelem szinhelye volt; elkezdett a földön tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: «ez a Fatia Negra kardja!» suttogá; végigsimítá kezével, «ezen nincs vér», suttogá tovább. Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte: «ez az ő vére!» – «ez édes!» – és akkor – mosolygott.

A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán ismét utána talál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha nappal volna.

Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.

Míg zsebkendőjét balkeze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára hurkolá, az alatt utolérte üldözője.

– Fatia Negra, add meg magad.

A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kisérté meg; s miután azok nem sültek el, közeledő ellenfeléhez hajígálta egyenkint. Szilárd tapasztalá, hogy a Fatia Negra balkézzel is igen jól tud hajítani; ha jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.

Ekkor újra felugrott a Fatia Negra s futott odább. Most már nem igen egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét. Még egy nehéz kisérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon kapaszkodni föl. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bizott a magáéhoz. Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról. Elmaradt ugyan nehány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett előtte utat veszteni.

Itt a hegyháton megállt a kalandor, végig tekintett a körülfekvő erdős hegyek óriási hullámain s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bérczek visszazengtek. Csak a viszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak azok más völgyek rejtekeibe. A czimborák siettek elmenekülni.

Az üldöző ismét utolérte. Tiz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy félmázsás követ s felhajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült, meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.

Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között soha sem volt több tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani s tapasztalá, hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harcz, a hol az egyiknek csak fél keze van.

Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni, midőn már tanyájához közel van, a minek bejáratát nem akarja elárulni a vadász előtt.

Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.

Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvas agancsok a ház homlokán s ablakai felett legalább azt sejttették, hogy ez valami vadásztanya.

Egy ablaka az erdő felől nyitva volt az erdei háznak; a Fatia Negra még egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor megfenyegeté öklével és beszökött a nyitott ablakon.

A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, a mi elég különös volt, hogy egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.

Vámhidy egy perczig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a kalandort. Átveté magát az ablakon s egy sötét folyosón állt, melynek tulsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utána ment.

A RÉMLÁTÁS.

– Kedves Henriette, mondá Lénárd nejének, a mint a vadászport leverte magáról, nemsokára vendégeink érkeznek Hidvárra, még pedig alkalmasint számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.

Henriette fejét meghajtva intett, hogy érté a parancsszót.

– Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a házi asszonyi hivatást teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni s csak két nap mulva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak az alatt érkeznek meg, a mit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy minél elébb hazatérjek s még itt találjam őket.

Henriettet mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette azt észre.

– Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel kedvesem, a melynek ablakai a parkra nyilnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadász-szobákat, huszonnégy ágygyal.

Erre az intézkedésre mégis kérdő meglepetéssel tekinte urára a hölgy.

– Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, a melynél az uraság egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem, az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője, mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbizva. Miután útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hidvárt kikerüljék; én magam hívtam meg a szolgabirót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el hidvári kastélyomat hadjárata «pivot»-jául, s nem volna esze, ha ajánlatomat igénybe nem venné.

E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, a mik szemeikkel kisérik az embert, de nem lélekzenek.

– A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek, folytatá Lénárd, egykedvű könnyelmüséggel: Vámhidy Szilárd, aradmegyei szolgabiró; derék fiatal ember.

Henriette fehér lett, mint a márvány.

– Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel mindent elkövet, hogy az magát házunkban kényelmetlenül ne érezze. Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét megcsókolnom. A viszontlátásig.

Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni és akkor elkezdett sírni s ajkait befogta két kezével s fejét elrejté ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.

A Fatia Negrát üldözik!… A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd!…

Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt házához…

Bizonyosan el fog jönni, hogy hajdani kedvesét újra lássa…

Oh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!

Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? a ki fél, a ki szeret, a ki gyűlöl.

Pedig ennek nem szabad megtörténni.

Mennyi borzasztó történt már vele ez ifju életben; de ez, a mi következik, a legirtózatosabb.

Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bizott egy szegény lélek-gyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a rém-nimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a közönyt is tanusítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig elhagyja.

Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? nem hallotta soha hírét ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, a kik egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok kisérteteivel, kiket világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved és ő nagyon fekete sorsnak nézne elébe.

Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriettenek nem volt bátorsága a tőrt, melyre rá volt irva, hogy ezt az ő szivének szánták, megragadni s a fenyegető szivébe ütni.

De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hidvárott.

Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végkép elhagyja férje házát. Hová megy? mi lesz azután belőle? ki fogadja fel? Arra még nem gondolt, csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban inkább, de Hidvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.

Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem?

Senkije sem volt, a kire bizhatta volna magát; cselédei mind férjétől fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltünt Hidvárról végkép. Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, a kitől segélyt kér, árulója lesz, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.

Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy időben a környék legrejtettebb zugjait bejárta, azzal az ábránddal, hogy szerencsétlen embereket találjon és azokat boldogítsa, gyakran haladt el egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.

Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölcscsel rakva, tetejét egészen befutotta az iszalag és vadszőlő-venyige.

A hallgató erdők közepett oly meghivó külseje volt a kisded háznak, hogy Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kivánságnak, hogy abba betérjen.

A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilincscsel volt az betéve. Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa-butorok voltak, a fal mellett egy czifra tálas, festett mázos tányérokkal, az asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyiló szoba ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egy pár tarka hiuz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.

Ebből egy harmadik szoba nyilt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel volt körülaggatva, puskák, pisztolyok és különös alakú vágófegyverek, sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a tölgyfa-asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött róka lánczra kötve; egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött; de semmi élő állat sehol.

Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után mult s Henriette utóbb is tovább menni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék, s csak eltávoztakor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a ház egészen köröskörül van nőve füvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.

Néhány hét mulva kiváncsi volt ismét arra venni az útját.

Egyedül, kiséret nélkül, a hogy szokott járni, megállt az erdei lak előtt, lovát megköté a sövényhez s benyitott az ajtón.

Ugyanabban a rendben talált mindent, a hogy először; az első szoba asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon sorban a fegyverek, mint először látta.

Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.

Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnak belőle.

Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktól kérdezgeté, hogy miféle ház ez itt az erdő közepén? Négy közül három nem akarta megérteni, hogy miről van szó? és egyátalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a «dráku». – A rossz lélek!

Ez még tudnivágyóbbá tette Henriettet; a pópát vevé elő, hogy megkérdje tőle, miféle ház az, a mi ott az erdő mélyében fekszik? senkit sem találni otthon soha.

A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nem igen emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más történeten törné a fejét, a mit válaszul adjon.

Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász maga ölte el magát és családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje s nincs az a vakmerő tolvaj, a ki onnan valamit elorozzon, sem az a kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.

Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; a milyeneket ő ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; még inkább ingerelte a titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy végére fog járni, vajjon csakugyan lakatlan-e?

E végett, midőn harmadszor betért a házba, egy vad rózsát szakított le, s annak egyik szirmát az asztalon levő vizes korsóba veté, másikat az ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.

Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a rózsaszirmokat s egyet sem talált azon a helyen, a hová tette.

Tehát mégis jár itt valaki, a ki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet hoz s a fegyvereket használja.

Egyszer a tudnivágy ravitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak rejtélye felől, elmondva neki mindent, a mit regeképen felőle hallott.

Az aztán megmagyarázta a titkot.

Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi, hogy benne kisértetek járnak, s nincs a kincs, a miért valaki akár éjjel, akár nappal annak a küszöbét átlépje. Egy öreg földbirtokos X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak s a ki a mellett szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron megvásárolja a birtokostól az erdei lakot és gyakori lesvadászataira itt tartja lőszerkészletét. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját vadászt tarthasson a háznál, a ki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná, bizonyos lehet felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs: de minthogy nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öreg úr mint regalista sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni s mikor itt van is, akkor egész éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei lakot, természetesen soha sem találkozhatott vele.

Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öreg urat, s most már Henriette nagyon jól emlékezett rá, néha találkozott vele a kolozsvári estélyeken. Lénárd egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öreg úrnak azt az egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés s többnyire Lénárd körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a szenvedélyét az öreg úr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy nem egészen jó barátságban él Lénárddal.

Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek rejtélyes érdeke a nagyon is prózai felvilágosítás által egészen elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a házába belépjen, a ki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai is elmaradtak; elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.

Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő hánykolódásai közepett lassankint mint mentő asylum kezdett feltünedezni a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, lakatlan szobáival és kisérteteivel.

Ez volt az egyedüli hely, a hová menekülnie lehetett, a hol kémektől nem tarthatott, a hol nem fogja keresni senki, a hol elrejtve maradhat, és a honnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, a hogy a sors mutatni fogja.

Éjjel senki sincs a házban: a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben és napokig oda marad. De ha ott lenne is és vele találkoznia kellene, tarthatna-e e tisztes öreg embertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánfi-Hunyadig vagy a mi közelebb van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre s nagynénje házánál menekvést találna.

Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint vezércsillag sugarát az égből és sietett azt követni.

Fölvette shawlját, s mintha sétálni indulna, lement a szobaleány kiséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna ide lenn a szabadban vacsorálni; a hold olyan szépen ragyog.

A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza s jól hallá, hogy uraasszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh dallamot kezdett el dudolni, a mit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta ezt, mikor egyedül maradt.

Az inasok nem sokára elérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból lehozták a fonott székeket és a nádasztalt; felterítettek egy szép kerek téren, mit terebély hársak fogtak körül.

A parkban folyvást zengett az oláh dallam.

Az ételeket is felhordták már s üvegharangokkal letakarták, kogy a lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még mindig hangzott.

Szó volt róla a cselédek közt, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt; azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborgatják, mikor dalol.

Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg?

A komornyik minden öt perczben kihúzta az óráját s hivatalosan referált, hogy mennyi már az idő?

Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől s a dal még sem akart helyet adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának úrnőjét felkeresni s komolyan előterjeszteni: hogy az estebéd régen vár reá.

A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hybiscus bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának támaszkodva, századszor kezdte újra: «az én gyűrűmet el ne veszítsd».

– Nagyságos asszonyom! szólítá őt meg a komornyik.

A megszólított nagyot kaczagott rá.

– Ahá! János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a nagyságos asszony.

A kertész leánya volt.

– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros? már két óra óta bolondítja az embert.

A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, a míg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt ott fog vacsorálni s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát. Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, a miért dalolok.

Az persze arany tű volt.

– S hol van a nagyságos asszony? kérdé ámultan a komornyik.

– Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! hát nem látja a lámpavilágot?

A komornyik épen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos asszony.

– Merre látta elmenni?

– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott keresse.

– Hüh, teringette! átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát s futott onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: ez megszökött!

Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel vacsoráért a szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt, hogy az alatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, útat veszthessen.

Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? de mit fog tenni? Mindenkit főbelő, a kit elől-utol talál a kastélyban.

Utána rögtön minden ember! a kinek kedves az élete. Keresni kell minden úton. Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fátol.

De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint két órai tért nyert üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a kastélyba az inasok, vadászok, csatlósok; mindenik azzal a reménynyel, hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle még csak hírt is hozni…

– – Henriette, a mint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg kedvencz nótáját dalolni, egyet kerülve a park kigyóútjain, a fáczános kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet felismerni segített a barátságos holdvilág.

Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt magát elrejteni szem elől.

A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált végig a parkon, már kimerültnek érezte magát; most pedig két órai sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában még fáradtságot sem érzett. Egy dombtetőről visszatekinte; a hidvári kastély tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken és számítgatá magában: milyen messze lehet már? Észrevették-e már, hogy eltünt? Jőnek-e az úton keresni?

Azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a hidvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló rengetegét még a holdvilág elől is eltakarták.

Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a targally között: éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár körüldongva kisérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém volna az is; a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt? hátha rablók kezébe kerül, a kiket most üldözőik az erdőkbe menekülni késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hidvárról elhozott s százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival, mint annak szőnyeges falai.

Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt üdvözölni.

Valóban e vadrózsák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve van az, nem igen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas bükkfák.

Nehány percz mulva ajtaja előtt állt.

A mint a kilincsre tevé a kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté meg szívét: ha zárva találna lenni? Ha kivételesen épen most nem lehetne e házba belépni!

Csak el kellett fordítania a kilincset, hogy ez aggodalma megszünjön. Az ajtó most is nyitva volt.

A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:

– Van valaki idehaza?

Semmi válasz.

Ekkor betette az ajtót maga mögött s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szintén nyitva volt, mint rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé kitárva; különben minden úgy a maga helyén, a hogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s a vizes korsó az asztalon.

A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen van s reggelig nem tér vissza.

Henriettenek egy perczben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után zárnia az ajtókat, nehogy eltalálván aludni, meglephessék; de azután elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.

Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s a mint megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek bánásmódját nem tűrheti többé. Addig vigyázni fog, hogy el ne aludjék.

Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tólulni. Akkor kezdett arra eszmélni, hogy hol van?

Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.

Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a padlón?

Talán épen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő halálsikoltása; itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt könyörögtek térden állva a gyermekek a véreskezű embereknek, hogy ne bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán napokig, a míg ráakadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj néma óráiban nem történhetik-e az meg, a mit annyian hisznek? hátha azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden összeköttetés, s a mint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan visszajárhat?

Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint a kik már meghaltak, s a kik a vendéget elfogadják, a kik tán koczogtatására felelnek, a kik tán mellette ülnek, a láthatatlan házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói az éjjel.

Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt, hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor otthontalan lélek van a szobában, annak a lehellete veti az üvegre a párafoltot.

Olyan félve tekintett az ablakra.

A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, sem feküdni; járkálnia kellett alá s fel, hogy lecsillapuljon.