Part 28

– Elmondok domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok, koldus vagyok, az a mesterségem. A mig a feleségem élt, addig nem voltam koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve, aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kis fiam maradt, nem több még, mint két esztendős: annak koldulgatok. Itt a patak fölött az országúton van egy kőhid, a vármegye építtette; reggel a fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba, pedig olyan piczike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét értem jön és hazavezet. A mit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény házigazdámmal, a ki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér odakünn, akkor bemenekülök a hid első boltozata alá, a hova nem jő víz, onnan várom be a végit s ismerem már annyira azt a helyet, hogy tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül, és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem birtam ellenállani. Attól tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el, valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az ismeretes hidbolt alá; nekem ugyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám talál ott. Egyszer hirtelen felébredek azokra az ismeretes lépésekre. Ott ment keresztül a hidon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy ő az. A hid közepén megállt. Kevés idő mulva több lépés hangzott, jobbról-balról; férfiak jöttek a hid felé s ott annak a közepén valamennyi megállt, megszámláltam őket: huszonnégyen voltak.

Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.

– Ekkor megszólalt ő. Oh! a két szemem világa ha megvolna, nem látnám oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő volt, az első szónál ráismertem; de abból, a miket beszélt, rá fogsz te is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt czimborája volt mind. Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, a hol nehéz meglepni valakit, mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hivatta össze társait, hogy tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mind az, a mit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon veszedelmes az a csapat, mely ez alatt keresztül-kasul járja a vidéket. Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a czimborák nem válaszoltak rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között és végre azt mondták, hogy ez nehéz sor lesz. A pandurtól félnek nagyon, meg a vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandurokat nem támadnak meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehez a vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt mondták, hogy kiki bujni fog, a hová tud. «Akkor hát bujjatok el olyan jól, hogy rátok ne találjanak», azt mondá a vezér; «majd én magam fogok velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül s megmutatom nektek, hogy ezek is csak halandó emberek.» Ez volt az utolsó szava hozzájuk, azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött. De te hidd el azt, uram, hogy a mit a Fatia Negra kimondott, azt meg is fogja kisérteni.

– Hogy ő maga jőjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár sokadmagával?

– Nem hiszed, uram, a mit mondtam; pedig úgy lesz. Higyj nekem, mert senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem. Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a világosságtól; oh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül élve.

– Jó ember, bizonyos vagy a felől, hogy nem álmodtad azt, a mit nekem elmondtál?

– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik? hisz ő nem nyithatja fel szemeit, hogy azt mondja: ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem kusztorámat s balkaromba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg uram, ottan van-e?

Juon felgyűrte bő ingujját herculesi karjáról, s Szilárd megdöbbenve látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen beharczolt sebét.

– Látom: itt van.

– No, ha látod uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, a miről beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem, mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton várhatsz reá.

Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott, senkinek se szóljon; ha való, a mit bejelentett, jutalmát megkapja érte.

– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást, mondá a vak koldus s oly szomjú epedéssel emelé arczát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt tudhatta, hogy az még feje fölött van.

Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandurjait az éj óráiban felváltva szüntelen czirkáltatá az erdőben s maga is csak hajnaltájon dűlt le aludni.

Ez éjjel semmi sem történt.

Másnap reggel a környékbeli birák gyanus embereket hoztak elé, kiknek vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; e miatt szinte délig ott veszteglett a malomban.

Délfelé erős kopó-csaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá, hogy alkalmasint a földes úr vadászik medvére.

– No, azt ugyan most rosszkor teszi, dörmögé Vámhidy, az én vadamat riasztja el.

A vadász-csapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem szalasztották.

Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbanhagyni mulatságát, mert most más dolog van itt készülőben; mire az készséggel szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot összekürtölték s azzal az egész vadász-csapat a malom felé tartott.

Néhány pillanat mulva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte meg.

Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen rendezi; két ember, a kinek még egymásról álmodni sem esik jól, összevetődik egy puszta helyen, a hol kénytelen egymással szembemenni és még azt is mondani egymásnak, hogy «adjon Isten jó napot».

Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan arczczal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk sem lett volna egymásra.

– Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabiró úr.

– Én hivatalból.

– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját, bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van; mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?

– Még az nincs meg.

– No én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes recontrem vele; ha nem sajnálná ön magától a fáradságot Hidvárt meglátogatni, a hol mind saját magam, mind nőm részéről a legszivesebb fogadtatást igérem.

Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szivének! Hátszegi úgy beszélt hozzája neje szivességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében tartogatni azt a szomorú katasztrófát, mely őket egymástól futni parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Igéri, hogy szivesen fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele, mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden csekélység kincs; még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy fillér.

– Köszönöm, báró úr, felelt rá hidegen Vámhidy; utasításaim vannak, a mikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová vezet?

– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e ez? Ezek a ravasz emberek hamar rászedik az idegent.

– De ez valódi nyom, a mit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, a kik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész eset. Mielőtt az elkobzott aranyokat felküldték volna Bécsbe, Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek meg; a mi abból a czélból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; különben úgy adhatta volna azt vissza, a hogy átvette. Az egész egy kis bureaucraticus aprólékoskodás dolga; de a mi ezuttal javunkra szolgált. A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve s én ilyen keresztes aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem, ártatlanok; ők mástól kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a más is tudatlan a bűnben, de így nyomról-nyomra mégis majd csak rá fognak vezetni arra, a ki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas fákat, a míg ő valamelyik népes város szinházában lorgnettirozza a kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden ostrom nélkül bekoczogtatnak hozzá és azt mondják, hogy «itthon van-e a Fatia Negra?»

Hátszegi nagyot kaczagott.

– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol fél milliót, hogy mint Pintye Gregor a Torda hasadékban lakjék vele. Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Már most csak azt sajnálom, hogy az én aranyaimon is nem volt valami jel, a mikről rájok ismerhetnék; ezentúl minden pénzemre felirom a nevemet.

Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadász-csapatjához, mely úgy látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.

– Terheljétek le a mokány lovakat és készítsetek el mindent a falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.

Aztán ismét Vámhidyhoz fordult:

– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön szives velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, a hol neki telepedjünk s a zsákmányul esett proviantot egymással megoszszuk.

Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy szép kerek árnyékos helyet az erdőben, a hol hat lépésről egymás mellének szegzett pisztolylyal nézhetnénk egymás szemébe s beszámolnánk azzal, a mivel oly régen tartozunk.

– Köszönöm uram, én már ebéd után vagyok.

Az nap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.

De hát ha éhen kellett volna meghalnia! ült volna Hátszegi mellé, hogy vele egy étkes tarisznyából falatozzon?

– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért, miután az én birtokomba jöttek?

– Pandurjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak; a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják s nagysádtok itt szintén meg nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most «vérbiró» vagyok, a kinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, a hogy jónak látom.

– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hidvári kastélyom ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.

– Valóban úgy van.

– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról, hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim önnek rendelkezésére állanak, s ha magam nem találnék is otthon lenni Hidvárott, a minthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szivesen látandja önöket.

E másodszori ajánlat már boszantá Szilárdot. Röviden végét akarta szakítani a beszédnek.

– Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.

Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget s hideg mosolygással mondá neki:

– Kedves ifju barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hulló csillag? Az egy rosszul égő szivarnak a tüze, a mit valami menyei pipás elhajított. God bye!…

Azzal vállára kapta fegyverét s könnyű, úriasan délczeg léptekkel haladt végig a mezőn, vadász-csapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben tünve el, a melyből előjött.

Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, a mi e szókban volt kimondva: a hulló csillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy óriási pipás elhajított; e czifra gúnyt csak ő értette, a kinek az fájt.

És azután este lett és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé nézni a csillagokat és elfeledé a mellett, hogy hivatalos terhek nyomják vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei találkoznak azokban a csillagokban «egy más valaki» szemeivel, a kit ép úgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.

A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; csak el kellene fogadni a férj meghivását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajjon mit mondanának egymásnak?

Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta ábrándozásiból; ki nem tudta verni a fejéből azt a mondást, hogy az egy kiégett szivar, a mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a «nyilas», a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.

Az éj egészen csöndes volt; csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása adott hangot a tájnak, mely ezuttal a malomgép kelepelésével nem volt összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok ne legyenek a háznál. A szobában a pandurok horkoltak, kiknek két óráig éjfél után volt szabad aludni; addig csak Vámhidy volt ébren és kívüle még egy pandur, a ki a pinczébe zárt foglyokat őrizte.

– Áldjászketye Domnye Zeu! hangzék egyszer csendesen a part rekettyéi közül, s Szilárd az épen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot látott a malomfolyosó felé közeledni.

A vak Juon volt az.

– Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? kérdé tőle gyanakodva Szilárd.

– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy, mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.

– Kicsoda?

– Hát ki? A Fatia Negra.

– S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?

– Azt tudom, hogy már útban van.

– S hol voltál most?

– Itt a malom árkában dolgoztam.

– Éjszaka, mit dolgoztál?

– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. – Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.

– Miért teszed azt?

– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, a mint a hid közepén túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele s ő, mint az egér a fazékba, belehull a vízbe.

– Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.

– Azt teheti; de pisztolyai tele merülnek vízzel, azokat nem fogja ellened használhatni.

Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki olyanokon töri fejét, a mik neki eszébe sem jutnának.

– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között velem szembe merjen állni.

– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között nem vagy-e te magad is egyes-egyedül? mert őrödet, ki a pincze előtt áll, horkolni hallottam.

Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre s megütközve látá, hogy az őr a pincze-ajtóban hosszat nyulva alszik.

Odasietett hozzá nagy boszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját; de semmi erőlködéssel sem birt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna halva.

– Próbáljuk a többit felkölteni, uram; szólt Juon, s vak létére azzal a könnyűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyen elsajátítanak, a hol gyakran szoktak járni.

A pandurok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a lisztraktárban.

Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket Szilárd, sorba, névszerint, egy sem ébredt föl rá; fölrántotta az alvókat fektükből: észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben maradt, a hogy visszahanyatlott.

– Mi történt itt? kérdé Szilárd megrettenve.

– Ugy-e hogy alusznak mind? s nem ébred föl egy sem. Hát az történt uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negra fizetett embere; mindenütt van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöczökben, a kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai italába s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a Fatia Negra jőjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez kicsinálva, uram.

Szilárd zsibbadni érzé tagjait.

– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló? Jól van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz kötve.

Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van. Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; tétovázásra nincs idő; hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat s hozzáfogott a munkához.

A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandurokat s kezeiket hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, a ki érezte, jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észrevéteti, hogy ébren van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.

Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.

– Éles-e a kardod, uram? kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan tudta, hogy a vármegye ura kard nélkül nem jár.

– Igen; de pisztolyaim is vannak.

– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy valami bajuk ne legyen.

– Mi?

– Ha jártál nagy vadra uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a rendet, hogy olyan fegyverre ne bizd magadat, a mit frissből nem töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor csendesen kell lenni.

Szilárd engedett a figyelmeztetésnek és két jó vontcsövű pisztolyából ki szedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált keresztülfujni a csövön s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s azt mondá, hogy vadméh viaszkja.

– No uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.

– Még itt vannak a pandurok fegyverei.

– Azokat is vizsgáld meg előbb.

Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kisérlet csak annyiban sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült. Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Az alatt kellett mindennek végbe menni, míg Szilárd künn volt s az emberek aludtak. Akárki tette, gyors keze volt.

– Tehát uram, éles-e a kardod? mert a Fatia Negra lépéseit hallom.

A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még a távol erdei ösvényen közeledett.

Az ifju önkéntelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn elérkezettnek látta a perczet, melyben az üldözött ellenséggel találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a bámulatos vakmerőség, melylyel terveit sikeresíté és roppant testi ereje minden szivet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arczczal, élet-halál tusára.

Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad gyávának lenni. A kinek kard van a kezében, az nincsen egyedül: a kard is egy ember.

A vak Juon reszketett helyette. Ő érte félt. Mikor Szilárd visszatért a meztelen karddal, ujja hegyével végig pöngeté annak élét, hogy eléggé ki van-e fenve?

– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj tőle semmit; mikor a vízből ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda s vágj a nyakához. Egyébütt ne vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál szabadulni, hogy össze kell csapnotok, ne védd magadat, hanem csak vágj hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál nyomni, kiálts; én odarohanok s megfojtom puszta kézzel. Oh, csak most volna meg két szemem világa!

A vak ember keservesen kezde zokogni.

– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most, mikor hallom közelíteni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke vezesse kardod élét s homályosítsa el az ő szemeit. Most, hallod őt közeliteni?

Látni is lehetne már. A magas, délczeg alak könnyű, ruganyos lépésekkel jött a holdvilágsütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől sarkáig fedve tartá.

Szilárd látta őt lépésről-lépésre közeledni a malom felé, melynek tornácza alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.

Abban a perczben, a midőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szivét, a mit csak azok ismernek, a kiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta hozni.

Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.

A vak Juon mellette állt és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak a közeledő léptei döngtek.

A fekete alak már a hidra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott még egyet lépett, akkor a hid deszkája lefordult vele s a fekete ember egy önkéntelen kiáltással lehullott a vízbe.

– Most, uram rohanj rá! súgá Juon Szilárdnak; a ki e perczben azt hivé, hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.

A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor; valódi athleta alak.

Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetlenné téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál, csakhogy markolatja keresztvas nélkül.

Szilárd útját állta.

Egy perczre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt ébrenléte és bátorsága által, a másik perczben már kezében villámlott a kirántott jatagán és a másik villámlás már az összecsapás volt.

És ekkor az történt, a mi megtörténik százszor és ezerszer az életben.

Az egyik vívó a hirhedett kalandor volt, athletai testalkattal, kinek bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem talált; a másik bajvívó pedig egy iróasztal mellett tengődő ifju, gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült kard a kezében s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött, mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.

És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.

Ez nem tartozik a csodák közé.

Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parirozott), Szilárd kardja egy «elővágással» keresztülmetszé ellenfele csuklóján az inakat, s az abban a perczben elejté a kardot.

A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt kezéből; s erre mintha viszhangja lenne, a malomtornácz alatt várakozó Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját s előrohant rejtekéből.

A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá s azzal együtt erős szivét is zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, a ki a sorstól el van küldve, hogy végóráját hírül hozza.

Mint a megriasztott hyéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a berekben, riadt vissza, s el kezdett futni az erdő felé.

Szilárd utána rohant.

«Vigyázz!» hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb-távolabb hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is elmult és nem hallott semmit.