Part 27

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója aranynyal.

Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyilt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, a ki azt merte tenni.

De megtevé!

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak «válogatott» jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.

A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.

– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

Nem sokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz ölnyire elmaradozva.

Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.

«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag; «hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harczot.

– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

És ő maga sebesíthetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.

Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.

– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre alvilági szörnyekről.

Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja.

Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi,

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére; az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hová lettek?

AZ ÜLDÖZÖTT VAD.

Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.

Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen organisált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a vakmerőséget, hogy fényes nappal, rendes katonaság által kisért postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát vívjon s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni.

Ez már nem maradhat megtorlatlan.

Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét, s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden falusi biró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy ezentul a Fatia Negra és kalandortársai, akárhonnan jöttek ide, többé – ha csak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.

E gyors készen-levésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös nyugtalanításának; az emberek bármenyire kinevették is, valami keveset mindig elhittek azokból a csodákból, a mikkel őket a dühös öreg úr ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki az országúti kaland hírét meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: «megmondta azt előre Satrakovics!» s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.

Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot, felültették a banderiumokat s összegyűjtve a megyék pandúrjait és fegyveres mezei hadnagyait, elhatározták, hogy közös egyetértéssel gyorsan és rögtön gyökerén ragadják az elhatalmazott bajt s a mennyire lehet, katonai erő segélyül hivása nélkül irtsák azt ki országukból.

A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak.

Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat vezetőjének, melynek területe több száz négyszög mérföldet foglalt magában.

Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de bizonynyal nagy hajtóvadász.

Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy helyben maradó fegyveres földészekkel elállatva, a főbb utakon azalatt a rendszeres lánczolatot képező nemesi fölkelőkkel előre nyomulni, kiknek egyes csapatai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandurok és hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról-napra összébb húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.

Az előrehaladó banderiumokkal együtt jár a rögtönitélő biróság, s minden falut, minden tanyát felkutat, s a hol gyanut fog, ott itél és végrehajt irgalom nélkül.

Ez alatt egy mozgócsapat, saját vezetője belátására bizva, keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért; véletlenül, előre nem sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja, másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja s a gubancz vezető fonalát kezére kerítse.

Látni való, hogy ide gyorseszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfiura van szükség.

Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg, ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.

Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az öreg táblabiró azt felelte rá, hogy arra senkinek semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.

A hajsza megindítása előtt közlé az ifjuval rövid utasításait.

– Öcsém, senkinek se higyj, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, a mit egy óra mulva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd. Megnézd, hogy mit eszel és mit iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad. Éjjel szobádban senkit se hálass és többször körülnézz, mit csinálnak embereid. És végre senkit ne kimélj, a kinél gyanut fogsz, akár úr, akár paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandurt adok melléd, magam válogattam ki őket; hanem azért még sem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a Fatia Negrának mindenütt vannak czimborái, és a melyik gyanusan viseli magát, azt küldd vissza hozzám parasztkiséret mellett, vason. A Fatia Negrának csak az a huszonnégy társa, a ki lovon szokta kisérni, képes arra, hogy nyiltan megtámadjon, a többi csak csőcselék pásztornép, az a veszedelem hirére elbujik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higyj.

Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandurja kiséretében lóháton.

Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg, melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira nevezetessé tett.

Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s e szerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.

Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel megindult csapatnak délig tartott a hegy gerinczére felkaptatni.

Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú, otthontalan táj, semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben alant egymásra boruló sűrű erdők, mik felett a havasi keselyük kóvályognak körbenjáró röpttel, s a milyen messze a havasi hátról ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek, emberi lakás nyoma nélkül.

Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt vívjon élet-halál tusát üldözői ellen; a hol azt, a kinek utolsó embere is elesik, soha sem fogja itt megtalálni senki, mert hisz ezen az úton tíz évben egyszer vetődik valami átmenő s akkorra már farkas és keselyű rég széthordta a csontokat.

Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé e találkozóra, a mi arra mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kisértet lakta helyen rá ne várt volna, a hol tíz elszánt férfi egy hadsereget verhet vissza.

A havas tetején van egy friss csergedező patak, mely körül, mint oáz a sivatagban, üde pázsit terül; s e pázsit között, a kopár magasban, a hol már semmi növényélet nincs, nefelejtsek virítanak.

Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s mikor újra lóra ültek, egy nefelejtset szakított le a csermelypartról s azt gomblyukába tűzé. Régi szokása volt valahányszor nefelejtset talált, abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének, sóhajtva bizalmasan: «engem, galambom, el ne felejts!» Most már nincs, a kinek adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt és a szomorú sóhaj «engem, galambom, el ne felejts!»

Lefelé az út egy égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá égve, hanem az alsó bozót gyuladván meg, e miatt a szálfák kérge mind felrepedezett és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett korom fedi s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá száraz galyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen «holt» természet síri csendjét félbeszakítja.

Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulár-kunyhót. Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.

Estefelé találkoztak egy lovas földészszel, ki málét vitt őrletni a malomba; azt elvitték magukkal kalauznak.

Azután egész éjjel mentek előre. Végig haladtak Skerisorán, Nyiágrán, egész a vidrai hegyzuhatagig; ide virradatkor érkeztek meg.

E havasi falvak egyes épületei oly távolban vannak egymástól elszórva, hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A házakat egyenkint lehetett körülfogni s kimotozni, a második ház lakói nem tudhatták, mi történik az elsőben?

Hasztalan fáradság volt: semmi gyanusat sem lehetett felfödözni.

Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt pihenőt kellett tartani…

Szilárd nehány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skerisorára.

Mikor a kalauz lovára kapott, a pandur-őrmester azt mondá Szilárdnak:

– Szolgabiró úr! én azt hiszem, hogy ez a ficzkó nem fog visszamenni Skerisorára, hanem a mint szemünk elől eltün, visszafordul és fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.

– Magam is azt hiszem.

– De akkor szelet fog minden gyanus ember s ideje korán megugrik előlünk.

– Épen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.

Azzal megparancsolá pandurjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél legyen ébren, három óra mulva váltsák fel egymást.

Délre kipihenték magukat a pandurok, az őrvezető sürgetni kezdé Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.

– Még jókor van! felelé Szilárd, s a fél délutánt eltöltötte ott hiába; csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől: házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre fekszik? hogyan kell menni? merre az országút?

– Jajh! dörmögének a vén pandurok; ha ez így kibeszéli előre az egész úti tervet, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.

Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a módon.

(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? dörmögének egymás közt a vén pandurok.)

Hanem a mint egyszer a kerített földeken túl voltak hirtelen megfordítá lovát Szilárd s átkapatva a hegyi csermely tulsó partjára, út nélkül belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel tartsanak utána; – hogy mit akar? azt ugyan ki nem találhatta senki.

Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagyhamar megérheti.

Egyszer azonban azt parancsolja kisérőinek, hogy szálljanak le s vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandurőrmester elérté a szándékot, de nem helyeselte.

– Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.

– Nem kell ellentmondani. Én értem, a mibe fogtam. Utánam.

Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alaguton keresztül, a tulsó völgybe lehetett lelátni. Ez a «római kapu»; sokan azt hiszik, hogy a rómaiak furatták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint hogy a természeten kívül más szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni hadjárataikban.

A pandurok most érték már ifju vezetőjök tervét; s ezentúl vakon követték volna tűzön, vízen keresztül.

A római kapun át egy félóra alatt a tulsó völgybe juthatni, s a milyen bizonyos, hogy jöttük hirére a Körös völgyéből iparkodni fog minden gyanufogható lélek menekülni, épen olyan előre látható volt, hogy azokat a geinai szorosban meg fogják lephetni.

Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, a hol senki sem várta.

Estig nyolcz embert szedett össze, a kiket nehéz gyanuban talált.

Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak, melyben azt irta: «Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk.»

Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezuttal úgy választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai votak attól tartani, hogy az éjjel megtámadják.

A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve, úgy, hogy a patak az épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elől hármas zsilip korlátozá a medenczében gyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három czölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből levezető gyalogutat összeköté.

Este felé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni, még pedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatni valói vannak.

Vajjon mit tudhat egy vak ember?

Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, athletai férfiunak látszott, széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.

– Domnule! egyedül vagyunk-e? kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy előtt.

– Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?

– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett domnule; mert az vagyok és az is leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres ember, a kinek a szemei kiégtek a Lúcsia barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; a szörnyeteg felgyujtotta az egész barlangot.

Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének czélját, ha egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, a miért szeme világát áldozá olyan vállalatnak, a mihez ő is épen hozzákészüle. Némileg bajtárs.

Hanem a koldus nem fogadta el az ajándékot.

– Köszönöm domnule, multzám; nem ez a pénz kell én nekem: a Fatia Negra feje kell én nekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol van?

– Nos?

– Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle domnule?

– Én nem ijedek meg semmitől.

– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arczot látni, a min nincs semmi változás, a mi olyan, mint az aczél; a kiről azt hiszik, hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő testét, és én láttam az ő vérét folyni?

– Mondjad, hol van?

– Itt, közel.

– Merre?

– Ah, domnule! sóhajta Juon Táre. Tudom is én, hogy mit kell arra felelni: «merre?» hiszen én nem látok sem eget, sem földet.

– Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?

– Ah domnule, a hangjáról megismerném én őt s ha szólani nem hallanám, a lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kisértet, hogy azt csak egy vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Oh én sokszor hallottam e lépteket messziről közeledni.

– De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?