Part 26

A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! s ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel, alá s fel a négy fal között, azután térdre és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szobahosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.

Az étteremben soha sem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyul hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él?

Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastély-folyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rá bámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.

Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek mulva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.

Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették s el nem hajtották.

– Álljon meg egy szóra asszonyom, suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arczot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s a mi kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint a kinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.

– Ne rettenjen meg, asszonyom, szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. Én vagyok, Anicza.

Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arczon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázstörő szót kimondaná, ez arcz megint oly szép lenne, mint tegnap.

– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arczom összeégett a Lúcsia barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arczomért elhagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.

Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy «hajdan» szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy «tegnap»-nak képzelte.

– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat: azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én! a ki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen boszút állhassak, a ki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meghagyták menekülni azt az egyet. Oh ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja Isten mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, ércztörőit mind. Engemet odahivattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, a miért a társaságot följelentém; akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem; őrült vagyok, ugy-e bár asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijeszszem. Alázatos bolond vagyok én, a ki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjök térden csuszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instántiáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat: mert meglehet, hogy az a nagy úr, a ki épen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az az irás, a mit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.

A leány szemeit törölgeté e szónál.

Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint a ki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania, sietett a szóval.

– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamis pénzverők pörében egy vegyes biróság fog itélni és annak a biróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.

Henriette félkezével a falnak kényszerült támaszkodni.

– Nagyságos asszonyom, én nem kivánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de a mi igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott útat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanuságot tesznek le a felől, hogy apám, a vén Onucz, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!

Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.

Anicza azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.

– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, a kik azon belől vannak. Néha megjelen az ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arcz, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, s ime most az megmenekült s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, a ki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; a ki mint a vadállat, a kinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, a kinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt nagyságos asszonyom: szóljon, irjon férjének, ha a szónak irva kell lennie. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, a kit még az ég is el akar veszteni!

Henriette most még kevésbbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, a mitől a kétségbeesett leány az országútakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rá tette a leány fejére s másik reszkető kezét esküre emelt két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett esküttevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, a míg ezt nézte.

Azután kiragadta magát Anicza kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába.

Ajtajából még egyszer visszatekinte s onnan látta, hogy a leány le van borulva s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!

Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fenhangon nyögve: én Istenem, én Istenem! és leveté magát a kerevetre s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő s ismét felugrott és sóhajtoza: – én Istenem, én Istenem.

Azután megerősíté szivét és leült iróasztalához irni. – Én Istenem, én Istenem! – Mivé lett ez a hajdan szép irása, a mi vetélkedett az aczélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett irni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: – én Istenem, én Istenem.

Ez volt a folyamodásba irva:

«Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön birája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne itélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne irja alá nevét egy olyan itéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, a kik legártatlanabbak. N. N.»

Nevét nem merte aláirni.

Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.

Még az nap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy czímerteremben jöttek össze. Lénárd a mint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dudolni, s kikiabált az ajtón a peczéreknek, hogy ereszszék ki az udvarra a kopókat.

A halvány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.

Lénárd vállat vont, s fütyörészve elment mellette.

Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel; Henriette újra megirta, újra oda lopta azt s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halvány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit?

Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriettel.

Akkor megszólítá.

– Kedves Henriette, olvasta ön a «Párisi titkokat?»

Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre és nem válaszolt.

– Hogy tetszett önnek a Bicètre leirása?

– – – –

– Ugy-e az borzasztó egy hely?

– – – –

– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott.

– Tőlem is igen sokan kérdezték már.

– – – –

– Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.

– – – –

– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez «igaz»: akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. Tehát úgy viselje magát.

– – – –

KÜZDELEM AZ ARANYÉRT.

Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s indítványokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».

Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.

Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint.

– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?

– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.

– Az csak hirlapi kacsa. Ő most is itt van.

– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.

– Igen, a lúcsiabarlangi pénzverőket.

– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.

– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?

– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

– Igen, én azt hiszem.

– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk sincsen veled többé.

– S ki bizonyította ezt rájuk?

– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vadnevű emberek.

– Úgy? Brinkó et companie. Ismerem

– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.

– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.

– Dehát miből tudod te ezt?

– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

– No én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.

A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.

E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

Ennyi elővigyázat több, mint elég.

A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.

A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.

A Fatia Negra és csapatja a hid közepett megállt és nem jött közelebb.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra:

– Ki vagy? Mit akarsz? miért állod el a hidat?

Egy mély, dörgő férfi-hang felelt neki onnan túlról:

– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

Mutatta nekik a kardot.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt lépésről-lépésre hátrált előtte.

Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

– Katonák! Vigyázzatok! A hid gerendái be vannak fürészelve:

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepczét készített számukra?

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos csepübe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető.

A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.

Itt gyors határozásra volt szükség.

Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.

– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.