Part 24

Margari pedig elkezdett sírni, mint egy iskolás gyerek; mentül jobban engesztelték, annál jobban bömbölt.

– A nagyságos úr! a nagyságos úr! a nagyságos úr engem megverte. Én nem bántottam a nagyságos urat soha; én hűséges szolgája voltam a nagyságos úrnak. A nagyságos úr engem hivatta, hogy örvendetes ujságot mondja nekem; no iszen kaptam én örvendetes ujságot! a fejem beszakadt három helyen! Kiesett a fogam mind, odavagyok. Soha se látok többet a két szememmel. Soha sem érdemeltem ezt. Én nem vagyok a nagyságos úrnak kutya.

– No no no, csak ne kiabáljon oly nagyon; csitítá őt János úr, kit nagyon nyugtalanított ez a jelenet. Jőjjön be a veranda alá. Törülje le a képéről a vért.

– De én nem vagyok kutya! ordítá Margari, ki annál jobban lármázott, mentül jobban csitították. Én nem megyek sehová, én megyek az utczára, ott kiabálok végig: akarom, hogy lássák engemet vérezni végig a városon.

– Margari, ne legyen bolond. Nem akartam bántani: heveskedtem. Ihol van, adok pénzt: mennyi kell, elég kétszáz forint? Na, mosdjék meg szépen.

A «kétszáz forint» szóra Margari egy kicsit alább hagyott a bömböléssel, hanem szerette volna azt előbb látni; mert gondolta, hogy ha előbb kiengesztelődik, majd nem kap semmit; azért hát most már csak nyöszörgött és sántított mind a két lábára, s valami kis karczolásból telemázolta vérrel az egész ábrázatját.

János úr sietett saját zsebkendőjével letörülni Margari arczát.

– No no, kedves Margari, bizony mondom, nem akartam. De minek jött utánam? Lássa, nekem itt légyottom van, valami szép asszonyt várok; ilyenkor a legjobb ismerősét sem szivesen látja az ember, ilyenkor az ember dühös mindenkire.

Margari egyszerre átcsapott e furcsa ötletre a siránkozásból a nevetésre, a hogy a makacs gyerekek szoktak.

– No lám, már nevet, nincs semmi baja. No itten van a kétszáz forint, a mit igértem. Lássa, én jó ember vagyok. Még majd többet is adok. Hanem most hagyjon magamra, menjen el ezzel a pénzzel külföldre, mulassa ki magát, majd adok többet is.

– Köszönöm alázatosan kegyeit, szepegé a megvert férfiu kiengesztelődés hangján s számtalanszor összecsókolá János úr kétszáz forintos kezeit, ki őt az alatt iparkodott a kapun kifelé tuszkolni, s egészen el volt vele foglalva, úgy annyira, hogy észre sem vevé, miszerint valaki már régóta nézi ezen jelenetet s szinte összerezzent, midőn az a valaki ismerős hangon megszólítá:

– Jó reggelt a tekintetes úrnak.

Mint a lernæi hydra a Medusa főtől, úgy meredt meg János úr a jó reggelt kivánó tekintetétől. Monori volt az, a szolgabiró.

Legelőször is azt hitte felőle, hogy az most utána jött a mindennapi nyolczvan forintot behajtani; pedig annál sokkal rosszabb volt, a miben járt.

– Engedelmet kérek! szólt közelebb lépve hozzájuk: én felsőbb végzés által Margari János elfogatására vagyok kiküldve, s megtudva azt, hogy a tekintetes úr magával hozta, kénytelen voltam utána jönni, hogy tovább menekülését megakadályozzam.

Két markos megyei pandur a szolgabiró háta mögött nyomatékot látszott adni elmondott szavainak, Margari felé indulva.

– Engemet elfogni? Miért akarják engemet elfogni? Én becsületes ember vagyok, én igaz járatbani ember vagyok; én nem vagyok sem gyilkos, sem haramia, én rólam felel a nagyságos Lapussa János úr; én a nagyságos Lapussa János úr bizodalmas embere vagyok.

E közben mind szorosabban igyekezett János úr mellé furakodni, s magát hozzá annektálni, megragadta frakkja szárnyát s mint támadást váró katona a karélyban, erősen sorakozva társa mellé.

János úr minden lehető temperamentumából kiesett. Phlegmája soha sem volt, dühe pedig nagyon megcsappant, hihetőleg a félelem miatt. Annyit világosan látott, hogy ennél ostobább helyzetbe még soha életében leszegezve nem volt.

Még rá fogják, hogy ő akarta elszöktetni Margarit! a szolgabiró még azt is látta, hogy pénzt adott neki s biztatta, hogy csak menjen odább; látta, hogy ápolgatta, hogy czirógatta az érdemes férfiut s már most hihet felőle akármit; de az ördög hozta ezt a Margarit most ő utána!

Legelső kötelessége volt mindenesetre a frakkja szárnyát kiszabadítani Margari kezéből s azután balkezét a hozzá törleszkedő férfiu mellének feszítve, azt olyan messzire eltolni magától, hogy a gallérjába ne kapaszkodhassék, s azután pompás impertinentiával ismeretlenné tenni őt maga előtt.

– Mit akar ez az ember? kicsoda ez az ember? Hogyan jön ez az ember ide? Én nem hoztam, nekem nem szolgám, nem cselédem; én nem tudok felőle semmit. Hogy a kocsimra felkapaszkodott, arról én nem tehetek; azért majd elkergetem a kocsisomat; azért pofon ütöttem, és azért kifizettem neki a törvényes díjat, a mit per utján kapott volna, ha bepanaszolna. Egyéb dolgunk nincs egymással. Tessék őt átvenni, tessék őt vasra verni: itt van. Nekem sem ingem, sem gallérom. Ha bűnös, lakoljon érte.

Most Margarin volt az elbámulás sora.

– Mit vétettem én? miért akarják engem vasra verni? Én ártatlan vagyok, mint a napvilág. Ne higyje nagyságos úr, hogy nekem valami vétkem van. Tévedés lesz a dologban. Valakit mást keresnek. Én nem vétettem soha életemben semmit.

János úr csunya kelepczében volt. Azt nem felelhette Margarinak, hogy nem tudja mivel vádolják, mert ott állt a szolgabiró, a kitől azt tegnap megtudta. Csak legjobb volt folytatni, a mint kezdte.

– Ön egy raffinirozott gazember! szólt hirtelen nyakravalójánál ragadva meg Margarit; ön beszélte rá az én kedves öcsémet, Kálmánt, hogy ama hibás lépést elkövesse s azután maga hamisította tovább a váltót, hogy negyvenből negyvenezer legyen. Ön tönkre akarta tenni egy fiatal ember jövendőjét, ön meg akarta gyalázni családunk hírnevét. Mindent tudok! a tens szolgabiró úr nekem tegnap mindent megmondott; s azért én önt ezennel átadom a törvény büntető kezeinek.

S azzal olyat lökött rajta, hogy a jámbor férfiu másodszor is hanyatt bukott, ezuttal egy sor paradicsomalma közé, a mitől nemzeti színű lett vitorlavászon pantalonja.

Az erre következő párbeszédet semmi gyorsiró sem adhatná vissza, mert mind a két fél egyszerre elkezdett ordítani, lármázni, János úr a paradicsom szélén, Margari úr benn a paradicsomban, kezeikkel melleiket ütögetve, egymást fenyegetve, lábaikkal toporzékolva, kalapjaikat félrevágva, hangjaikkal egymást túlordítva.

– Micsoda? mindent tud? Én rólam tud mindent?

– Igen, mindent tudok.

– Hát nem maga parancsolta?

– Ejnye gazember; még azt mondja, hogy én parancsoltam.

– Igen! igen a nagys… maga parancsolta; én csak szótfogadtam, s most nem akarja engemet ismerni.

– Nem ismerlek, gazember.

– Maga a gazember. Én csak kicsiny gazember vagyok.

– Adjatok egy botot, hadd ütöm agyon.

– Én meg ezzel a spárgatakaróval.

– Zsivány!

– Te vagy a zsivány!

Mikor látta a szolgabiró, hogy már elkezdik egymást tegezni, interveniált, hogy véget vessen a jelenetnek s Margarihoz fordulva, felkérte őt, hogy sziveskedjék őt a kocsihoz követni.

– Szivesen! Én megyek; én követem a szolgabiró urat. Akár a császár eleibe. De tessék elfogni ezt a másik embert is; ez a főbünös.

– Ne tessék rá hallgatni Margari úr, Monori csak boszúállásból beszél, a miért pofonütöttem.

A szolgabiró figyelmezteté, hogy Monori az ő neve (János úr annyira zavarban volt már, hogy a két egymásra rímező nevet is összetéveszté).

Margari pedig állt a mellett, hogy ha őt elfogják, fogják el János urat is. Ő nem bánja, ha a lófarkához kötik is, de a fiáker másik lovának a farkához kössék oda azt ott ni, mert az a főczinkos!

Erőszakkal kellett a két pandurnak eltávolítani a paradicsomból s a bérkocsihoz vezetni, és abba beleültetni; de még annak az ablakán is kikiabált, hogy ő nem fog egyedül ülni a börtönben, mert ő neki nagyságos úri társasága lesz odabenn. Sőt a hogy már elhajtatott a bérkocsis, kidugta fejét az ablakon, úgy kiabált vissza valamit; a két pandur odabenn nem birta elcsitítani.

János úr egészen ki volt a képéből kelve; nem lehetett ráismerni, hogy kicsoda. Arczán kék és veres foltok voltak ott, a hol máskor sárga szokott lenni; szemei el voltak meredve.

A hátramaradt szolgabiró csak annyit mondott neki:

– Uram; nem jó az embernek piszkos eszközöket használni, mert saját kezét is beszennyezi velük.

Azzal a másik bérkocsira ült, s az előre haladott után hajtatott.

János úr annyit belátott, hogy most már Pestet elhagynia lehetetlen.

– – – Ilyen gyümölcsöket hozott az a nap, a melyen Margari számára János úrnak valami örvendetes hirül adnivalója volt.

A NŐ, KIT NEM LEHET FELTALÁLNI.

Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet, legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábizott, az úton elvesztette, de mégis pedig ez a legelső, a mit meg kell mondani s azután tanakodni vele, hogy mit kell itt tenni ezuttal? hol keressék? mit gondoljanak, hová lehetett?

Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mit Hátszegi szállásához, szinte elfult a lélekzete, a mint az utczaajtó kilincséhez nyult; bár csak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje lenne, a míg azt kinyitják.

Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még félóráig folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengetyű-húzó; azt azután zsebébe tette, élő tanubizonyságául annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák mint be voltak téve, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál. Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszintet. Mikor nem volt Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt fölfedezhető.

Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Épen a verseny javára érkezett ki, mikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel. Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel. Gerzson úrnak elég nyugodt percze maradt a jelenlevőket végig mustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem a pályabirák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.

Egy szegletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymásután; hogy bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik félre sántítva; a nélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, a mit nem lát: folyvást Hátszegit kereste a nézők között.

Végre nem állhatta tovább a kétséget, a mint egy futamnak vége volt, leszállt a nézőhelyről a pályatérre, a hol egy körben sportsman bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező kifejezését minden arczról, a mint őt meg fogják pillantani.

De mennyire meg volt lepve, a mint a legelső ember, a ki meglátta, hangos hahotával kaczagta el magát rajta, s azután valamennyien, a kik megpillantották, mind elkezdtek nevetni és ujjaikkal rámutattak: «Itt van Gerzson! megjött Gerzson!»

– Meg vagytok-e bolondulva? kérdé Gerzson kimagyarázhatlan zavarában.

Azok pedig egyre kaczagtak, és a ki nem akart a szeme közé nevetni, az félre fordult, úgy nevetett.

Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy elébe nem jött s két kezét csipejére téve, el nem kezdé dorgálni.

– No te ugyan szép legény vagy! No te ugyan gyönyörű paladin vagy! mondhatom.

– De hát mi lelt? Mi bajotok? mit nevettek?

– Halljátok? szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. Még azt kérdi, hogy mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?

S ennél a kérdésnél mindenki várakozással fordult felé.

– Én nem látom, hogy mi nevetni való van ebben a kérdésben? szólt Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hinárjába.

Hová tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét, sipítá élesen Kengyelesy.

– Ez magam előtt is rejtély, dörmögé tompa hangon Satrakovics.

– Hahaha! No ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem soha. Rejtély előtte, hogy hová tette utitársnéját.

– Ki tud felőle valamit? Él-e? Kiálta Gerzson, kit az első pillanatra csak az öröm kapott meg, hogy Henriettenek nem történt baja.

A gróf összecsapta a kezeit s azután gömbölyű sipkáját a földhöz.

Ah! ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e? Pajtás, honnan kerültél te elő?

– Ne tréfáljatok! riadt fel hangosan Gerzson úr, mondd meg mit tudsz felőle? mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát nem találok benne.

Kengyelesy látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:

– Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted magadat; először Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor kényszeritéd azt a szegény asszonyt éjszakára egy pusztai csárdába betérni, és végre ott úgy leittad magadat, hegy elkezdtél garázdálkodni; utoljára azt sem tudtad, fiu vagy-e vagy leány? A szegény menyecske majd megőszült rémületében s csakhamar, hogy téged elnyomott a buzgóság, beküldte a kocsist a városba előfogatért s tégedet ott hagyva az asztal alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.

– Ez nem igaz! kiálta közbe Gerzson úr, egész arczában elvörösödve.

– Mi nem igaz?

– Hol van a báróné?

– No csak megállj! ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban visszautazott postalovakon a férjével Hidvárra.

– Az nem igaz. Láttad-e őt?

– Saját lorgnettemmel. De valamennyien mind láttuk. No, ugyebár?

Többen állították, hogy igenis látták a bárónét.

– De kedves barátom, szólt Gerzson úr megütődve, ez nem tréfa. Ez egy igen tragikus eset, a mi velem és a bárónéval történt; a mit ti itt velem tesztek, az igen rossz elmésség és azt kikérem magamnak.

Kengyelesy vállat vont.

– Nem gondoltam, hogy te komolyan veszed a dolgot, hanem így van.

– Kitől halottad?

– Hát magától…

– A bárónétól?

– Nem, Hátszegitől.

Gerzson úrnak egy gondolat villant meg agyában.

– Magával a bárónéval nem beszéltél?

– Nem. Őt csak a kocsiablakon keresztül láttam, mikor elindultak.

– Le volt fátyolozva?

– Nem, barátom, ő maga volt az, nem csalódtam.

– Köszönöm.

– Nem tudom mit.

– Majd megtudod. Már most csak mulassatok rajtam tovább. Isten veled.

– Te, a Cornblue lába kitörött.

Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el onnan. Az ottmaradók – persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt szegény. De minek is vállalkozik hölgykiséretre, ha már ismeri a természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?

Gerzson úr pedig ment addig, a míg haza nem talált, s ezen idő alatt épen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a befulladás előtt egy perczczel. Ilyenformán érezte magát Gerzson.

Csak mikor hazaért s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el egy kicsit visszagondolni azokra, a miket hallott. Annyi volt azokban a meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószinű, a hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle egyhamar igazodni.

Hogy a báróné visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan állítják visszatértét, azért, hogy Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott és elaludt. De hogy tudtán kivül garázdálkodott volna, hogy magát illetlenül viselte, akárhogy erőltette az eszét, hogy visszaemlékezzék arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig, hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelid arczczal s neki meséket mondott az erdélyi havasokról s ő azokat nagy gyönyörűséggel hallgatta. Azontúl, a mit látott, az mind álom volt. Henriette visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat s kényszeríté utitársnéját a csárdába betérni. De ez lehetetlen! a báróné hallotta azt, hogy a lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kivánta, hogy az útból félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt.

«De ez nem igaz! ez lehetetlen!»

Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde hevesen járkálni a szobában s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy sérült karját nem birja kinyujtani, a mint fejéhez kapkodott vele.

Végre készen volt a holnapra való tervvel.

– Elmegyek. Rögtön elmegyek, oda megyek egyenesen hozzá. Meg akarom tudni tőle magától, hogy mi történt tehát én velem, a miért így csúffá tett? Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.

És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem szólt senkinek semmit, hogy hová akar menni? magának a kocsisnak is csak a legelső állomást nevezte meg.

A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét, meg egy új fakulacsot; a mint a Maros alá értek, leszállt a part alá, azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután tele meríté vízzel, s akkor a zsemlyéket és kulacsot mind elzárta utitáskájába. Azután felölté a szűrét, s behuzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját, markába a pisztolya agyát s le nem hunyta a szemét reggelig.

Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor megmondta a kocsisának, hogy micsoda fog következni most? két állomást egymásután soha sem tudatott vele. Reggel felé megevett egy zsemlyét tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Marosvízből keserves kortyokat, a mivel kulacsát tele meríté. Kocsiját két percznél hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, a ki közelített hozzá kiváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztolylyal fogadott. Ha azoknak több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.

Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésre. – Azután ismét árkon bokron tovább.

Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokalta már a dolgot.

– Nagyságos uram, nem tartunk státiót valahol? A lovak nem bánnák, ha pihenhetnének.

– Mi közöd hozzá, gazember? riadt rá Gerzson úr, tán magad vagy álmos, lusta semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom én a lovakat, akasztófáravaló.

Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi változatos «gazember és semmirekellő» czímet, mentegetőzve mondá, hogy hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt.

– És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát a ki ellenséget kerget csata idején, az is megáll etetni, itatni? tán a huszár panaszkodik a miatt, mikor negyvennyolcz óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova már most hogy lesz, mint lesz? Megy, a míg ellenségét le nem vágta; arra való a ló.

A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit. Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem látta még Gerzson urat soha senki.

A Hidvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva. Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hidváron túl egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét eltöri, a mi sokkal valószinűbb.

– A kastély előtt megállsz! parancsolá a várhíd elé érve Gerzson úr.

A kocsis fejcsóválva tekinte vissza.

– Nem fordulunk be a kastély-udvarra?

– Nem! kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem? mint a halszálka.

Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.

A mint azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait s visszatért a kocsisához.

– Nyisd fel a szemedet és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom, hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mondd meg neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s két véka tengerit; ha visszajövök, majd megszolgálom. Fizetést ne emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a hintóba s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán tudatja veled a többit.

Azzal megfordult a sarkán s ment a várkastélyba befelé.

Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a nyolczadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.

A tornáczon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos állkapczájú öles ficzkóval, a kit soha életében nem szenvedhetett. Az útját állta.

– Jó estét kivánok, nagyságos uram.

– Mit kivánsz nekem jó estét, ostoba szamár? szólítottalak én arra fel, hogy nekem jó estét kivánj? mintha én a te jó estéd kedvéért jöttem volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?

– Senki.

– Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon és hét ablak van kivilágítva az emeleten.

– Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg; azt virrasztják.

– Hát az urad hol van?

– Benyargalt Kolozsvárra, a tudós doktorért.

– S mi baja az asszonyodnak?

– Én nem tudom, azt mondják, hogy megbolondult.

– Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt neked?

– Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van bolondulva.

– Nem lehet vele beszélni?

– Dehogy lehet. Épen az a baj, hogy nem lehet.

– Te ficzkó, én azt mondom, hogy a te gazdád idehaza van.

A hórihorgas vállat vont s elkezdett fütyörészni.

– Öcsém, szólt hozzá Gerzson úr, alig birva ingerültségével; az én öklöm itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja s nekem rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az urad vagy nincs?

– Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az pedig meg van bolondulva.

E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az emeleten.

– Hisz itt zene van!

A ficzkó nevetett.

– Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az őrültek.

– De én zajos emberhangokat is hallok, mintha vendégség volna.

– Hol? Dehogy hallani. A kutyák ugatnak a ketreczben.

– Nem hallod?

– Én nem hallok semmit.

– Jól van fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel. Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.

Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárczájából egy levelet s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat irá:

«Uram!

«Én önt nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom. Ha meg akarja tudni, hogy miért? ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom s aztán elvégezhetjük egymással a többit.

Satrakovics Gerzson.»

– Igy! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. A kinek ilyen szót mondanak az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.

Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá iróasztal.

De hátha még erre sem jön elő?

Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá hozzá:

«Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában s lelőlek, mint a kutyát!!!»

Ez már csak elég?

Megint lepecsételte a levelet s már adni akará a vadásznak, midőn meg az jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlan a tűzbe vetik?

Most aztán a külső levéloldalra irt még ilyenformát, mindjárt a czím alá: