Part 23

Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de a kit Pesten «párt»-nak (Partei) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki a butorok; még muzsikáló óra is van.

Külön pipázó szobája van Margari úrnak, a hol az egész nap nem tesz egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé okiratok. Ott nyujtózik a boldog férfiu tarkavirágos hálókabátban a bőrpamlagon, s hosszúszárú csibukból fujja a törökdohány füstjét maga körül.

Clementine sokat pörlekedik vele a miatt, minek rakja fel lábait a pamlagra? Ez csúf szokás! ez nemcsak illetlen, de káros is; a butorok romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, a mi igen természetes; a ki harmincz egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harmincz évig lefojtott ösztönt kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja: «alios jam vidi ego ventos, aliasque procellas». Csakhogy egyszer otthon lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az onnan!

– Ne búsulj asszony, vigasztalja a butorai miatt pörlekedőt, ha elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, a mi csak kell.

– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne féljen, ha pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet; addig, a míg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem én a maga nagyságos urát.

– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon kitalálna szökni valami. Csak nem kell engemet félteni.

Margari úr annyira biztos impertinentiával beszélt, s úgy fujta a füstöt maga körül, hogy Clementine kezdte respectálni, s oda ült a pamlag végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a pamlagvánkosról.

– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem gondoskodik magáról és én rólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr mindig ad pénzt, a mikor hozzá lehet férni? a pénz elmegy; az ember halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal, s akkor maga szaladhat utána a holdba.

Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette lábait a pamlagról s egyenesen kezdett ülni; tán azért, hogy az esze mind a fejében gyűljön össze, a mi horizontális állapotban természetesen eloszlik ide-amoda, lábszárba hova?

– Mit gondolsz hát, hogy mit kellene csinálni?

– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a nagyságos úr magának, ha már olyan nagy szolgálatokat tett neki, hanem a hogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort, a hol az ember egy kis gazdaságot kezdhetne.

– Az biz igaz. Úgy is van neki akár hány olyan darab földe, a honnan semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis száz holdas gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én választani fogok, hogy hol tetszik.

Margari úr most már dölyfösen sétált alá s fel a szobában; s felhányta a fejét, mikor beszélt.

– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta; figyelmezteté őtet Clementine.

– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak; monda Margari, megfordulva a sarkán.

– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájczerája van.

– De birka is fog kelleni, az adja a gyapjut, sokat.

– Aztán meg baromfi; nekem tyúk, liba.

– Minden! még tengeri nyúl is.

– Nem; az nem kell, mert az kiássa a falat.

– No hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni. Majd megmutatom én, hogy kapok. – De hohó! egyet elfelejtettünk.

– No mit?

– Még malacz is kell! ugy-e? két hizó malacz az ólban. Ez a fő dolog s ezt elfelejtettük.

S ezzel Margari úr, mint ki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyult, hogy ismét rágyujtson.

Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a csibukszárat.

– Megálljon no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt. Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?

– Gondolom? én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy ez «kell», hát az akkor kell.

– De hátha ő azt mondja, hogy «nem».

– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Oh a Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a nagyságos úrnak, jobban, mint a Margarinak a nagyságos úréra.

– Ne mondja.

– De igen is mondom. Ereszsze a csibukom szárát; nem pipázok no; de kell nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesticulálni akarok. Mert ha én akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm és összetörik, és ha akarom a nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.

Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesticulátióval mind szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába fonta kezét.

– Igazán olyan nagyon kezedben tartod János urat valamivel?

– Mint ezt a csibukot.

– Ugyan mi lehet az?

Margari lerázta őt válláról.

– Eredj dolgodra, nem asszonynak való azt megtudni.

A kiváncsiság majd megölte Clementinet. Sírni kezdett.

– Hát nincs én hozzám bizodalmad? Hát nem vagyok-e én hitves társad? Hát nem vagyok-e én veled egy test, egy lélek?

– Ostoba beszéd. Ha egy test lélek vagy velem, hát eredj aludni, mert az én testem és lelkem alhatnék.

E rossz élcz után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen maradt szófára.

Clementine most már naivul kezdte faggatni.

– Nem! én tőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem meg kell azt mondanod, hogy tudjam.

Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még horkolni is kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből, nagyon ütött öklével a politéros asztalra s olyat ordított, mint egy pénzért mutogatott tengeri oroszlán.

– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, a mit én tudok, akkor becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolczra, téged tizenkettőre; már most hallgass.

Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából s vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik már most valamennyit a siralomházba? Rettenetes gondolatok támadtak a fölött szivében.

Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz a kis falusi dominiumhoz, hűséges szolgálataiért.

A Lángainé contra Lapussa János öröködési per még mindig az első biróság előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél kifáradhatlan. A szolgabiró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon valószinű, hogy perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél a biró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van moraliter igaza? hanem az irott betűk ellen még sincs hatalmában az itéletet jobbfelé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.

János úr tehát mindennapi látogató a szolgabirónál, a kit kedves barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de a ki soha sem megy oda.

Monori úr a régi fajta szolgabirók közé tartozik, a kik nem haszonért, hanem csupán a tisztesség kedveért, a megbecsültetésért viseltek hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél előbbre tették; a kik, ha kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett az ország sérelmeit kötözgették, és a mi mindig kellett, igazságot osztottak egyformán mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony? Hogy Monori úr már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános jellemére, a ki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a köztisztviselőket jobbára «becsülettel» fizették, a miből még azon időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.

Monori úr leszokta ültetni úri kliensét s pipát szokott dugni a szájába, mikor látogatására jön.

Egy nap azt kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari felől, ki irnokságért folyamodott a megyei kanczelláriába, s folyamodásában a Lapussa családra hivatkozék, mint a melynél huzamosabb ideig viselt bizonyos hivatalokat?

Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, a mennyivel kevesebb volt a szive, azt felelte volna erre a tudakozódásra, hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s épen nem felel a jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne kapjon ezen kérdésen. Legjobb alkalom kinálkozott számára egy alkalmatlan nyügöt saját vállairól le és a vármegyéére rá tolni. Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette észre, hogy «legale testimonium» előtt beszél, a kinél ma nem «verba volant», hanem «verba valent».

– De vajjon megbizható ember-e? itt holmi aprólékos pénzkezelések is fordulnak elő, tiszta keze van?

– Oh kérem, mint az arany! Én olvasatlan pénzt merek rábizni. Nekem váltóim forognak kezében. Küldözöm a velem összeköttetésben levő üzérekhez; ennél több már nem kell.

– Kegyed szava mindenesetre elég ajánlat.

János úr még azután is annyi szépet és jót beszélt összevissza Margariról, mint egy lócsiszár a vak lováról, a mit a vásáron másnak a nyakába akar kötni.

Szerencsétlen, nem tudta, hogy szolgabiró előtt beszél. Annak pedig már zsebében volt Vámhidy hivatalos jelentése Kálmán vallomásáról, melynek folytán a tiszti ügyész bűnvádi vizsgálatot kért Margari ellen.

Monori úr azzal bocsátá el magától János urat, hogy nagyon meg van elégedve a felvilágosítással.

János úr szertelenül örült, hogy ilyen jó üzletet csinált. Egy alkalmatlan tolakodó koldust, a ki iránt némi kellemetlen kötelezettsége van, ilyen szépen ellátott a más rovására életfogytig tartó hivatallal. Egy ilyen örökké kérő száj valahára be van dugva. Száz proczent nyereség. Ezen való örömében annyira ment, hogy komornyikját rögtön elfuttatá Margarihoz azon izenettel, hogy holnap reggel 11 órakor látogasson el hozzá, valami nagyon kedves izenettel akarja meglepni. Persze, úgy kellett vinnie a dolgot, hogy Margari a megnyerendő irnoki állomást akként vegye, mint magas pártfogója közbenjárása által nyertet, s azzal aztán minden további követeléséről letegyen.

Még aznap délig az a meglepetés érte, hogy Monori személyesen látogatott el hozzá. Ez valóban a csudák közé tartozott, mert a szolgabiró soha sem szokott hivatalos küldetéseken kívül sehová ellátogatni.

– Minek köszönjem ezt a rendkívüli szerencsét? Kérdezé János úr, bizalmasan leültetve Monorit a pamlagra; magában pedig így magyarázá a dolgot: ez a táblabiró nem tartá illendőnek elfogadni hivatalszobájában az általam megkisértett hálaajánlatokat, valószinűleg tète à tête akar rá alkalmat adni. No iszen én nem leszek fukar, azt tapasztalni fogja.

– Én bizony csak azon bizonyos Margari ügyében jöttem, szólt Monori, feszesen hátratartva magát s szemeit élesen János úrra függesztve.

(No ez világosan csak ürügy! ugyan mit törődnék a szolgabiró egy ilyen semmi ember dolgával oly nagyon?)

– Reggeli beszélgetésünk óta az a körülmény jött közbe, miszerint egy aradmegyei tiszttársamnak sikerült az elveszettnek hitt Lapussa Kálmánt feltalálni.

E szónál János úr elkezdte a bajusza végét a szájába simítani s figyelmesen rágogatni.

– A fiatal ember kivallá, hogy a kérdéses váltóhamisítást csakugyan ő követte el; hanem egyúttal azt is, hogy erre őt Margari úr vette rá, és hogy az általa aláirt váltó eredetileg negyven forintról szólt s így okvetlen valakinek másnak kellett abból negyvenezeret csinálni.

János úr nagyon köhögött erre a szóra; bizonyosan lerágott bajuszából akadhatott valami a torkán.

– Ez a körülmény nagyon kényes, megvallom, folytatá Monori, mert az által a fiatal embert terhelő vád nagyon megkönnyebbül s annak nagyobbrésze eddig egészen mentes vállakra fog nehezülni; ő, mint kiskorú, beszámítás alá kevésbbé vehető, diákos könnyelműségeért legfeljebb szigorú családi fenyíték és gyámi felügyelet alá kerül; de Margari és még nem tudom kicsoda, aligha nagyon meg nem ütik a bokájukat.

János úrnak most már nem volt elég a bajusza; a körmeit kezdte rágni.

– De hát végtére is mit tartozik ez a dolog én rám?

– Csak annyiban tartozik, hogy uraságod maga mondá előttem, miszerint Margarit megbizottjául tartja s ez az egész hamis váltóügy uraságod által infiláltatott.

– No én nem azért mondtam, mintha úgy volna, hanem, hogy egy kis hivatalhoz juttassam. Én nem felelek senkiért. Mi közöm nekem inasaim, cselédeim kharakteréhez?

– De ez megbizott, ki uraságod váltóit is szokta kezelni.

János úr azt hitte, hogy ebből a zsákutczából egy kis erélyes gorombasággal legczélszerűbben lehet majd kitörni.

– De hát minek engedjem én magamat saját házamnál így kérdeztetni? kiálta erőtetett büszkeséggel, s felugrott a pamlagról a szolgabiró mellől.

Erre a szolgabiró is felállt.

– Bocsánat. Én nem látogatóképen vagyok itten, hanem hivatalos kiküldetésből, mint önnek birája.

Azzal hidegvérrel kigombolá attiláját s elővoná zsebéből a nagy pecsétes levelet.

– Önnek meg kell esküdni az általam felteendő kérdő pontokra.

– Én? én nem esküszöm semmire; kiálta János úr, kezeit hátradugva kabátszárnya alá, mintha attól félne, hogy valaki erővel fogja kényszeríteni ujjai feltartására. Én nem akarok esküdni; én nem szoktam esküdni soha. Én quäkker vagyok, methodista, azok nem esküsznek.

– Ez, uram, fejedelmi parancslevél, a ki ennek ellenszegül, büntetést von magára.

– Micsoda büntetést?

– Fizet nyolczvan forintot.

– Tessék, itt van a nyolczvan forint! János úr mohón fizetett; gondolva magában, hogy hisz ez a törvény remekül van kigondolva; gazdag embert nem kötelez, mert mi annak nyolczvan forint?

– Jól vagyon, szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva; majd holnap ismét eljövök.

– Minek?

– Ismét felszólítom kegyedet a hitletételre.

– S ha én nem esküszöm?

– Fizetni fogja a birságot toties, quoties; egy juratus tabulæ regiæ notariusnak rendes napi kötelessége leend kegyedet ott a hol felkeresni, a nyilt parancsot bemutatni, mind addig, a míg kegyed meg nem esküszik; most ajánlom magamat.

A szolgabiró eltávozta után János úr dühe tetőpontját érte. Legelőször is a szegény kalamárison töltötte boszúját, a melyből Monori a nyugtatványt megirta, azt földhöz vágá; a csörömpölésre beszaladt a komornyik, azt kérdve, hogy miért méltóztatott csengetni, azt hátba vágta, kikergette, hogy mert bejönni? azután meg utána szaladt, nyakon fogta, megtépázta, hogy mert kimenni? miért nem takarítja fel a cserepet a padlóról? Azután mérgesen neki ment a terembe vezető szárnyajtónak, annak két ablaktábláját berugta, mert nem akart kifelé nyilni, a hogy ő kivánta, hanem befelé, a merre a zára volt. Kalapját felkapta a fejére, lerohant a lépcsőn, egy budaörsi svábasszonyt kitaszigált a kapu alól, ki oda települt le egy háti kosár szegfűgombával, s azzal neki mérte a lábait a járdának, egy pár szemközt jövő jurátussal összeveszett, egy házaló zsidót, ki nem akart előle kitérni, lelökött a járdáról s csak a király-utcza szegletén jutott eszébe, hogy hiszen saját hintaja is van, a melyen kimehetne a városligetbe, mert oda tartott, s visszafordult, hogy befogasson; a váczi-utcza szegletén megint az derült fel előtte, hogy igen ám, de azon a hintón Maxikát küldte ki sétálni, két fogatot pedig nem tartott, megint visszafordult, a Károly-kaszárnya előtti hosszú sor bérkocsist végig járta, végig gazemberezte valamennyit; míg aztán talált egyet, a ki 40 pengő krajczárért vállalkozott kiszállítani városligeti villájáig.

Ott tért csak egy kicsit magához.

Tehát Kálmán megkerült; Kálmán magára és Margarira vallott. Margari belekerült a csávába. Ez idáig nem baj. Margarit csak desaouválni kell; ő azután lássa, hogy húzza ki a lábát a hinárból? De hátha majd Margari fog vallani? Mindegy; azt nem kell elismerni. De ez a fatális királyi parancs! Vagy meg kell esküdni, vagy pedig fizetni a birságot mindennap. No ez szép kis üzlet lesz! Árendát fizetni az embernek a lelkiismeretétől; nyolczvan forintot adni ki naponként a lelkére! hisz annyiba még a teste sem kerül! beleszámítva fodrászt és pezsgőt.

Ez elől legjobb lesz elszökni. Idehagyni fővárost és szolgabirákat s elmenni utazni. Talán majd az alatt elfelejtik. – De hát a per. Hátha ez meg azalatt eldűl, és az ő kárára talál dűlni? Fatális dilemna! – Itt maradni is veszedelem, elmenni is veszedelem. Legjobb lenne, ha az egész hamisváltó-ügy nem lenne a világon. Legjobb lenne visszavenni az egészet; de már az a biróság kezében van; az már nem ignorálhatja. Margarit megvesztegetni, hogy engedje magát becsukatni öt-hat esztendőre és ne szóljon semmit, őrült gondolat! Legjobb lenne eltagadni minden összeköttetést vele; de hát az eskető parancs? vagy meg kell vallani, hogy az ember maga is érdekelve van, akkor persze meg nem esketik, de maga jön gyanuba; vagy megesküdni hamisan, az mégis illetlen volna; vagy fizetni az ördöngös vámot a nemesküvés hidján való átjárásért mindennap! ah ez mégis kétségbeejtő syllogismus.

Ebben a vétkes körben forgolódott álmatlanul egész éjjel János úr s reggelre mégis csak arra határozta el magát, hogy legjobb lesz rögtön befogatni, áthajtatni promontori szőllejébe; a cselédeknek azt mondani, hogy ott fog mulatni, ott pedig postaszekérre ülni, visszahajtatni sárfeneki uradalmára; hollétét nem tudatni mással, mint ügyvédjével s ott várni be a dolgok első kifejlődését s csak legvégső szükség esetére bukkanni elő.

Szegény gazdag ember! mennyi keserű órát szerzett lelkének; a helyett, hogy azt mondta volna rokonainak: vessük a tűzbe az egész átkozott pert; ime itt van a három millió, kettő ebből a tietek, egy az enyim; legyünk mindannyian boldogok.

Nem! neki mind a három millió kellett; – és a lelki gyötrelmek hozzá.

Még kis fiától sem vett búcsút, úgy ment útra, az még akkor aludt, hogy ő parancsot adott a lovakat befogni.

Sietve felhörpenté a csokoládét; belecsavarta magát köpenyébe s azt hivé, hogy már most futhat.

Pedig dehogy futhatott! Az ajtóban szemközt találkozott Margarival.

Épen róla gondolkozott; de hogyan? Egész éjjel az kisértette; az nyomta a gyomrát, ha elaludt.

– De ugyan mit akar itt, hallja? kérdé az alázatos férfiutól, a kitől félt.

– Méltóztatta engemet kegyesen magához rendelni; és én megtudtam, hogy méltóztatta kijönni a villába, nem akartam úri mulatságát megzavarni, inkább utána jöttem.

János úr kivánt neki valami helyet, hogy hová ment volna. Szerette volna megsúgni neki, hogy mi baj vár reá, de hallgatódzó cselédség fogta körül, kiket mind meg fognak esketni ellene, s gyanuba keveri magát, ha kisül, hogy Margarival titokban beszélgetett; jobb volt őt ezuttal lerázni a nyakáról.

– Jól van, jól van; de most nem érek rá; majd jőjjön máskor, itt nem adhatok semmit.

– Méltóztatta valami örvendetes hirt akarni mondani.

(No hisz azt majd megtudod, csak eredj haza.)

– Majd máskor, majd máskor, most nagyon sietek; most nem érek rá instántiákat elfogadni. Hogy jut eszébe ilyen korán jönni az emberhez? Tudja, hogy tizenegy órától tizenkettőig vagyok otthon található a városban; a kinek valami kérni valója van, keressen ott és akkor.

Margari pedig már akkor megtudta a kocsistól, hogy Promontorra mennek át, a honnan a nagyságos úr nem is fog visszajönni, mert a kocsi üresen tér a városba.

– A hogy méltóztatja parancsolni, drága nagyságos úr, engedje kezeit megcsókolnom. Majd én viszem azt a táskát a hintóig. A pálczáját méltóztatott itthon felejteni, majd én beszaladok érte.

– Nem kell, nem kell. Ne szolgáljon engem. Ön nekem nem cselédem. Van nekem inasom elég, a ki szolgál.

János úr mindenképen le akarta magáról rázni Margari szolgálatkészségét, a mi ezt csak annál inkább ösztönözte hű ragaszkodása bebizonyítására. Ő szaladt előre a kocsiajtót kinyitni, ő segített János úrnak felülni a kocsiba; ő kivánt neki legtöbb szerencsés utazást, jó mulatást s egyéb afféle hiábavaló óhajtásokat, a mivel olyan kedves érzést szerzett János úrnak, mint mikor az embernek a csizmájába egy hangya beleszorul, s az ember társaságban van, nem huzhatja le lábtyűjét, hogy mulattatóját megölhetné.

Szinte jól esett János úrnak, mikor a hintóajtót becsukta, hogy nem látja Margarit többé.

Margari pedig érett eszével így magyarázá magának a fogadtatást, vagy inkább nem fogadtatást, hogy a nagyságos úrnak szoktak csodálatos úr szeszélyei lenni, a milyenek minden nagy úrnak mód nélkül illenek; valaki talán megharagította; az inasok mondják, hogy tegnap este rossz kedve volt, a kertészt is megrugdalta, hanem az nem tesz semmit, Margari tudja magát alkalmazni, Margari nem neheztel, ismeri már az úri szokásokat, tudja, hogy a harag nem tart sokáig; most a nagyságos úr mérges, mert korán kelt fel; Margarit nem akarja látni; jól van, nem is fogja látni, mert Margari felül hátul a bakra az inas helyére; a nagyságos úr hogy fog majd csodálkozni, ha Promontorban Margari nyitja ki előtte a hintó-ajtót; hogy fogja mondani: hát maga hogy jött ide? hogy magát az ördög vigye el! azután, hogy fog majd nevetni, hogy ajándékozza meg majd Margarit! vajjon mit szándékozik adni? mi az az örvendetes hír, a mivel meg akarja lepni?

E fölött egész Promontorig volt módja Margarinak a bakon változásokat komponálni magában, mig odabenn a hintóban a nagyságos úr azon pihentette a fejét, hogy ugyan jó, hogy ez a Margari valahára lemaradt a nyakáról; hogy elveszett a szeme elől, bár elnyelné valamerre valami czethal! Hisz hány emberről olvashatni naponkint az «Ungar»-ban, hogy véletlenül egy házfödélről leesett cserép agyonütötte, szekér keresztül ment rajta, beleesett a Dunába, útközben megfagyva találtatott; rossz gombát evett és meghalt, vajjon nem történhetnék-e valami ilyen jótékony nonputarem Margarival? – Nincs-e most koleraidény, vagy efféle?

Margari pedig ott ült az alatt a hintó bakján, a háta mögött.

A promontori szőlőskert udvarán megállt a hintó; János urat majd a szél ütötte meg, a mint a hintó üvegablakán kitekintve, legelső panorámai látványul Margari ábrázatját pillantá meg maga előtt, a mint a hű férfiu a hintóajtót sietett előtte készséggel kinyitni.

– Hát kend hogy jött ide? (Olyan dühös volt már, hogy megbetegszik, ha kendnek nem szólíthatja.) Hogy jön kend ide?

Margari egyre azt hitte, hogy a nagyságos úr villogó szemei, kipkapkodó szája, vonagló arcza valami tréfás kedélyállapotot fejez ki, a mint hogy volt is János úr haragjában mindig valami humorisztikus torzulat, s vesztére az jutott eszébe, hogy ő most életében először megpróbál valami élczet mondani.

– Repültem, instálom alássan.

No hiszen repült aztán a következő pillanatban akkorát, hogy egy szőlőlugas redélyzetéig meg sem állt! Még ilyen pofont János úr életében senkinek sem utalványozott. Margari csak eltünt a barátságos szőlőlugas lombjai között, mint mikor a színpadon sülyesztők és diszítménybokrok között eltünnek a ballet-ördögök.

Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy neki rendesen minden pofon egy pár száz forintjába szokott kerülni: ez igen költséges szenvedély. És pedig különösen Margarit nem volt neki szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.

Haragja kitörésén megrettenve, a mint Margarit a lugasban elmulni látta, utána rohant; előkereste, saját kezeivel kiszabadítá a venyige közől, felemelte, talpra állítá, biztatni kezdé.

– No no, kedves barátom, térjen magához; nem akartam ilyen nagyon. Ne haragudjék no. Hiszen nem fáj, ugy-e? hol ütötte meg magát?