Part 22

Daczára a rögtönzött abbonement suspendunak, a terem még sem volt üresen, a tisztelt ingyen-publikum: a requisitumok kölcsönadói és azoknak családjaik, a szinészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők jócskán megtöltének egy pár padot, úgy hogy Szilárdnak módjában volt félrevonni magát s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó személyzetet, bár a tisztelt ingyen-jegyesek erősen törekedtek is közeléből hátrafelé huzódni. A mint a korcsmáros léczkerítette söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a sugó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy késfokával ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria megindítá a nemzeti szinű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a gerendákhoz kunkorodott fel s előtünt a szinpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva góth palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet, mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Ernáni, a kasztiliai becsület, hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert Szilárd s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

– Hisz ez nem a hirdetett szinmű.

– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt s másodszor nem jött volna megnézni senki.

– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, a ki olyan büszke ember, hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

– Biz ez nem szép fogás; de ő így okoskodik: «élni kell valahogy; én kész vagyok két garasért bukfenczeket hányni a vásári publikum előtt, a ki meghajigál, ha nem tetszik a produkczióm; én kész vagyok az utczaszegleten koldulni a jövő-menőktől s krajczárokat gyűjteni a sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüst tálczán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, a ki Mæczenások előtt görnyed!» Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket? mert még egészen gyermek.

Már most az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferenczet egy és ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga. Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy személy általi képviseltetése s e miatt vidéki szinpadok hőseinek kedvencz vesszőparipája ezeket együtt játszani, hogy kitünjék művészetük sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a szinpadon játszókról, mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a szinészi életből s ha néha vette észre, hogy Szilárd oda figyelmez a játszókra, egész őszintén megkérte, hogy «az Isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert odalesznek szégyenletükben».

Annyit még is észre kellett venni, daczára a felragasztott szőke, barna és ősz szakállaknak, szemöldöknek s a szándékosan elváltoztatott hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfi-ruhában.

– De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?

– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint vagy megszöktek, vagy elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafurt férfi szinésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne s olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk s ha nincs mit ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a népszinműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt, hogy nagyon ivott s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött katonával akartuk kezdeni a sorozatot s abban Nagy úrnak kelle játszani a czímszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemencze tetején, meg a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, a kit sehol sem találunk, az Nagy úr volt. Keressük pinczében, padláson: sehol sincs. Hová lett? mi lelte? végre megtaláltuk őt az istállóban; ott feküdt a jászolban hanyatt és egy szál füvet rágcsált a fogai között. – «Nagy úr, az Isten szerelmeért, még sincs kifestve, sem felöltözve, a játék mindjárt kezdődik?» kiálta rá az igazgató. «Bizonyára – nem bánom», felelt rá Nagy úr hidegvérrel. «De ön kezdi a jelenést, szerencsétlen.» – «Bizonyára – én nem kezdem.» – «Nem kezdi-e? de hisz ön játsza Korpádi Gergelyt.» – «Bizonyára – én nem játszom.» «Nem játszik? a közönség itt van, tele a szinház; roppant a bevétel.» – «Bizonyára nem tehetek róla.» – «Az Isten szerelmeért; keljen ön fel, öt forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.» – «Bizonyára – nincs szükségem reá.» – «Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak ezzel a gyilokkal.» – «Bizonyára nem bánom.» Azzal oldalt fordult a jászolban s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk? fel kellett egy nöt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet sugó után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban még sem vonta magára annyira ez a mulatságos adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a szinpadon szereplők iránt. Látta Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy személyben arczot és hangot változtatni; amannak nagy teljszakálla volt, hosszú fürtös haja s erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahoz, mint mikor kis leánykák ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor Ferencznek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes spanyol szakállal, sok ráncz arczára és homlokára festve s valami hyenai éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak, mintha ő ezt az elváltoztatott arczot valahol látta volna s ez a hang eltorzítva is ismerős volna előtte: még ezek a szinfaltépő szeles mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni hallatlan megcsalattatását s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes csizmadia-mester, ki három padot adott kölcsön s azért minden napra ingyen jegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felczihelődött az első padból s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb acusticája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy épen a szolgabiró szemét kerülte s onnan szólala fel, mondván:

– Hallja maga, director! ebben politika van: ezt a theatrum-darabot mink már sziveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekkép megzavart Moor Ferencz e brusque támadásra egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből s saját hétköznapi hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa ingyenjegyes publikum van:

– A ki már látta e darabot s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a pénztárnál, a mit befizetett.

A mint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből s mint egy második peleskei nótárius, felrontott a szinpadra, neki Moor Ferencznek; azt átölelte, megcsókolta festékes orczáját s örömtől remegő hangon kiáltá:

– Kálmán!

Moor Ferencz egy perczig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát, leveté vörös álhaját, letörlé arczáról a durván festett ránczokat s ott állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarcz.

Ez volt Babérossy Leánder.

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a szinpadról eltüntetni a meglelt «tékozló fiút» s az ingyen publikum bőséges kárpótlást talált kiváncsisága kielégítésére az Olympról alászállt múzsa-leányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószinűleg bizonyos dúsgazdag mágnás-család megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres s egykor mindazokat, a kik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké fogja tenni.

Vámhidy az alatt lélekzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg szobájába nem ért vele; ott azután mint egy testvért, mint egy elveszett fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könyeiket letörüljék; az igazi könyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy személyből áll is az.

Néhány percz múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A szinészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség, valami határozott, merész kifejezés, a mi elfeledteti a gyermeket. Egy neme a cynismusnak az.

– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: Kedves régi barátom, kezdé a gyermek a szót, engedje meg ön, hogy mindenek előtt egyre kérjem: én nem vagyok Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami beszédet folytassunk egymással, legyen szives engemet egyszerűen Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam szereztem magamnak, ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se szóljunk azokról, a mik régen történtek. Remélem, ön nincs előitélettel a művészeti pálya iránt.

– Sőt ellenkezőleg, kedves Leánder, viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak látta óvatosan beleegyezni az ifju eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne vadítsa, én igen nagyra becsülöm a szinészetet és annak képviselőit s eszemben sincs, hogy önt valamikép le akarjam e pályáról téríteni. Magasztos, nemes czél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség mámoros útja hozzá! úgy hiszem minden fiatal ember hajlandó, legalább egyszer életében, szinészszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön igazgató is, a ki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot s ha mindent elintézett, legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit társaságából ide hozni?

– Nem; senkit sem. Nem szeretem a confidentiát.

Mi alatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, az alatt Szilárd felteríttetett számukra s a visszatérőt a felhozott estelivel fogadá, mit az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

– Szokott ön bort inni?

– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a szinházba nem járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van az embernek egy menedéke, a hová búbánatát eltemeti.

– A biz a vándorszinészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó szinházaink: a pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, a hol tudtomra, tehetséges szinésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesíteni; igyekezni kell önnek, hogy idejusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, a hogy csak egy vén, megőszült ember tudhat mosolyogni.

– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok, elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az ajándékozó előtt megemeljem? Nem! keresek magamnak a szeméten egy rosszat, a mit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mæcenásos, protegált, subventionált szinház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés. Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a gazdagság az Isten s a ki azt birni akarja, az a féreg! Megutáltam minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember előtt, a kit valamennyi szivéből gyűlölt s a kinek százszor kezet csókolt minden nap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy, férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a kedveért, hogy adta el a nagybátya unokahugát, hogy lába alatt ne legyen s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag vagyonból!

– Kérem Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom nevezni.

– Nem sértem, szánom szegényt. Oh én most olyan boldog vagyok. Semmim sincs! nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. A mi rajtam van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő. Ha azokra gondolok, a kik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedveért martyrkodni, úgy nem érzek én semmit, a mi fáj: sokszor nincs takaróm, ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és jóltart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal s ha nagyon megszorulok, a zöldséges kofáktól kérek levesbe valót; de ha egy urat látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot s azt mondom: «térj ki előlem, mert nem talállak meglátni s rád lépek!»

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt hitte felőle, hogy ifjukori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára s reménylé őt ebből kigyógyíthatni az által, ha becsvágyát fölébresztve, e pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember kigyógyult már a szinészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért; azonban minél tovább beszélt az ifjuval, annál jobban meggyőzték annak szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársony-vánkosok pézsmaszagától halálra undorodva, a szemétdomb után vágyik!

– Nem megyek olyan városokba uram, a hol emeletes házak vannak; utálom az olyan embert, a ki megtűri, hogy valaki feje fölött lakjék; én különb cynikus vagyok, mint atheni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot, mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat, hogy a mely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek, mert minden korcsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak, elhagynak, rászednek; nagyot nyujtózom a napon s gyönyörrel gondolok reá: «nincsen semmim, nincsen senkim!»

– Ön hálátlan azokhoz, a kik önt szeretik.

– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem s annyira két külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én nem is kivánom senkitől, hogy érdeklődjék irántam. Rokonaim úgy is, azt hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa meghallja s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

– Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.

– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatal ember, ki nagyapja haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött kifejezni.

– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve, a melyben pedig az ön neve is nyomatékosan szerepel.

– Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?

– Épen nem úgy.

– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja kivánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így szeretem őket. Hagyjanak engem futni, a merre nekem tetszik: tagadjanak el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a névben, a mihez én sáros csizmámat törültem s kínozzák egymást kincseik kedveért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik s azon vannak, hogy megtalálják.

– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni többé; ha én, a szegény futó bolond, a vándor czigány, kitagadom őket, a dúsgazdagokat, mit kivánhatják ők, hogy czifra nyomorúságukat újra megoszszam? Én magam embere vagyok.

– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el, a mik önt könnyen a «más emberévé» teszik.

Kálmán vállat vont.

– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, a mit be ne mernék vallani.

Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.

– Bizonyos váltóról beszélnek, a mit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára s egész arcza elvörösödött. Alig hallhatólag kérdezé:

– S Henriette megtagadta volna annak beváltását?

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy e könnyelmű gyermek e vétket elkövette.

– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek testvére maga a martyri önfeláldozás. Ő minden bizonynyal kész volt e váltó aláirását magáénak elismerni, hanem önnek meg kellett volna gondolnia, hogy ő rá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

– Boldog Isten! szólt a vándorszinész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetes furcsának ne találja.

– De kedves fiatal barátom; ha ön minden évben tiz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor épen mához száz esztendőre lesz készen a törlesztéssel.

– Micsoda? kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a koppantót kapta fel villa helyett.

– Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.

– Micsoda? ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirugta maga alól a széket, fölkapta tányéra mellől a kést s hajadonfővel, a hogy volt, rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen elfoghassa s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utczára, mint egy bódult.

– Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.

Szilárd erős ember volt, az ifjut lefegyverezte.

Kálmán ekkor elkezdett sírni és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette karjára s leülteté a székre.

– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről beszél?

– Azt a gazembert, azt a Margarit…

– Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?

– Tudja ön meg uram és legyen szigorú itélő birám. Mikor nagyapám házát elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát, kikérdezett, hogy mit akarok tenni? Mondám neki, hogy elmegyek szinésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő igérte, hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláirni. Törődtem is én vele, hogy mennyit irjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláirásomra semmit, mert még kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláirhatom helyette, hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriettenek? ha magam kérném, tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, a kit úgy szeretett, negyven forint miatt a világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani… De negyvenezer forint! negyvenezer! hisz az borzasztó, az rettenetes gazság. Én csak negyvenet irtam alá.

És azzal elkezdte a fejét a falhoz verni, mint egy őrült.

– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze, kényszeríté őt Szilárd, ezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal birnak. Legyen nyugodt és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt. Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

Ez a szó rendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.

– Most azonban képzelheti ön a zavart, a miben a báróné forog, ki magán-örökéből kitagadva, egy ily nevezetes tömegrőli kötelezettséget vállalt el; a miről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette fizetni?

– Én felakasztom magamat.

– Az volna a legóriásibb bolondság, a mit ön elkövethetne. Önnek jóvá kell tennie hibáját. Most egy időre szünjünk meg jó barátok lenni; én törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkéntes vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt és felelni minden kérdésemre értelmesen és úgy, a hogy valóban megtörtént.

Vámhidy papirt, irószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé s az előtte ülő ifjut elkezdé annak módja szerint benevolisálni: «mi a neve önnek? hány éves? mi vallású?» És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent megmondott, a mit kelle.

– Már most megigéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek eltünésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

Az ifju huzódozott az egyenes felelettől.

– Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?

– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Én értem tegye, ne magáért. Testvéreért, kinek annyi bút okozott.

– Majd meglátom.

– Tehát maradjon itt nálam; háljon szobámban, reggelre meggondolhatja magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon kívül az ajtón ki nem lép.

– Szavamat adom rá.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjut, s maga csak azután ment feküdni, midőn azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, a mint széttekinte szobájában, már Kálmánnak híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levelkét az asztalon, melyre ez volt irva:

«Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szivességét; de rokonaimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni, de igazán borzadok az egész légkörtől, a miben élnek. Vallomásom elég lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, a miknek feloldásában én nem vagyok néném öcscse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, a miért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek, kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű tisztelője. Kálmán.»

Pár óra mulva meghallá a korcsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az éjjel búcsúvétel nélkül eltávozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő köntöst – és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passus: «vannak bizonyos kötelezettségek, miknek feloldásában nem vagyok néném öcscse».

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s mikor választania kellett, azt ölelte karjára s elfutott vele – a világtalan világba.

MARGARI ÚR.

Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr, négy szobás szállást tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajjon kit vett el? tessék kitalálni. Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy épen hozzá illő korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, a mi Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a bizonyságára, hogy nemcsak a vas fogékony a mágnes iránt.

Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyrabecsült ifjuval, hogy őt szöktesse el Hidvárról, s azt végre is hajták; épen akkor, midőn a ház asszonya Aradra utazott férjéhez.

Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett volna tigrisanya, ki az egymásért égő sziveket erőszakkal elválaszsza, ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodónő kezét; de már egyszer Clementinenek ez így volt regényesebb; ő minden áron azt kivánta, hogy őt elszöktessék, még pedig éjszaka és az ablakon keresztül, pedig minden ajtó kulcsa ő nála állt, s távol esvén a gretnagreeni kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács eskesse őt Margarival össze; de a ki nem ajánlkozott e rá nézve szokatlan szertartás véghez vitelére.