Part 21

– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna. Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.

– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek?

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásiból.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriettet.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

– Ez csodálatos.

– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Képzelem annak a családnak kétségbeesését, melyhez tartozott.

– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék bele.

– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, hogy porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.

– Jó lesz, majd én mesélek Gerzson bácsinak.

– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a szemeim.

– Hát azért, hogy nem pipázik. Miért nem gyujt rá?

– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

– Sőt inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak visszadugta.

– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit törülve kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

– Gyujtson szivarra.

– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak tartott s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt föl e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott s gyöngéden költögeté.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

Most ijedten ragadta meg Gerzson karját.

– Uram! rablók törnek ránk, ébredjen fel! ne aludjék! ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:

– Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig birta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

– Meg fogjuk önnél keresni asszonyom, ha önként át nem adja.

Henriette újra a hazudozáshoz folyamodott.

– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja át.

E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, a kit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló képéről…

… Meglátta arczát és ráismert.

… Csak egy perczig látta és azután ájultan rogyott le a földre.

… Azután nem tudni, hogy mi történt?…

Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?

Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem birta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?

BABÉROSSY LEÁNDER.

Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós ázalagot fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, a miknek az előtt soha hirét nem halotta, sem leirását semmi természettudományi könyvben nem olvasá s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a természet: még olyan oduk számára is teremt élő lakókat, a mik soha sem találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabiró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni s már jó késő reggel volt, midőn valami szokatlan zajra fölébredt.

Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivó teremtől s ez ajtón keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát nehéz volt első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egy pár asszonyság és egy pár férfi gorombáskodnék odabenn egymással, hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a legkülönösebb, hogy egyszerre kettő soha sem lármázott, hanem mindegyik kiengedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre már felugrott Vámhidy s épen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a korcsmáros, a kávét hozva.

– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? kérdé Szilárd felzajdultan.

– Oh kérem alássan, szólt a korcsmáros, büszke mosolygással, azok theátristák! nekünk theátristáink is vannak, mint valami residentiának; most épen próbálnak egy új theátrumot, a mit estére fognak előadni; megtessék nézni a tekintetes szolgabiró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

– Szinészeik vagynak? kérdé elbámulva Szilárd, ebben a faluban? Vajjon honnan kerülhettek ide?

– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem igaz. Azt épen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt, hogy hova mennek innen.

– Ki az igazgatójuk? kik a tagjaik?

– Úgy tudom, hogy csak egyetlen egy férfi van közöttük, az is félig gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a czédulahordozó és a sugó is.

– S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?

– Oh mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, a kiknek mélyebb hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy soha sem részegek.

– S meg tudnak élni itten? Ki jár itt szinházba? Van valami jövedelmük?

– Hát a parasztok csak eljönnek, ha valami röhögni való van; pénzt ugyan nem igen adnak, mert az maguknak sincs, hanem hoznak szakajtóval kukoriczát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle úgy, a hogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoriczafosztásra; aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka odább állnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy őket visszahozza.

– Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.

Ezen már a korcsmáros is nagyot nevetett.

– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató ponyvámból áll; nincs rá szükségem a míg el nem nyomtattuk a buzát; azt beragasztották háromszínű papirossal, czímert is metszettek rá belőle. A garderobjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rácz asszonyoktól az aranysujtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak s olyan spanyolok benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz, egy kis kemény papiros, olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak gyerek ember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga tökből s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel? A mi pedig a könytárukat illeti, azt akárki elviheti szépen hóna alatt; mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha ezt végig játszották, megint elől kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot, hát ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek neveit elforgatják s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán persze fenhangon kiabál, hogy láttuk ezt már! míg az igazgató ledisputál a színpadról, hogy nem igaz az, mert ez egészen új darab. Néha vannak jó napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsujárás; akkor sokat bevesznek; másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst huszasokat is kaptak. Don Cæsárt kellett volna nekik előadni, de a külföldi publikum nem engedte azt végig játszani, hanem felkiabált hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és rácz népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs bassista közöttük, kisegítette őket és közé énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a szinészeket s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

– Szeretnék a mai előadásukra elmenni, monda Szilárd, kit e sajátságos leirás kiváncsivá tett.

– Oh kérem alássan, mindjárt magam hozok egy czédulát.

A korcsmáros elsietett s néhány percz múlva megint visszatért: hozta az irott szinlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felirva: Hernáni, vagy a Kasztiliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N. N. X. X. meg * *; «azok tudniillik mind asszonyságok», magyarázá a korcsmáros, «azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt krajczár, második hely hat krajczár».

– Uraságok tetszés szerint? nemde?

– Mondtam az igazgató úrnak, hogy irja oda, de ő azt felelte rá, hogy az szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a czédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát czédulahordozónak nézem-e én őtet? még jutalomjátékára sem hordja el házról-házra a czédulákat, a mit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok elsőbb fizetésű szinésznő is megtesz.

– Tehát büszke ember az igazgató?

– Oh rettenetes büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a classikusok. Pedig nincsenek neki nyomtatásban, csak a hogy eszébe jutnak neki, a mint Pesten látta egymás után a szinházban s visszaemlékezik rájuk, úgy lediktálja Palmira kisasszonynak és aztán abból játszanak. Pedig jobb szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpáczit, meg az Elátkozott herczeget, aztán meg a Repülő csizmadiát, vagy a Zöldhasú takácsot adná nekik, aztán jól kiczifrázná a czédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy ő ilyen szemtelenségre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd ha megvénül és sokat koplal, ő is rá jön arra, a mire a többiek.

– Azt szeretem benne, hogy büszke: el fogok menni az előadásukra.

– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert az elkezdeti, ha senki sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy az a halogatás csak komisz trupp szintársasághoz illik.

– Charaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt, kérem.

Szilárd egy tíz forintost adott a korcsmárosnak, a mivel az nem sokára visszajött azzal a válaszszal, hogy az igazgató most épen nem tud váltani.

– Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.

– Vagy úgy?

Kevés idő múlva aztán a korcsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a szolgabiró úr az egész házat kivette volna ez estére s a mai előadást neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon s aztán felöltözve, látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen, mert hiszen ő képviseli a közönséget és nem illenék, hogy elmaradjon.

A mint haza érkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál, mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve. Egy ív papirosra fel volt irva nagy betűkkel: «néző hely».

A duegna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mi alatt őt bevezette:

– Jaj, az Isten áldja meg tekintetes szolgabiró úr, ne maradjon itt sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi. A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne nézzen bennünket sokáig.

– Oh kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell végződni.

– De az ma valószinűleg elmarad?

– Miután a tekintetes úrral tele van a szinház, úgy, hogy egy lélek sem fér be több.

– Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?

– Én csak az énekben veszek részt s felvonások közt fuvolán játszom. A játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá legjobban, hanem hát vannak balsors csapásai, a mik gátlólag hatnak az életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biczczent, bár ő ezt mindenkép törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama bizonyos csapása.

– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga, legyen szives megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást fog adhatni.

– Ezer örömmel.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lóczán Szilárd mellett, ki nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet minden időben igen nagyra becsülte.