Part 20

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak azután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…

… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta – Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről, félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szives volt.

– Vagy úgy? már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel.

Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna az egész dolgot.

Oh, ha e perczben látta volna őt a grófné, hogy kaczagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni.

Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy: «köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen».

Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?

– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

– No, ez jó gondolat.

Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar itt akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mind erre csak egy szomorú válaszszal birt:

– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

– Én nem félek vele találkozni, monda Henriette.

Lénárd közbe szólt:

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

– Jól van, báróné; én el fogom kegyedet kisérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

– Ugyan hova gondolsz? szólt bosszúsan közbe.

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.

Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Ön elmulasztaná miattam a lóversenyt, szólt Henriette sajnálkozva.

– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti, meg a bécsi gyepen.

– Hát versenylovai?

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öreg úrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriettebe?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

– Tehát csakugyan kisérni akarod nőmet Pestig?

– A legnagyobb örömmel.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek?

– Csongrádnak.

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s háromkor indulhatunk.

– Én ébren várlak s köszönöm szivességedet.

Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. Felöltözött-e már az asszonyod?

– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

– Csak gondolod? No, hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Én azt természetesnek találom.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy palaczk szerémi szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Azt ugyan bölcsen tetted.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe vett.

– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni sem lehet szebb útat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.

– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni; műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.

Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?

Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi tetszését épen nem nyeré meg.

– Te Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

– Biz az sántít, felelt rá a kocsis.

– Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port s műértő arczczal mondá:

– E bizony meg van nyilalva.

– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé s hajtottak tovább.

– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.

Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézegetni a bakról.

– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?

– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.

Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Czammoghatunk most.

Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, engesztelő hangjával, hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.

– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Hol vagyunk már? kérdé Henriette, kiváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégis csak meg kellett mondani az igazat.

– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.

– Micsoda torony az előttünk?

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a szegénylegény-járásba esik.

– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én senkitől.

– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor azután Gerzson úr sem akart az lenni.

Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő az oduból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

– No, ki az no? hát jőjjön be, mit kiabál odakinn?

– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– Magam is vendég vagyok én itt, héj!

– «Héj» az apád lelke, te pimasz! Hol van a korcsmárosné?

– Kinn van a hüssön.

– Mit csinál ott?

– Őrzi a vakandokokat.

Ez annyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt cselekedte.

– Mikor?

– Csak tegnapelőtt.

– Mi baja volt?

– Sok vizet ivott.

– Hol?

– A csordakútban.

– Miért?

– Mert a lába nem érte a kút fenekét.

– Bele ugrott?

– Bizony aligha bele nem ugrott.

– Miért tette azt?

– Sokat búsult a szeretője után.

– Tán elhagyta?

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr.

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti, ha a vármegyére invitálják.

– Hát te miért maradtál itt magadban?