Part 2

Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, Lángainé felvette mantilleját s ment abba a komédiába, a hol legalább mulatságosat játszanak.

A KIVEL AZ EMBER PÁRBAJT AKAR VÍNI.

Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit rendelkezése alatt birni, a kinek nyugta ne legyen miatta.

Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé szinházba megy. Henriette a nevelőnővel a nagy teremben zongorához ül, a gyereket lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála, akkor következik azután az éjjeli őr hivatása.

Az éjjeli őrök sorsát soha sem irigylettem; éjszaka sötétben, magányosan végig botorkálni az emberjáratlan utczákon, hallgatni saját lépteinek viszhangját, meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után s kiabálni fenhangon kegyes mondásokat, mikre épen akkor senki sem hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlóczákon panaszos negyedórácskát bólintgatni, – biz ez nem valami mulatságos dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa Demeter úr oldala mellett; nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az egy embernél, a ki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom, hol kapnak másikat?

Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolcz órától kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön s neki mindenfélét felolvasson.

Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való igazi álmot, szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre elszenderül; de a mint csendesség támad, megint fölébred és nógatja a frátert hogy olvasson tovább, minek hagyta el?

A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, a ki emlékezetet haladó idők óta mindig kéziratok fáradságos lemásolása után élt, jámbor együgyű ember, életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz, vármegyéhez, cancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz korrektornak, újdondásznak, kihordónak; szinházhoz rendezőnek, ügyelőnek, jegyszedőnek; mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek; vasutakhoz pénztárnoknak, konduktornak, colporteurnek, a nélkül, hogy valahol valami törekvését kivánt siker koronázta volna, míg végre ötven és egynehány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos állomáshoz jusson, melybe az által keveredett, hogy egy szerkesztő megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet s berecommendálta szegényt.

Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is mind a hármat egymással keverve, németül épen csak olvasni, érteni nem; de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése végett kellett.

Ez a jámbor ember tehát éjről-éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert kölcsön-könyvtárából a mi csak németre fordított franczia regény van, azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt, a nélkül, hogy maga egy szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön gyógyszertárt magának?

Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába. Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább felmondott: hát később a szabad ásítás is bele foglaltatott a szerződésbe.

Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról, különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte Christo tette-e? a miből a jámbor Margari épen akkor olvasta fel az első kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajjon mi nagy dolgokat fog elkövetni János?

Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy kis pihenése; ha észrevette, hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélekzeni, ő is letette fejét a könyvre s rögtön elaludt, míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából, hogy olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.

Monte Christo már jócskán ült a tömlöczben, midőn Lángainé hintaja visszajött a szinházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha János úr nem érkezett-e szinte haza? Nem; volt rá a felelet. Igaz, hisz ő a másik szinházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége? Azonban tizenegy óra lett, János még sem jött meg; ez alatt Monte Christo szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöcz padlatán; azt szerette volna Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:

– Hogyan lehet az, Margari?

– Instálok alázatosan nagyságos úr, ezt nem értek.

– Jól van, folytassa.

Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb fővel, durczásabb képpel jelenve meg a szobában és átkozva magában azt a bakter diákot, hogy még sem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig irigyelte a szolga állapotját, a kinek legalább szakaszonkint lehet átaludni az éjt.

– Folytassa hát Margari tovább.

Monte Christo kilökette magát halottképen egy zsákba varrva a tengerbe.

– Merte volna-e azt maga megtenni, Margari? kérdezé közbeszólva Demeter úr.

– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény ördög, mint én, örül, ha élhet, viszonzá Margari, mely válasz persze a «nem értett» szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.

– Jól van, együgyű ember; olvassa tovább.

Margari nagyot ásított, nyujtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott, hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat szakad, hát ezt abba hagyta s folytatta a keserves munkát.

Monte Christo már szárazra is úszott. Margarinak majd leragadtak a szempillái, de az öreg úr még sem álmosodott el; egyszer ismét becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem hivatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, a hogy felköltötték s kicsinyben mult, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg az fel birta világosítani, hogy nem ő róla van szó, hanem az öreg úr álmodott valamit ébren.

No hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, a mit a pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn.

A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját, például, mikor Monte Christo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.

Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta, hol van a Monte Christo sziget? Margari kereste azt minden tengeren, utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ir ő holnap délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget és hogy megvan-e még?

– Jól van, maga nagy ostoba; olvasson tovább.

Margari nagyot sóhajtott, felnézett a fali órára; de soká üti azt a hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy ráismerjen: melyik szónál kezdje estére? fület csinált a lapnak s betevé a könyvet.

– No! hát a vége? szólt neheztelő bámulással Demeter úr.

– Instálok alázatosan, szólt Margari alázatos rendületlenséggel, hat óra után nincsen a konvenczió! – Azzal jojczakát kivánt és elment.

Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, hogy rögtön elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt és három óra hosszat aludt mély narcoticustetsz halott álmot, a mikor aztán a házat el lehetett volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.

Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia János és Hátszegi úr (lakik az Angol királynő vendéglőben), párbajt akarnak víni, a hatóság tudja ki, hol és mikor? és minden áron akadályozza meg. A feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát s nyargalt lóhalálában; félóra mulva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öreg apja lelkét, de ne őtet; a miből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is vannak régen temetve: későn jött a denunciatio.

Szerencsére úgy délfelé haza érkezett maga János úr, egy kissé olyan ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.

A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter úr szobájában s hallgatták annak boszantásait, midőn hírül jött János úr hazajötte. Demeter úr rögtön hivatta magához. Eleinte azt izente vissza, hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, a mi délben elég képtelen beszéd még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egy pár pofont igért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztetett át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édes atyja fogja magát odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.

– No te! te dühös vérengző ember! hát megtörtént? végbe ment?

– Mi történt meg? kérdezé János, szörnyen elmeredt szemekkel.

– Ahá! Idegenek vannak jelen, azok előtt nem beszélhetsz; Clementine, miss Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most szólhatsz.

– De ugyan mi a csodát akarod, hogy szóljak?

– Henriette! menjen ki maga is. Gyermekeknek nem kell mindent megtudni.

Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat fejtegetett.

– De mit akarsz te én tőlem megtudni?

– Hát az az affaire: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested, találkoztál vele?

– Oh! úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel együtt mulattunk az angol királynőben. Mondhatom, famosus egy ficzkó, derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be fogom nálatok mutatni: meglátod Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem most adieu; aludni kell mennem, mert egész éjjel nagyon sokat pezsgőztünk együtt. Oh, ez nagyon-nagyon jeles ember.

Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait s fejével nagyokat bólintgatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr mehetett aludni tetszése szerint.

Csak eltávozta után kis időre szólítá meg Lángainét az öreg.

– Mit csinálsz, Matild?

– Egy rébuszt találgatok, a mi az Irisben jött.

– Nem találod furcsának, a mit János mondott?

– Eszemben sincs, hogy törjem rajta a fejemet.

– Hm. Én gondoltam valamit.

Lángainé tetszésére bizta, hogy elmondja-e a mit gondolt, vagy elhallgasson vele?

– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni, hogy majd mikor az délután eljön, előbb megvárakoztassa az előszobában, azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jőjjön holnap. Így van az kicsinálva bizonyosan. Oh, János okos fiu, nagyon okos fiu! De én mindig kitalálom előre, hogy mit akar?

Ez önelégült conjecturára még el is mosolyodott az öreg úr.

E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót s egy borzas fő bekukkantott rajta és hirtelen széttekintve, megint vissza akart húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott feküdni, hogy a tükörből minden bejövőt meglátott.

– Ahán, Kálmán! Hát miért nem jösz be? Nem látsz, mi?

– Nem téged kereslek, hanem Henriettet.

– Gyere ide, ha parancsolom!

Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egy párszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.

Szakasztott mása volt Henriettenek arczvonásaiban, csakhogy fekete szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé, mely kalitjából kiszabadulva, egy percz alatt azt nézi, merre van itt valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy buvóhely, a hova eltünhessen?

– Gyere ide; mi kell neked a Henriettel?

Kálmán nagyot pillantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána, azalatt elkészült azzal, a mit felelni szükség.

– Hát hogy a pensumomat nézze által, nincs-e benne valami hiba?

– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leczkédet, nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?

– Te még annyit sem tudsz.

– Mit? Így kell velem beszélned, te semmirekellő? Nem félsz tőlem?

A gyerek vállat vont.

– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor a leczkét nem tudom. Attól meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz, mert most is nyári kabátban járok télen.

– Igen, mert eladtad a télit, semmirevaló! Szép azúr kabátod volt.

– Oh persze! ócska volt, nem adtak érte többet két huszasnál, az is lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó.

Demeter úr a fogait szítta, Lángainé megfeddé a fiut:

– Kálmán, Kálmán! ne feleselj öreg atyáddal, az nem illik.

– Így van nevelve, szólt mérges leptetéssel az öreg, ezek voltak derék atyjának drága nevelési elvei. Épen olyan, mint az apja.

A fiunak erre a szóra könybe lábadtak a szemei, félre fordítá arczát, hogy azokat az öreg ne lássa s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon; az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt, mint ő.

– Nos, mutasd azt a pensumot.

A fiu szótlanul nyujtá oda az összezavarodott irkát.

Az öreg szemüvegét vette és belenézett:

– Ez nem a te irásod!

– Hát kié?

– Én ismerem, hogy kié.

– Biz azt nem ismered.

– Ahán! ugy-e elfogtalak? Tehát még sem a tied, mert téged csak ismerlek.

– Ugyan add vissza, aztán bocsáss.

– Oh nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, jól van-e fordítva, hogy mire mentél már? hogy nem hiába költöm-e rád azt a sok pénzt?

– De ha azt hiszed, hogy nem én irtam.

– Most takarodjál! Az irás itt marad.

Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót s odakünn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, a mit Demeter úr ki nem állhatott.

Becsengette a komornyikot, teremtsék elő Margarit rögtön.

A jámbor férfiu ekkorra már kialudta magát s megijedt, hogy megint felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy jól rendezett statusban.

– Méltóztatja parancsolni.

– Jőjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak a pensumát magyarra.

Margari előbb végig nézte az irást, hogy sok-e? nem kellene-e érte külön diurnumot kérni? Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven. Valami ártatlan chria volt arról a themáról, hogy «beatus ille, qui procul negotiis» stb.

– Jól van no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam megtudni.

– De igen is. Itt a poema fölül hibázik a két punctum, aztán meg a helyett, hogy «putabam» szebb lett volna így irni, hogy «arbitratus sum».

– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzerczicziumot. Aztán ide hallgasson: ha szép szerével hozzáférhet, kerítse kezébe a Kálmánnak a többi gyakorlatait is és hozza ide nekem.

Kap érte jó ajándékot.

– Igenis, mindjárt, kérem alássan.

Az «ajándék» szóra a jeles férfiunak egyszerre nagyon gyorsak lettek a lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend Kálmán úrfit directe megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai parancsolatot, hogy minden archivumát rögtön adja ki, mert abban gyönyörködni akarnak.

Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont, hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professorokhoz, s e gonosz szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öcscsét fenyegető veszélyt, névnapra kapott szűz Máriás aranyát neki nem ajándékozá, hogy csak hallgasson el és ne mondja senkinek, hogy Kálmán bántotta. (De azért csak még is eldicsekedett vele adandó alkalommal mindenkinek, ha nem is panaszképen.)

János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem ment. Bizonyosan várta a revanchera való alkalmat.

Untából azt találta ki, hogy unokahugának kezdett el udvarolni. Odaült mellé, a kezét czirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a bőre; kérdezte tőle, hogy miért nem visel már angol fürtöket, mikor azok olyan jól illenek az arczához? az angol misszt is belevonta a discursusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol s franczia nyelvben? sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán? példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulni valóval, mert már Henriette nem gyermek, ide s tova egyet gondol s elrepül, akkor aztán, ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.

– Apropos Henriette, van-e már választottad, he?

Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna, hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel s nem felelt neki semmit.

De felelt helyette az öreg úr, jól összeszidva Jánost.

– Te félbolond! te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek? forgasd el a fejét! a nélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak, nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! csak te biztasd. Az én akaratommal, Lapussai Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd ötig! se kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!

János felkaczagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet s azzal, mintha Henriette egészen az ő védencze volna, bizalmas pártfogó arczczal mondá neki:

– Ne félj hugocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hgy a nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad eleibe (az öreg közbeordított valamit, János túlkiáltotta kaczagva), ha pedig nem akar hozzáadni, hát elszöktetünk!

Azzal nevetve, mint a ki jó szíve túlbuzgalmával nem bir, átölelte, megcsókolta Henriettet, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is összecsókolta, aztán Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy «engem már ne csókoljon meg, köszönöm!»

Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt, mint a kinek valami undorító orvosságot kell bevenni s előre megérzette a szagát.

A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy ő nagysága báró Hátszegi úr kivánja tiszteletét tenni.

Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arczára lásson, vajjon mit fog tenni? Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból? vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, a hogy ő várt nála? hogy jőjjön holnap? Oh bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon büszke ember.

János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón az érkező vendég eleibe, fenhangon kiáltva messziről eléje:

– Oh kérem alássan. Kedves tisztelt barátom uram, minek ez a czeremonia mi közöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr, kegyed előtt nem vagyunk idegenek! stb. stb.

Azzal karon ragadta érdemes vendégét s diadaltól ragyogó orczával vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen elfulladt hangon.

– Méltóságos báró Hátszegi Lénárd úr, legkedvesebb barátom.

Azután azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahugát (a kit közelebb ért) egymásután felnevezte a vendég előtt, végre Matild felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta megkérdezni halkan: mi tetszik? Mire az az odahajló fülébe azt súgta:

– Tanuld meg, hogy ne mutasd be a vendégnek a házi asszonyt, te ügyetlen!

János először megijedt e czímtől, másodszor haragudni akart érte, hanem harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, a ki udvariasan kisegíté zavarából, mondván:

– Van szerencsém ő nagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arczvonásain.

– Tessék helyet foglalni…

A KEDVES EMBER.

Báró Hátszegi igen kedves ember.

Van szép, férfias büszke arcza, erőteljes alakja, szabadon mozog, beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak; valódi gavallér.

Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ő vele nagyon kevés discursust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet foglalkozván a jelenlevő özvegy delnővel.

Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékezik; mindenféle hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.

Henriettet meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.

Mikor Hátszegi eltávozott, ragyogó arczczal kérdezé Lángainétól:

– Nos, hogy tetszik neked ez a fiatal ember?

– Szeretném tudni, szólt válasz helyett Lángainé szúrósan, hogy mi okod volt neked ezt a fiatal embert nálunk bemutatni?

– Nos, nem derék gavallér ember-e?

– Te azt mondtad tegnap, hogy semmiházi.

– No, az nem igaz; mondtam, de nem igaz.

– Azt mondtad, hogy csavargó.

– Mit? én mondtam? az lehetetlen! azt én nem mondtam.

Demeter úr interveniált békés úton.

– No, mondtad János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember olyankor sokat mond.

– Au contraire! igyekezett János magát tűzbe hozni, nem csavargó, sőt a legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondtam volna én olyat? Kastélya, vára van: egy dynasta, egy valóságos dynasta a maga kerületében; olyan úr, mint egy kis herczeg, akkor én bolond lehettem, mikor azt mondtam, hogy csavargó…

– Tegnap ki akartad híni párbajra, folytatá Lángainé a csipdőzést.

– No persze! Majd mindjárt, minden bagatelle miatt! Aztán ha volt is valami haragom ellene, vannak körülmények, a mik közt az ember kibékül.

– Ha az ember űzér, ugy-e? s ha az embernek eladó háza van, a mire alkuszik?

– Azért sem űzér! Hát azért sem eladó ház! kiálta felpattanva János úr, ha már akarod tudni! (aztán egyszerre leszállt a hangjával) hanem valami egészen más. Sokkal fontosabb dolog.

– Vagy úgy? szólt gúnymosolylyal Lángainé s szánalmas tekintetével iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike azon járdataposóknak, a kikhez az én János bátyám engem minden áron férjhez akar adni, a kiket rám akar disputálni, csakhogy elmenjek a háztól, míg az öreg él. Jól esnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri meg János barátom, mert a míg atyánk él, addig nem megyek másodszor férjhez.)

– Tehát valami Nagy Sándor, a ki hódításra indult ki; a ki nem házat, hanem háztüzet jött nézni.

– Igen. Olyas valami. Kitaláltad; hanem azért mégis tévedni méltóztatol.

– Azon csak örülök.

Demeter közbeszólt gúnyoros hangnyomattal:

– Matild nem megy férjhez senkihez: nagyon szereti az apját, nagyon jól érzi magát itthon.

– Oh hohó! nevete János hetykén! Nem Matild hugomról van szó! épen róla nincs szó.

– Azt remélem is, szólt fönségeskedő kenettel Matild; ha én kezemet akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet megnyerje; és nem elég néki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon tudni ülni; hanem annak egy kis characterének kell lenni, annak becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne én ő reá.

János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört belőle a szó:

– De ugyan kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs te felőled. Ne védelmezd magadat: nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon, s vetheted a passiencet itéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide, hogy téged elcsábítson.

– Akkor hát a te űzményed az egész s mit csinálsz miszteriőz dolgokat belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?

– Hát hisz azért lehet.

– Mi lehet?

– Lehet a báró háztűznéző.

– Ha nekem nem kell?

– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, a kit meg lehet kérni.

Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van hát még itt valaki, a ki a báró óhajtásainak tárgya lehessen? de biz ő nem vett észre arra való embert sehol.