Part 19

– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros, mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé; kegyelmed annyi aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom magammal.

– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.

– Nem szoktam én magamat eskortiroztatni.

– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják, hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal a császári postaszekeret.

– No no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.

– Nem tudom, domnule: álarcz van a képén, nem pirul az és nem sápad el.

– Nem szokott ide ellátogatni? nem tanyázik néha nálad?

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Nem tartasz fegyvert a háznál?

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele? megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat, mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában.

– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én rám ne mondhasson senki semmit.

Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.

Még azonfelül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.

– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném, ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű szekeret.

– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.

– Segíthetek főzni a leánykádnak?

A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve láthatólag megcsökkent.

– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.

– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve, ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, a honnan akármi gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá lehet tenni a legrettenetesebb embert.

– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?

– Van a zsebemben két dupla pisztoly.

Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón, beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?

És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy az régen történt.

A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik.

Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék, a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az emlékezetük.

Milyen nagy vitézek voltak azok, kik ezt az országot el tudták foglalni!

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető, verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.

Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia, hogy szétzuzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

A lélekzet elállt ajkain… Valaki leskelődik ott…

– Ki van ott? orditá rá ijedtségtől elcsukló hangon.

Abban a pillanatban ott állt előtte a folyosó tulsó végén a – Fatia Negra.

Azon alakban, a hogy őt leirták előtte; fekete atlasz köpenybe burkolva, fekete atlasz álarcz a képén, miket zsebében rejtve hordhat s hirtelen fölvehet, és levethet, a hogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jőjj! kiálta rá a fegyveres félelem dühével Makkabesku, mert keresztül lőlek! s a mint az álarczos egy lépést tett előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt és jött egyre közelébb.

Ah, ezek csak a ficzkók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az aczélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje s épen szembe találkozott a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva s visszalökte a konyhába s rázárta kulcscsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arczához szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban találni.

Most már nem szólt neki semmit, most már kivánta, hogy jőjjön.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odaczélzott a melle közepére; megnyomta a fegyver ravaszát s a jobb cső is eldördült.

Semmi halálordítás utána… A Fatia Negra sebzetlenül állt előtte.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná, hogy az még egyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt s még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjjön, hogy azt a kisértetet megölje, a mi az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a korcsmáros kezéből s a puskaagygyal úgy sujtotta főbe, hogy az szédülten rogyott össze.

Azután nem tudja senki, hogy mi történt?

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötött hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva s a családi fali szekrény feltörve. A korcsmáros ereklyéi közül ugyan, csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négy ezer aranynyal el volt tüntetve. Azt később megtalálták a patakban, természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsudott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a kettős lövés álomszerű esetét s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

– Bolond vagy. Bizonyosan a feje fölött lőttél el mind a kétszer.

– Akkor meg kellene a golyók helyeinek látszani az átelleni falon.

Valóban semmi golyó helye sem volt látható a folyosó falain.

AZ, A KI A FATIA NEGRÁT FELISMERI.

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét.

Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte és utálta.

Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni».

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg, megszabadítson.

Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.

Ez kezdett ránézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte – ő maga is.

A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán ön…

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch» ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi szivek ellen folytatott párharczban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen szemközt ült.

A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rossz kedvvel veté oda:

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

– Oh, igen bizodalmas. Ez igen derék, becsületes ember.

– De, látom.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül ragaszkodik.

– Az igen szép tőle.

– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

– Nem értem.

– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak exequálni.

A báró kaczagott rá.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván, mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s én neki igen sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

– Azt hiszi tán, hogy a korcsmáros maga rabolt volna meg?

A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján s tovább zongorázott.

– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.

– A grófné egy perczre félbehagyta a trillákat.

– Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául lepte meg ez a kérdés.

– Mit gondol a grófné?

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

– A Makkabeusokról? kérdé az nevetve.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek; nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

– Lehetetlen.

– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák» ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa az által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Komolyan szólt a báró?

– A legkomolyabban.

– Nem fél, hogy szaván fogom?

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kivánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. – Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos iratoknál kissé szokatlan.

– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja ki az ablakon.

A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább; kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.

Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma eszmélkedés:

«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok meszelve, az már világos.»

Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!