Part 18

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget» képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt illesztve.

A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

A Fatia Negra tompa, kisérteties hangon megkezdé az átok-esküt.

– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy mindnyájan neveznek, esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a föld felett, vagy a föld alatt laknak.

E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.

– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül?

Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

Csak Anicza nem közeledett hozzá.

– Hát te félsz tőlem? kérdezé tőle az alakos.

– Nem félek.

– Jer hát, csókolj meg.

Anicza oda lépett hozzá, s meghagyta általa csókolni magát.

Összeborzadt utána.

– Nos? Mit éreztél?

– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől nem tarthatott többé.

– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogódzzék a másik kezébe.

Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat; aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?

– Ne jussak ki a napvilágra addig, a míg azt nem teszem.

– Megesküszöl vele azon módon, a hogy nekem megigérted?

– Azt hallani fogjátok.

– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett, Onucz diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.

– Ez most mind a tied.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert aranynyá változtatni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekcziója mellett.

Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.

– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?

Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.

Ez odahajolt hozzá, a szép arczot magához ölelve; a leány remegve súgá:

– Engem is a föld alatt fogsz-e elvinni innen?

– Félsz, hogy azt teszem?

– Veled elmegyek akármerre s nem félek semmitől.

– Szavadon foglak.

– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?

– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar lenni.

– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan arczkifejezéssel.

– Ott; ha tudni akarod.

– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.

A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva, ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.

– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

– Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz, fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én elárultalak! Tekints oda hátad mögé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

– Mindenki letegye a fegyvert! semmi ellenállás!

Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány lángoló arczára.

Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól?

A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához, s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét, maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alcohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.

A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s első volt, ki az érczolvasztó ajtaját fölszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a falakat.

– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta?…

A MIKALAI CSÁRDA.

Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy mellékesen korcsmárosi hivatalt is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé változtatva, a meddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából, szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik, legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja, hogy őt domnulénak szólítsák s nagyon jól esik neki, ha vendégei észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát, szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.

Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a tornáczon át már messziről köszönté.

– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye. Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább hatodszor történik velem ott baj.

– Isten az oka, uram; a patak mihelyt megárad, mindjárt elrontja.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam, mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét, küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a leánykád?

– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre te!

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát elvette.

– Hej! be nehéz ez! sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg.

Nem sül el ez a puska?

– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugy-e öregapja?

– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak, különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer arany van benne, s az mégsem bolondság.