Part 17

Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt, sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem volt-e itt? az nevetett és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére felelni, hová lett Szilárd?

– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.

Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott felőle.

– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják meg véletlenül.

– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra nézett: hát az épen elveszett volt.

– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már elölte magát.

Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van, megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»

A grófné megszorítá Szilárd kezét s inte neki, hogy maradjon.

– Most érkeztem Pestről, monda Szilárd.

– Igen? Nos?

– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.

– Szóljon, kérem. Úgy is mindenki tánczol most, nem ügyelnek ránk.

– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy. Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék, rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja, miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta, akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról, melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.

– Ah! kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.

– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert biróilag le van foglalva. Egészen a fiu keze irása, még testvérének aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.

Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!

– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik, hogy e szökésre már régóta készült.

– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom, hogy alig több tizenhárom évesnél?

– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót hamisítson.

– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?

– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét. Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja elismerni a hamisított aláirást.

– Valóban! ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.

– Tökéletesen.

– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.

– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.

– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak, az enyimeket nem őrzi senki.

Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.

– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon szép! No no, fiatal barátom, csak ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.

– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?

– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá, még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön tánczolni…

ÁRULÁS ÁRULÁSÉRT.

Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.

A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi azelőtt nem volt ott.

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.

– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

– Akkor is szeretnélek, felelt a kalandor.

– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?

– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.

– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?

– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.

De a mint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:

– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?

– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a szivedet.

Hogy kaczagott ezen a mondáson a leány.

– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; – meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd meglátom, ha megölsz-e?

Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:

– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?

Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.

– Csak hát lenne már ez hamar! de mikor olyan régen biztatsz.

– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám többé.

Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltünt ez a szórakozottság.

– Min gondolkozol el oly nagyon, Anicza?

A leány fölrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:

– Ha te azt tudnád!

A kalandor magához ölelte őt e szóra.

– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: «milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat, beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a mikor a te fejedet levágják!»

– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? kérdezé a Fatia Negrától.

– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra; de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.

– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.

– Mire? kérdezé a kalandor.

– Mit gondolsz? ugyan mire?

– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi hazudik, azt legyen a ki elhigyje».

Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, boszúálló és eszes.

* * *

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével kisértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.

A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyilásánál.

A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel; leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a jó kedve.

Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi orczájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal. Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a mint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem vagy Istennel?

– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.

– Csitt, ne beszélj úgy.

– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.

– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s tűzd le a helyére – fejével lefelé.

A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.

A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda.

A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.

– Nos? kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.

– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem, súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.

– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

A leány sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:

– Bizonynyal az vagyok.

– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a fekete álarczos körül.

– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.

– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?