Part 16

– Kelj fel innen és ne játszál én előttem komédiát; az én házam nem theatrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, te neked nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok? – ne áltasd magadat azzal; rovásra van irva minden, a mivel valaha megbántottál; itt a fekete könyv, a mibe azt mindig följegyeztem, a fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számodásodban minden görbe nézés, minden büszke mondás, a mivel engem évek óta keseríteni akartál; és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? – azt gondolod, beszámítom ezt a buzgó ápolást, a mivel hetek óta magadat gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat s túljárok rajtok. Két heti alázat nem vásárol meg tíz esztendei büszkeséget nálam. Hidegvérű emberre találsz bennem, a kit még halálos ágyán sem csal meg senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, a kikre nekem méltó haragom van, mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz részesülni, a miben ők!

Lángainé régóta felállt már, nem térdepelt többé.

Arczának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla hozzá:

– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok többet semmi szót a te szivedhez az én szivemből. Tégy, a mit tetszik! Irass, a mit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, a mit irattál, én tenni fogok róla…

Demeter úr meg volt lepetve.

– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen? Rövideszű némber!

Lángainé hideg szilárdsággal felelt rá:

– Én meg fogom semmisíttetni a te végakaratodat.

– Esztelen! kiálta dühtől reszketve Demeter s kezeivel tétovázva keresgélt maga körül; nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom van?

– Nincs.

Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy s állt büszkén a két férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót, mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen, olyan felfoghatatlan volt az.

– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy én nem tehetem azt, a mit akarok? János! János, kérlek nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, a mi nekem tetszik; hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem kaczagni.

– Ne kaczagjatok, mert az megint csak színjátszás volna s én sem szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy; én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te rovásra jegyeztél mindent, a mit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek, még a rád vetett tekinteteiket is; – én is irtam naplót, a miben fel vannak jegyezve, a miket te tettél és mondtál; fel a tanuk nevei, a kik előtt tetted és mondtad, s a mily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam, miszerint te akkor – meg voltál háborodva.

Demeter ajkán megszakadt a lélekzet erre a szóra. János leült, úgy megijedt.

Erre nem volt senki készen.

– Én is készültem arra a csatára, a mire te! szólt büszke hanglejtéssel az özvegy. Én is gondoltam arra, mikor éjekről-éjekre álmatlanul virrasztottam ágyad mellett, a mire te gondoltál s bennem is megért az alatt valami, a míg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem, hallgattam s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad előtt, mintha az volna az oltár s te az Isten rajta. Te eltaszítottál onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármint rendelkezel ellenünk, holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni orvosaid, cselédeid, a kiket én megnevezek és hosszú sorát fogják elmondani azon különczségeidnek, miket eddig a családi szentély titka fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid s a birák mérlegelni fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, a kinek lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás? Ez rút per lesz, szégyen rád és mi ránk; de te akartad, s én megteszem. Most Isten legyen veled. Tedd, a mit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.

Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott még egyszer fejét félig visszafelé fordítva, mondá:

– Isten irgalma legyen veled.

És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.

János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy most a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint egyedüli örökösét? pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan szeget ütött a fejébe, vajjon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, a hogy fenyegetőzött? mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.

AZ ARADI ESTÉLYEK.

Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem rabolta ki a Fatia Negra.

A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.

Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes, Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.

Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani; másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak, azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat, kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.

Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.

Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.

No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak. Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai világon; megérdemli, hogy mutogassák.

A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut, pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már kezdett nyugtalankodni miatta.

Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg kellett ismerkednie; ez könnyen ment, az alispán mindkettőjüknek jó ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a nyelvére akadt.

– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz. Lássa.

Szilárd azt felelé, hogy ő nála már három órakor délután van.

– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után, önkéntelenül visszasugárzik.

– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.

– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert addig ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával hozott.

Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga magát kidisputálta, ha beszélni engedték.

Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a gróf bizarr ötletei.

A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol fürtöket viselt.

– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure sehogy sem áll a grófné arczához, mi?

Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen «banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt arczát egy perczig sem hozta zavarba az.

– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet, a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.

– Nos? ön kiváncsivá tesz; szólt a grófné.

– Ön oly műismerő volna, hán? kiálta rá a gróf.

– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.

– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!

(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak volt! Sokat beszéltek akkor arról.)

A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent Szilárd mondott neki.

– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.

Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.

S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s háborgatta őket észrevételeivel.

– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél. Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki, hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.

– És így tovább.

Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda szerepre van szánva ezeken a pallókon?…

… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, – – hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.

Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. – Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak nem lehetett őt elhagyni.

– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.

Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát holnap reggel 12 órakor el fog menni.

El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.

Tehetnek, a mit akarnak.

A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.

– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom, azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem, hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én tőlem?

Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság volna-e az?

– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.

– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…

Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében könycsepp ragyogott.

– Oka vagyok én annak? kérdezé keserűn.

– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja mindenéből.

Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.

– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs. Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?

– A szót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.

– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.

(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam neki, az csak száraz volt.)

A grófné látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.

– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.

(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)

– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.

Szilárd kérdőleg tekinte a grófnéra, mint a ki nem értett valamit.

– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.

(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)

– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.

– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?

– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová lett.

Szilárdot e szavak nagyon megindították.

– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét, hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének, kapott is tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van, akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.

– Szegény fiu; engem nagyon szeretett, sóhajta Szilárd.

– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.

Szilárd ajkait harapta, hogy a köny szemébe ne jőjjön.

Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?

Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden, hogy magára vállalja e feladatot.

A grófné kedvesen nyujtá elé kezét.

– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta kettőjük között.

Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta és távozott.

Estig gondolkozott a hallottakon s akkorra készen volt fejében a terv.

Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann jelenlétében rátámadt:

– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor, együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?

A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.

Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az egészben.

A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve, kérdé:

– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?

Szilárdnak valami mást kellett kigondolni hevenyében.

– Hát – a szinházról, zenéről, irodalomról…

– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről, politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá fognak téged szedni, meglásd.

Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik maguk is nagyon hahotáztak.

Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s ott hagyta őket.

Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:

– Mit? Mi az?