Part 15

A fáta szép szeliden kezet csókolt Henriettenek, s erőltetett szilárd léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a hallottaktól; elmélázva nézett maga elé s végig gondolta a rémjeleneteket; majd elülről utoljáig, majd a végjelenetről visszafelé; majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát? majd kimenté lelkét ama másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerité. Életkérdés ránézve az: ki küldte neki ama fekete ékszert? s mi kapocs van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!

Ez a halovány, gyermeteg arcz, ezek a gyönge, finom kezek, vas következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; – ők maguk sem tudják azt talán.

MIKOR A GAZDAG EMBER HALNI KÉSZÜL.

Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos beteg lett.

Tulajdonképen nem a betegség teszi híressé e tényt, mint inkább az öreg úr közbeszéddé vált furcsaságai, ki úgy látszik, hogy most akar még csak sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kiván a közelállók boszantására, a távol állóknak pedig különös mulattatására szolgálni.

Általános elgyengülés a baja; a min bizony senki sem segíthet többé s a minek valószinűleg egy jótékony tüdőszélhüdés fog véget vetni.

A világ minden orvosa zaklatva van miatta.

A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan, éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja ki családja köréből és a leveses tál mellől; consiliumot tartat maga fölött, minden nap kétszer; irat velük recipéket majd külön, majd collektiv noták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi, melyik ingredenczia miféle hatásra való; miféle organumba kell annak belémenni? s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá; kivánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást iratni helyébe; néha megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt és úgy szedi; attól természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy erővel meg akarják ölni s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz doktort, a házi orvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy nem volt mivel; azt mondta neki, hogy «charlatán». Ez a szó pedig olyan szó, a mitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. «Igenis! charlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!» – «De igenis, hogy tudom!» – «No hát mondja, ha tudja.» – «Őrültség!» ordítá a doktor s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba esett e jelenet után s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr fölött consiliumot tartani.

Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral irasson Margarinak. Más emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt tette Margarinak, hogy jőjjön vissza Hidvárról; ötvenezer forintot fizet neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását experimentálhassa elébb – in anima vili.

Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megirta ugyan, de el nem küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához. Bizony különös ember az öreg úr.

Majd meg mindenféle arcanumokat hordatott rakásra, a mit csak reklámokban olvasott, vagy pletykaképen hallott: mindenről segítő labdacsokat, három nap alatt megifjító tinkturákat, azokat sorba rakta maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, a miket kivülről kellett a bőrére kenni.

Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer forintba. Nem sokalta.

Egyszer azt olvasta valami hirlapban, hogy Párisban van egy szerecsen orvos, a ki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az ügyvivőjének, a míg az nem irt egy párisi üzletbarátnak, hogy ezt a szerecsen doktort minden áron meg kell szerezni a nagyságos úr számára, kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.

Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint hirlapi kacsa.

Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párisból, kisülvén felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért, csodalabdacsok gyanánt.

Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig épen elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit s az egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.

Egyedül Lángainé volt, a ki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki birta állani. Éjjel, nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült a pamlagon és irt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr betegsége felől; annak minden phásisait feljegyzé komolyan, figyelmesen s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt? mit kivánt? miket mondott a beteg? hányféle változás történt rajta? az orvosok komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő türelmét, ki nem resteli egy hypochondriacus agonia minden képtelen tüneményét számbavenni s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.

Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy Demeter úr új végrendeletet kiván tenni, a miben őt jelentékenyen megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. A mit az öreg ember föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arcz.

Mikor az este közelget, csípdelőzve szól leányához:

– Nos, miért nem mégy hát szinházba? máskor is elmentél, máskor is itt hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most ugy-e? mert azt gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem? Pedig az mind nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban kezdtétek volna. Te és azok a másikok. Azok a rosszak. No majd megemlegettek engem. Eredj kérlek a szinházba! Nagyon szép darabot adnak.

Lángainé soha sem szólt szavaira semmit. Hallgatott nyugodt alázattal; csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.

Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégis csak magához hivatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet s semmisítse meg a régit.

Mikor ezt megtudta Lángainé, megtörte eddigi hallgatását.

– Atyus; te új végrendeletet akarsz tenni?

– Aggódol magad miatt, ugy-e? szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arcza vonagló redőit gúnyra fintorítva.

– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva, hanem megholt hugom gyermekei miatt; tudod, hogy azt igértem neki, hogy úgy fogok rájuk gondot viselni, mintha saját gyermekeim volnának.

– No hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem igértem semmit.

– Úgy szólsz, mintha nem volnál öregatyjuk.

– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Irt-e hozzám azóta csak egy sort is az leány, a mióta Pestről elvitték, csak egy «csókolom kezedet» a férje levelében? úgy tesz, mintha rá nézve a világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul? fekszem, halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megirtad neki; de ő nem sietett ide; oh kisebb gondja is nagyobb annál.

– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődöl; meg fogsz még bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét nem kellene őriznie otthon, a kit vadászaton a medve nagyon összeroncsolt.

Az öreg valami olyan kaczagáshoz hasonló hangokat hallatott:

– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát megtépte a medve a vadászaton s ő azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a férjét ugy-e bár? No hát felelj: nagyon szereti-e a férjét?

– Azt te tudhatod jobban, szólt Lángainé vállat vonva.

Az öreg, sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával taktust ütve, mondá:

– És mégis száz perczenttel jobban szereti, mint az öregapját; mert betegségében inkább nála marad.

– Én azonban minden órán várom megérkeztét.

– No, én meglehet, hogy nem fogok rá várni a meghalással.

– De hát addig is, míg megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét elfogadni?

– Kit? azt a semmirevalót? azt a minden iskolából kicsapott korhely gézengúzt? azt a postillion d’amourt? azt eresszem én magam elé? Nem iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra? még az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a ficzkó képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt olyan gyilkoló essentiát, mint a milyent ez a kölyök a két szemében hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése. Előmbe ne bocsásd!

– Pedig ő mindennap itt könyörög nálam, hogy békítselek ki iránta.

Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, a ki ezt épen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került Lángainénak a fiut annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a nevelőintézetből.

– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? szólt kegyetlen elégültséggel Demeter; no lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit gondolsz, vajjon kapna-e kegyelmet?

– Minthogy a te jóságodtól függ, én bizton remélem.

– Tehát te jó embernek ismersz engem? ej, ej, ej, én azt hittem, hogy te engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan megváltozhattam egy néhány nap alatt. No majd meglássuk. Itt van ugy-e most is az a derék fiatal ember? Elkészítetted előre, hogyan viselje magát? szájába rágtad jól, hogy mit mondjon? vettél neki tisztességes ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jőjjön elém? még tán a haját is megnyirattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején. No jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem lehet könyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsakarni azt, a mit én hónapok alatt jól elzártam, s a mit én föltettem magamban, abban engemet semmi theatrecoup meg nem ingat.

– Csak nem gondolod?…

– De igen is, gondolom. Azt gondolom, a mit te nagyon jól tudsz. Akarom, hogy a kik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem s érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy odajőjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírbolt-ajtó elé; a midőn én épen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.

– Oh te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint a milyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.

Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, a min az gúnyosan mosolygott.

– No, eredj, hozd elő azt a fiut; majd meglátod, milyen nagyon fogunk örülni, ha látjuk egymást.

Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet s kiment saját szobájába, a hol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hivatott, a mint Sipos által megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.

– Aztán édes Kálmánom, csak szelid légy; ne nézz olyan vadul öreg atyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember és beteg, azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek kimélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj neki, bár mit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg, ezután jó fogsz lenni: borulj oda eléje és csókold meg kezét; kérjed, hogy ne haragudjék rád, engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem Henriette testvéredé is.

A fiu nagyot sóhajtott: «szegény Henriette!» s azzal engedte magát nénjétől bevezettetni.

Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hivatta őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.

Odavezette kis öcscsét Demeter úr ágyához s ott vállára téve kezét, csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét és elkezdett zokogni.

Demeter úr ingerkedő kedélylyel hunyorga rá:

– Ki ez az ifju úr? nem ismerem ezt az ifju urat. Vajjon ki lehet ő?

– Látod; – Kálmán úrfi, szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a kérdésre felelni.

– Ez volna itt Kálmán úrfi? ez az én unokafiacskám? oh dehogy! Nem szokott az én előttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet csókolgatni: bizonyosan valami árvagyermeket öltöztettek fel az ő ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orczáját.

Azzal felemelve a gyermek állát, annak könyektől eláradt szemeibe tekinte.

– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No hát úrfi, hadd halljuk, miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben van, vagy prózában? Diákul van, vagy francziául? Kezdj hát hozzá.

A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna felelni a sírás miatt.

– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki az első szót, talán majd beletalál aztán.

– Ugyan atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? szólt közbe Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.

– Hát miért nem beszél? ő jött, nem én hivattam. Mit akar?

– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz, hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.

– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint a madár, a kinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugy-e bár azt akarod nekem mondani? Felelj hát, mert azt hiszem, hogy megnémultál.

A fiu erőt vett magán, letörlé könyeit s elfojtott hangját szóra erőltetve, ezt mondá:

– Azért jöttem, hogy ne büntesd miattam Henriettet.

– Ahán! Látjátok? ő nem magáért jött könyörögni. Ő nagy úr; ő nem ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik. Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Néki még csak a haldokló nagyapa áldása sem kell. Szégyen volna neki érte megalázni magát.

Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet rosszul fog végződni s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt onnan; azonban Demeter úr meggátolá.

– Már most csak maradjon itt, már most majd én akarok vele beszélni. Ha ő neki nincs hozzám több mondani valója, – van nekem. Tehát kedves szép unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? Azt pénzért adják. S kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? mit gondolsz?

A fiu összeharapta ajkait és többé nem sírt; de annál jobban pirult.

– Van-e neked valahol kapitálisod, a miből majd megélhetsz, ha én meghalok és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget, mi? vagy koldulni fogsz, he?

Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint a hogy fájt neki e jelenet.

– Mert azt korántse gondold, hogy én nekem kötelességem a te korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására; oh épen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik, egyenlően felosztom, ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha akarom, kiosztom a koldusok között.

A gyermek könnyedén vállat vont; az öreg úr figyelmét nem kerülte az ki.

– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy csomó fizetetlen adósság. Apád épen olyan haszontalan korhely volt, mint te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.

Kálmán, mint a kigyómarta, szökött fel e szóra; ajka elkékült és arcza elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott most már senkire. Rikácsoló hangon kiálta:

– Apámat ne bántsd! mert az nem bántott téged. Tartsd meg mindenedet; add, a kinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én szegény apám, anyám becsületes nevét.

– Kálmán! az Istenért! suttogá Lángainé.

– Hallod, hallod! szólt ravaszkodva az öreg úr. Megjött neki a szava! Most beszél ez az igazi hangján.

– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled és soha sem jövök vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az utczaszegleten meg házról-házra; de nem ti tőletek – nyomorult gazdagok!

Lángainé meg volt rettenve; az öreg úr egy perczre elmeredt szemekkel, nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy meg tud felelni e rakonczátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel előtámadt a kandalló mellől s neki ment Kálmánnak azon atyafiságos szándékkal, hogy majd felpofozza.

– Ejnye, te semmirevaló gaz suhancz, még a tátit és minket insultálni mersz?

Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott peniczilust s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva kiálta rá:

– Hozzám ne nyúlj, te hosszúlábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a kést, hogy rögtön meghalsz.

János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen előbb hátrafelé? Valóban, ez nem volt tréfa. Az ember sokat risquirozott volna a támadás által.

Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón s azt bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.

A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival. Kálmán megszólítá:

– Ugyan édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem tudom, hogy mit fogok enni?

Odabenn még dühösebben csengettek.

– Mindjárt jövök úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem tudom, mi baj van megint odabenn?

Azzal futott az inas a szobába.

Demeter úr félig fennült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott, a hogy torkán kifért:

– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts politzeyt! Fogd el. Eredj. Rohanj!

A komornyik azt mondta az öreg úrnak, hogy «igen is». S azzal kiment a szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül, néma jelekkel mutatá, hogy az öreg úr meg van egy kicsit háborodva, azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre ne vegye, elbujt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a további eseményeket.

A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.

György fejét csóválta nagyon.

– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? No no no, csak nem kell szeleskedni; ihol van három huszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.

Míg ott beszélt Kálmánnal, két-három inas rohant, ugrált alá a lépcsőkön, a házi úr «gyilkos» kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik mindeniket megállítá s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán úrfit; a min aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagyszakállú kapussal együtt.

Kálmán úrfit ereszték szélnek.

A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz s nagyon serényen előadá, hogy az úrfi mindnyájokon keresztül törte magát; két városi hajdut, a kik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandur utána nyargalt, de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.

Azután csendesség lett a szobában. Jelen volt ott Demeteren kívül fia János, leánya Lángainé és az ügyvéd, Sipos.

Sok ideig nem törte meg senki a hallgatást.

Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányához fordult:

– Nos, beszélj hát még valamit. Tudsz-e még valami jót?

Lángainé hallgatott.

– Tessék az iróasztalhoz ülni, tekintetes úr; inte most Demeter az ügyvédnek. Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?

– Itt van; szólt tompa hangon az ügyész s átnyújtá a zsebéből kivont iratot.

Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival s nagy elégtételtevéssel elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész harminczkét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett iratromladékot egy tálczára tevé és János úrra bizta, hogy vesse azt azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.

– És most tessék másikat irni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva, hozzon azután öt tanút, a kik előttemezzék.

Most Lángainé bátorságot vett magának közbeszólani.

– Kérlek atyám, engedj meg egy szót; – nem akarok azért a rossz fiuért többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára, ő megjavíthatlan; a mit keres magának, azt megtalálja; de Henriettért kérlek.

Demeter úr nem engedé tovább beszélni.

– Henriettért ugy-e? Mivel jobb ő, mint az öcscse? Azt hiszed, hogy engem bolonddá lehet tartani? óh én vén róka vagyok már ahhoz, hogy ilyen világos kelepczébe belépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én Henriettenek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom, hát ő rögtön megosztja testvérével, a mit neki hagytam; óh mert ez nagyon gonosz szivű leány; ismerem a rossz szivét. Nem! én rajtam nem fognak kaczagni halálom után.

Lángainé összekulcsolt kezekkel kérte:

– Atyám, gondold meg az Istenért azt a helyzetet, a mibe jönni kell e szegény leánynak, a kit férjhez adtál erővel egy emberhez, a kit nem szeretett s a ki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert. Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie, a ki csak jövendő örökségeért volt hozzá hizelgő…

– Az a jó! felelt rá kegyetlenül a beteg ember. Legyen megbüntetve kétszeresen, a miért ellenem föl mert lázadni. A mit felhoztál, az csak egygyel több ok arra, hogy azt tegyem, a mit régóta elhatároztam. Kaczagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni, Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.

Még János is beleszólt:

– Hátszegi is megérdemli ezt a büntetést: ő is megbántott minket.

Lángainé nem ügyelt most arra, a mit János beszél, hanem a végső kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához és térdreborult előtte.

– Atyám! a mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, menybéli boldogságodra: légy kegyelmes szivű ez órában unokáid iránt; gondolj reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon meghalt testvérünk szomorú lelkével s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?

Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább; fölkelt és kiment a szobából és odakinn könyeit kezdé törülgetni.

De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra indult rajtuk.