Part 14

Henriette mégis éjfél felé eltünt vendégei közül, hogy Lénárdot megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem kapott választ, a miből azt kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan elaludt. Nem akará tehát felzavarni s minthogy eltávozásával a férfi vendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé, hanem szobájába sietett.

Elbámult, midőn ott Clementinet Aniczával együtt találta.

A román hölgy már régóta várakozott Henriettere, s Clementine igen természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye: sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket érintkezésbe, a miről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.

Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Aniczát a beszédes társalgónő azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, a mivel már akkor telve volt az egész udvar. Anicza ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem említé, hogy hát ő mit tud? pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a mult éjszakáról, mint Clementine kisasszony.

Henriette, a mint Aniczát meglátta, nyájasan kérte Clementinet, hogy legyen szives őket magukra hagyni; a mit Clementine, igen természetesen, megfoghatónak talált s magától érthető, hogy a mint az ajtón kilépett, rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy boszúságára tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a szinpadi párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a szinfalak mögül hallgattatni, ő pedig leereszti az alcoven nehéz damask függönyeit s maga Aniczával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató kiváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyujt.

– Szinte sikerült! szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve mondanivalóját.

– Csak «szinte», ismétlé utána Henriette elégedetlenül.

– De még nincs a játék sem bevégezve, sem elvesztve.

– Megjelent a Fatia Negra a jegesvölgyi kunyhónál?

– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden s elkezd minden tagom reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.

– Tehát találkozott vele ott?

– Engedje rendbeszednem gondolataimat, nagyságos asszonyom; oh, az borzasztó éjszaka volt; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a düh és kétségbeesés ébren tart. Oh, mennyit áldoztam ez emberért, ez ördögért! és mennyire elárult!

A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét földre sülyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az volt, hogy szerelmét elárulták.

– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, a mihez nagyságodnak semmi köze? hallgassa meg, mi történt? Azon este, én már nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg, midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: «Anicza, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért, hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.» Én rögtön nagyságod eltávozása után fölnyergeltem lovamat, s megindultam a jegesvölgy felé. Az út arra felé igen rossz és veszedelmes, szerencsére, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A gönczöl már aláfelé volt fordulva, midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arczát érinti szárnyuk hegye, a mint mellette elcsapkodnak.

– Nem félt ön a vadaktól?

– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s a kit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja. Szerencsémre, nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle.

Henriettenek nem jutott eszébe e perczben a felől tudakozódni, hogy ki az a «vérszopó», a kitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh leánynál.

– Én még régibb időkből ismerem Mariórát, mikor még atyjánál volt odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de a mióta Juon Táre felesége lett, csak lopva jöhettünk össze néha; akkor is csak úgy, ha én kerestem fel őtet; mert a szegény sorsú nő soha sem látogatott minket – gazdagokat.

Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem s elbocsátottam a gyepre, azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom, minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.

Marióra megismeré szavamat és sietett kireteszelni az ajtót.

Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdeztem tőle: «valami bajod van?» Akkor összeszedte magát, letörlé könyeit, s azt felelte: «betegem van».

– Talán gyermeked?

– Nem ő; az ursu!

Engem mintha a vipera csípett volna meg.

– Az ursu beteg?

– Én nem tudom, mi lelte? tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenczeket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.

– Itt járt ő?

– Igen; azt mondá, tehozzád siet.

– Akkor hazudott! Akkor ő volt az, ki a medvét megétette.

Marióra reszketett e szóra és még halaványabb lett, mint volt.

Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba; fülébe súgtam, mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, a hol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.

– Oh, nagyságos asszonyom! mennyire megvetendő egy férfi, a ki gyáva!

Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő-asztal, néhány háromlábú szék egész butorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, a miben a kis gyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal.

A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé föl gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza? tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat! úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkokat hasítottak a kőlapon, mely a kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszeríté, eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett; tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek?

– Ez meg fog halni, súgám Mariórának. Nem mertem fenhangon mondani, úgy képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, a mit az emberek egymás közt beszélnek.

– És akkor eljön a kisértő, ki tudja, hogy egyedül vagy és védtelen.

Elmondék neki mindent, a mit nagyságodtól megtudtam. A nő reszketett, mint a nyárfalevél. Oh, én pedig úgy éreztem, mint a kinek saját szivét kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmult: most egyébben telik örömem.

– Hol tanyáz most Juon Táre? kérdezém Mariórától.

– Csak egy órányira innen: a Vále Caprán.

– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig te zárkózzál be, oltsd el a tüzet a kürtő alatt s semmi zörgetésre ki ne nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.

– Nem úgy, szólt Marióra, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni, arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá, hogyan kell rajta fujni, s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék, ezt zendítsem meg, s ő bár milyen messze legyen, meghallja azt, s itthon terem.

– De most éjszaka van. Talán alszik.

– Juon soha sem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni és védelmezni a nyájat.

– S mi lesz ezalatt kecskéivel, ha ott hagyja őket?

– Nem drágább vagyok-e én neki és gyermeke, mint minden gazdasága?

Nem vagyok-e én neki drágább, mint minden gazdasága!

Oh, asszonyom, ha tudná ön, mennyire fájt ezt hallani másnak!

De megkeményítettem szivemet: megfogadtam a keresztúton álló szobornak, hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen késedelmezni való idő; mondám Mariórának, hogy rögtön fújja meg a jeladó pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, a minek a vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fújni, mérföldnyire elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban bir vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, a mi lélekzetét elszorította; a kürt igen gyenge és szakadozott hangot adott. Hallgatóztunk utána; alig tért vissza belőle a viszhang a szomszéd hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.

– Add ide nekem, én erősebb leszek, mondám neki, pedig engemet is majd megölt a fájdalom; de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom szivemnek: ez nem szabad! hát nem szabad. A hogy én a kürtbe fújtam, azt egy percz mulva épen visszaverte az erdős hegyi viszhang, mintha ott is volna egy kürtfuvó, néhány pillanat mulva a távol hegyek közül felelt rá egy másik kürt, mintha ott is volna egy viszhang. Ez Juon válasza volt. Tehát meghallotta a hivást; most nyugton lehetünk. Félóra mulva, a hogy ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Oh, én ismerem jól a Fatia Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene védelmezni mást? bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik? a rablónak lőfegyverei vannak.

Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet eloltottuk a kandallóban, a kis gyermek sírt, Marióra ölébe vette s elaltatá; a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű vadállat akkor lehelte ki páráját. Én a hű állatot meg tudom siratni, asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.

Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy Marióra nincs egyedül. Alig mult félóra, midőn a távolból lépések hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő? melyikünk előtt ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! ő, a kiért elkárhozám.

Egy miatyánk-mondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; koczogtatott rajta az ujjával; hallottam ismerős hangját: «Marióra, alszol-e?»

– Ébren vagyok, mit akarsz? felelt neki vissza az asszony.

– Bocsáss be, Marióra, nyiss ajtót.

Én súgtam neki, hogy mit mondjon.

– Nem lehet, férjem nincs honn, egyedül vagyok.

– Épen azért bocsáss be, hogy ketten legyünk.

– Hárman lennénk, ismered még az ursut.

– Az ursu azóta megdöglött, szólt kaczagva a rabló odakinn.

– Te ölted meg őt, gonosz! szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.

A rabló nevetett.

– Nem én, csak a mézes pogácsa.

– Miért tetted azt?

– Mert útamban volt.

– Ki védelmez meg már most engemet?

– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba, veszek neked házat, majorságot, ott úri asszony fogsz lenni.

– Azt nem teheted; van nekem esküdt uram, van neked is esküdt feleséged.

– Esküdt urad, a mikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Aniczával csak ez álarcz esküdött meg, ezt eldobom, s nem tudja többet, ki voltam?

Oh, asszonyom, azt hittem, a szivem szakad ki e szóra. A ki miatt fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani, hogy semmije sem enyim, csak lárvája! De nem sírtam.

– Engem is megcsalnál, mint őt megcsaltad, válaszolt neki Marióra.

Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott; embereket nevezett meg, a kikkel titkon egyetértek. Oh, az átkozott! Ki még álmomban sem beszéltem mással, mint ő vele; ki még imádságomban is csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jőjjön számon!

De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon? nem tudott neki megfelelni. Mondjad ezt:

– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hizelegj? Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt s nekem száz aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.

(– De ez nem igaz, súgá nekem Marióra, nekem egy huszasom sincs.)

– Csak te feleld azt, a mit súgok.

A kisértő bosszús lett ez ellenkezésre.

– Balga némber! mit nekem a te száz aranyod? én adok neked tízszer annyit: ime fogjad; azzal a kis ablaknyiláson az ajtó fölött egy nehéz erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt aranynyal. Félrerugtam, úgy utáltam.

– Könnyen beszélsz, szólt erre Marióra, most ide adod, s ha bebocsátlak, az enyimmel együtt elveszed.

– Esküszöm neked.

– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam ellened. Eredj és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha fegyvertelenül jösz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni s meghallgatom, a mit beszélsz.

A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta csalni általuk magát.

– Itt vagyok már most fegyvertelenül, bocsáss be, szólt a kisértő, miután fegyvereit, a hogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.

Nekünk hosszúra kellett nyujtanunk a beszédet, hogy időt nyerjünk.

«Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyujtanod, sötétben nem bocsáthatod be», ezt súgám a nőnek.

A kisértő szenvedélyét e szó csak ingerelte.

– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert azok még szebben fénylenek a sötétben.

– Tehát olyan szemeim vannak, mint a macskának? feleltetém Mariórával.

– Együgyű bolond! dörmögé magában magyarul a kisértő, melyet Marióra nem értett, aztán hizelegve mondá neki román nyelven: olyan szemeid vannak, mint a csillagok.

– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? nem rossz szándékból jösz-e hozzám? Nem akarod-e kis gyermekem kezét elvágni? a mire szükségük van a rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék.

A kisértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:

– Asszony, nyiss ajtót, vagy rád töröm erővel!

S öklével olyat ütött az ajtóra, hogy az végig repedt.

– Csitt! fölkeltéd gyermekemet, nem hallod, hogyan sír?

– Tehát bocsáss be szép szerével. Ha önként velem jösz, jó helyre viszlek, gyermekeddel együtt; úrfi lesz belőle, te pedig úri asszony. Ha még egy perczig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom s téged erővel viszlek, a hova nekem tetszik.

Marióra kezeit tördelé s nem hallgatott többé reám, odaveté magát gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem mellől pisztolyomat s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!

A rabló neki veté vállát az ajtónak s iszonyú erővel feszíté azt befelé; a deszkák recsegtek bele, s a mint az ajtó közepett volt elreteszelve a keresztgerendával, egész nyilás támadt már az ajtófél között, úgy behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyiláson keresztül épen a halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.

… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány perczig elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy szobor, nézett reá.

Ismét folytatá a leány.

– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére s midőn a fölötte levő ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.

Itt volt Juon Táre!

Az nem volt szó, az nem volt beszéd, a mit az első perczben ellenfeléhez intézett; az egy zsákmányára rohanó dúvad ordítása volt.

Juon Táre igen erős ember: szerencsére, erejéhez igen csendes, félrevonuló természete van, mert hiszen, ha indulatos volna, ha korcsmákba járna s ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e perczben a legdühösebb vadállati indulat kitörésében látni.

A meglepett kisértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon egy roppant ugrással utolérte s megragadta kezét.

Ha a Fatia Negra közönséges Isten teremtése volna, egy percz mulva összezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a rabló szemközt fordult rá s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt vele.

A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az egész küzdést.

A mint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni s csendesen dörmögé: «úgy? tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? ez is jól van».

Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát s magához készült őt törni.

Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is irtózat.

Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel életre-halálra.

Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt, és aczélrugékonysággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.

Majd az egyik, majd a másik bukott féltérdre, de ismét visszapattant; a pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének feszíték, ökleikkel törték egymás derekát, arczaik egymáshoz voltak szorítva, úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy perczre megálltak, magukat kipihenni s olyankor tört hangon egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.

– Ki vagy te? mormogá Juon, ki vagy te, a ki Juon Táre kezének ellenállni tudsz? Ki vagy te, a kivel Juon Táre egy szóra nem bir?

– Mit akarsz? bolond! dörmögé vissza a rabló. Az a kétszáz arany csábított-e el, a mi fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok neked ötöt, bocsáss el.

– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.

– Majd meglássuk.

S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve, küzdött vítársa ellen; a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az öltöny, vállaiból csurgott alá a vér, a hogy Juon éles fogaival, mint egy fenevad beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős lélekzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, a mint egymást alá s fölhurczolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.

Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne rohanjon; az őt zavarba hozta volna; aztán meg – nem is akartam. Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a másik.

– Te még most is szereted a Fatia Negrát, szólt közbe Henriette szomorún.

A leány arcza kipirult.

– Szeretem és épen azért hal meg.

– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, a ki egy óriással harczol. Emez félfejjel magasabb, mint ő; karjai mint egy cserfaág, oly izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha aczélból volna; ahárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra esett, s soha sem birta amaz kitépni karját az ő szorításai alól, soha sem birta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.

– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! hörgé, egy pillanatra egész erejével rávetve magát Juon a fekete álarczosra, hadd tépem le maskarádat, ördög, s fogaival közel akart férkőzni ellenfele képéhez, hogy az álarczot lemarczangolja.

A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadászszal küzd; ez nem viadal volt többé, hanem marczangolás, a küzdők messzire eldulakodtak már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet; mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre birkózás közben egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen sülyed alá, ennek aljában ered a kis hegyi patak.

– Vigyázz, Juon! sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta az meg; mindkettő siket volt már és vak; következő pillanatban Juon egyet csóvált ellenfelén s azzal egyszerre mind a ketten hanyatthomlok lebuktak a mélységbe.

Mi kirohantunk utánuk! a mélység párkányára érve, az egyik alakot mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik sántítva vergődött ki a tulsó partra.

Ez a másik a Fatia Negra volt.

– Juon meghalt? kérdé ijedten Henriette.

– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz felül; de az is megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly terhesen tudott a partra felkapaszkodni.

A míg ő a tulsó partra felmászott, a míg Marióra zokogva és sikoltozva rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról Fatia Negra odaakasztott kétcsövű fegyverét s arczomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, a mint a hold reá sütött, olyan jó czélpont volt egy nehézkesen kapaszkodó fekete alak; a cső hegye épen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt, hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert és elhajítottam magamtól.

A leány elhallgatott és eltakarta mindkét kezével szemeit és sokáig nem vette le azokat orczájáról.

– Ön sír, szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette s finom fehér kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.

– Nem sirok, mondá ez, és a könycseppek összeszorított ujjai közt szivárogtak át.

Azután hirtelen felállt, levette kezeit arczáról, s halvány arczát Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:

– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják, azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Oh, igen sokan fognak én rám fogcsikorgatva emlékezni, a kik könyökkel odább taszítottak s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, a mit megigértem, megteszem. Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy miként? mert azt nem szabad megtudni senkinek; de a mit igértem, azt beváltom. Meglehet, hogy én magam is belehalok; de az mindegy. Most Isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.

– Csak nem gondol arra, hogy haza menjen ily késő éjszaka?

– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az éjszaka? Nem jöhet én elém olyan kisértet sehonnan, a milyennél szörnyűbb itt belül, szívem fenekén lakik. Ha attól, a mit magam ez órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi szelleme többé. Isten áldja meg önt. Én nagyon szerencsétlen vagyok; de azért az Isten áldja meg önt mégis. Majd fog még felőlem hallani nemsokára igen sokat.