Part 13

– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták.

– Nem árulná el kedvese?

– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, a kit szeret?

Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, a ki el tudta árulni kedvesét.

– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen, midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.

A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?

Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak – Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.

Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik jelenléte zavar, stb.

Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat, mintha egészen férjére bizza magát.

Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy férjem akarja, ő az én uram a háznál».

Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett Erdély főuri családaival; látta színről-színre, tapasztalá magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják, hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni, mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki sem találja nevetségesnek.

Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és gazdag között.

Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának szemléli.

Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba, fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek ilyenkor el vannak hanyagolva.

A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben, fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi rendkívülit, ha a férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság – és csupán úrnak való.

A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi légyottjuk szokott lenni.

Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.

Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt; tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.

Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj, sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék súlya.

Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.

Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon, midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse; Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.

– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult.

Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire szerencsés most a szerelemben.

Henriette magára vette a czélzást s kezdett reá hiú lenni.

A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer megszabadította a nyert pénzétől.

Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név! Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.

Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között valami eszmének kell létezni!

A legkedvesebb és legrettentőbb két alak között!

Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen magáé a megcsalt kedvesé.

Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.

Ezen a rém-töprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.

Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.

Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.

Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az úrnővel.

Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jól esett neki, hogy jön.

– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap, mihelyt egyedül volt az úrnővel.

Henriette érdekelten figyelt rá.

– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére, midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel nála volt a Fatia Negra.

Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.

– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit. Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá: jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni; érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá, fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól, melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is emberek ellen használná azt a mérget.

– Az iszonyú volna, szólt Henriette aggodalmasan.

– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára van.

– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat megrabolhassanak.

– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.

– Hogyan?

– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem annyira a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A fiatal nő csábnak van kitéve.

– Az erdők közepén!

– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a Fatia Negra.

– Tehát itt közelben lakik?

– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám: egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve. Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba, kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit, előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is kisértse meg ember leirni.

– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.

– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak, óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette, míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat. Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől? Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben, vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki, hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.

– Az nem fog megtörténni! vágott közbe a báróné határozottan.

– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire, mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.

– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre kunyhójába.

– Tán csak nem nagysád maga.

– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni annak, a kitől mindenki úgy reszket.

A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!

– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták szobájában.

– Vigyázni fogok.

Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára; ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága sincs a pénzzel.

KÉT MESE, MELYEK KÖZÜL CSAK AZ EGYIK IGAZ.

Két nap mulva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal előbb, mintsem előre tervezték; a minek oka egy nevezetes baleset volt.

Báró Hátszegit magát érte a veszély.

Úgy hozták haza gyalogszekéren, Henriettenek nagy ijedelmére.

A báróné rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az orvos a felől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.

Gerzson úr adta elő a történetet.

– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé s azzal senkinek sem szól, egyedül fölkerekedik, ott hagyja a társaságot s éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb nélkül.

– Bizony nagy vakmerőség volt, veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.

– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Le-leült előtte a szép holdvilágnál s a talpait nyalogatta, egyszer azonban útat vesztett s egészen eltünt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a rá nézve halálos körbe; a midőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall s megpillantja újból a fenevadat, az avaron fölfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű födi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, a mi által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyenvágó körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy itt a medvét közelebb nem éri s jó szerencsére czélba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, a mint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravour fogásainak folyamodott, a miket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. A mint Lénárd czélba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuczkát vetett s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott maneuvre. A bukfenczező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája sincs, mint neki, az menthetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odább iramodik.

Hanem ez az egész eset nem tart addig, a meddig elbeszélem.

Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt; azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa fölocsudik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei össze-vissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza birt vánszorogni a vadásztanyához, a hol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal. Mi nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja kiment helyéből; hanem most már azt mondjuk, hogy katonadolog az egész; holnap már fel fog vele kelni s holnapután tánczolunk.

Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szünt férje arczvonásaira figyelni: az láthatólag boszús volt s mogorva arczán nem látszott, mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rossz kedvét nem a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni s a hol épen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.

– Miért nem tud ilyen dolog történni én velem? szólt hetykén a kis Kengyelesy gróf, a min az egész társaság nagyot kaczagott.

– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! szólt rá nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez óhajtásban.

– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni, mondá Lénárd, egy kis ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok s holnapra semmi bajom. Kár volt érte félbeszakasztani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhiresztel vele az egész országban s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni. Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami ujságiró még megénekel, s huszonnégy belföldi hirlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egy pár nap mulva talpon leszek.

Pedig valóban nagyon össze volt törve.

Henriette nem foghatta meg e rendkívüli stoicus türelmet. Gerzson úr biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint igazi gavallér, galanteria elleni vétségnek találná, hölgye idegeit jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy a mi fáj, az nem fáj.