Part 12

– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.

A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»

Több biztatás senkinek sem kellett.

Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a futókkal, hanem elbujt a sátorban.

Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték, hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:

– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.

Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá, ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.

A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.

S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe, de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.

A FEKETE ÉKSZER.

Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak a felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő szemébe, hogy milyen nagyon szereti.

Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.

Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő tekintély: neki azok tetszettek legjobban.

Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.

– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik. Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó. Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra; de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a borfalvi övegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is igérkezett és én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem, jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi barátja: – férje.

Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele. Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.

Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész boldogságuk.

Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette. (Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét, arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?

Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül. Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig; közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre. Milyen regényes ábránd.

Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz nem kivánt közelíteni, annak valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.

Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni. Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.

Tudnák csak, hogy miről gondolkozik?

Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne *Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára rendeztek.

Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát és beleegyezett.

– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a *pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni. Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.

A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat, mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban uralkodhassék.

– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tünjem közöttük.

– Kegyed korona nélkül is királynő marad.

Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon. Talán bizony el akarja csábítani?

Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit irigyel azért, hogy szegény.

A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz, az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi véletlen találkozásokat arrangeolni.

Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik könyveket irnak meg nem történt dolgokról.

Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.

Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.

Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint Lippán volt föladva.

Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a felől, hogy azt ki küldi?

Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.

Egy kis maroquin ékszertok volt benne.

Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxydált ezüstből voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a gyémántok közt.

Henriette igen édesen volt meglepetve.

Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével, kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy hieroglyphből?

Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.

Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a gondolatra.

Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a jövendő így ki engedi a titkait találni!

Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a mulatságba.

Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek, kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében sem tudott parancsolni örömének.

Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti napon átment nejével együtt *Bányára a hol kastélya ugyan nem volt, de egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a midőn egészen más valami érdekli őket.

Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné, mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült, hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta vonni.

Hátszegi is jelen volt s hizelegve mondá:

– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.

Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a férjétől.

– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.

– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival végig czirógatva a bársony kezecskét.

Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon szereti.

Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a bámulatával.

Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.

Tehát ezzel sem történt semmi baj.

Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé tartozik.

A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.

A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül, igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több, tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet, annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.

És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle, hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés holdsugára lehetett az.

De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan, nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki. Henriettere egészen más meglepetés várt.

A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, – megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez, oda sietett hozzá.

Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva, mintegy visszaidézőleg.

Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire magyarázni.

Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:

– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó – ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra – letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!

Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld sülyedne lábai alatt.

Rablott ékszert viselt a nyakán! melyre régi tulajdonosnéja ráismert.

Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva, égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.

E pillanatban egy ismerős férfi-hang szólalt meg mellette:

– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én felelek meg érte.

Férje volt az…

Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon, dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:

– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek számot. Helyet előttem!

Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.

Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.

Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza Hidvárra.

A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.

Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly hosszasan tudta gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli védelmezőjét tanulta megismerni.

Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a hintót s benézett annak ablakán.

Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.

Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt is, a mit csak Isten olvashatott szivében.

Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.

– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is; a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?

Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?

– Kivánja, hogy irjak neki?

– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.

Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könyeire nézve.

Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett magában félreismert erényeket fedezni föl benne.

Elkezdte szeretni férjét.

Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett felébredni.

Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most már ébren van.

Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek, mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.

– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?

Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?

Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a gyanúra egy csepp oka sem lehet.

De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet, hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?

Itt, itt nem volt semmi világosság.

Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt – Fatia Negra maga.

Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a megfejtést.)

Henriette sokat gondolkozott ezen.

Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki rohanni.

Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz, hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel, hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot; a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált belőle.

Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy részletesebben van értesülve.

A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg szokott jelenni?

– Hogy nem tudják ott elfogni.

– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek hiszi.

– Én jutalmat tűznék ki fejére, bármibe kerülne, annak, a ki elfogja.