Part 11

– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak, nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.

E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban, ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha szót nem tett miatta.

– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson meg csizmában járni.

Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.

Hisz ez valódi szeretetreméltó ember.

Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá, már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.

Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával; különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet csókol neki.

Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja, melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az éjszaka ott lepje a völgyben.

Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna érte.

Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé, sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire osztja az úrnője félelmét.

Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét, hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik lábát letenni van hely.

Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni; azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.

Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett, féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá magában: ha ide le találnánk bukni!

Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.

Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott maradt rajta.

A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik, agyonzuzza magát.

Henriette még mindig eszméleténél volt.

Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg, mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.

Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától, azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi rémordítást.

Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes ponthoz, a hol ő függött.

Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?

A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.

Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt, melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével elérte Henriette kengyelét.

Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött volna ide.

– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)

(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)

– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit. Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka; gyönge a gyökere.

Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán leviheti.

– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.

Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.

– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?

– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.

Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért. Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a sziklarepedéstől.

Mit akarhat azzal?

A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek falon.

Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:

– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak szánkázás!

Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima falon alá rohanni!

Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.

– Így, domna; ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.

Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett utána: vajjon mit akarhat azzal?

A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá, megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:

Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.

– Te elbirtad azt a válladon? kérdé Henriette csodálkozva.

– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt; aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!

Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős Juon.

Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle semmit.

– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét, mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból verekednénk: az rettenetes volna.

E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.

A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét összetalálkozának.

Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét s elvált tőle.

– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.

– Kik?

– Kecskéim és feleségem.

– Nőd is van? Szereted?

– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép, mint te vagy! – Buna nopte, domna!

Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes ugrásokkal eltünt, szökellve.

A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.

Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről: halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan szépnek mond az erdők lakója!

Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut» (köszönöm) sem küldött utána.

Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől kérdezősködhessék.

A GEINAI LEÁNYVÁSÁR.

(Rubán Tódor regéje az erős Juonról.)

«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket, de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?

Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.

Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron; földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék, farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes is? arról nem tudakozódik senki.

Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.

Csak egy esetet mondok el belőle.

Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak, mint a «gazdag Misule».

Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.

Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép szemeibe.

És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije sincsen.

A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.

Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.

Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.

Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást merne megkisérteni ellene.

Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.

És ezt az embert szerette Marióra.

Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.

A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mind jobban a földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.

Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.

Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt felkeresse.

Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.

A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni, másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az égbe.

– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort, kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.

– Milyen sok ember lakik itt alant, felelt ő, és az mind be van zárva.

Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé bezárva soha.

– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt élnek.

Fejet csóvált a pásztor.

– Rab az, a ki rónán lakik.

Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.

Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni. Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a frigyet.

Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon marad.

Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna büszkén.

Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jöve tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve, pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük lett, csak a menyasszony volt szomorú.

Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától egy csókot kapni.

A leány eltolta őt magától: «nem vagyok én még kendnek felesége».

– De ha a Juon kérné, annak nem mondanád azt ugy-e?

A leány megvallotta igazán, hogy nem!

Erre Tóbicza méregbe jött.

– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.

Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot s lekiabált az erdőbe: