Part 10

Ekkorra az öreg Onucz is előjön, ki zsákját odakünn a tisztító-kemenczénél átadta.

– Mennyi volt zsákodban? kérdé tőle a Fatia Negra.

– Egy mázsa és nyolczvan font.

– Majd meglássuk, mennyi belőle a tiszta arany?

– Tesz egy pár fontot az agyag, a mi közé volt keverve.

– Milyen finom?

– Bizony gyarlón volt tisztítva, csak huszonkét karátos.

– Nem tesz semmit. Porosz aranyokat fogunk belőle verni.

– Hol veszszük hozzá a mintát?

– Hoztam magammal, ma a gépbe is teszszük. Minden ezer forintnál száz forintot nyerünk.

Ezért a találmányért az öreg Onucz kezet csókolt a Fatia Negrának.

– Te derék ember vagy, domnule. A mióta vezérünk lettél, másfél annyi a nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a császáriaktól megkülönböztetni.

A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, a hol nem beszélnek egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!

– Jer, Onucz, nézd meg az új gépeket! monda az álarczos az öregnek.

– Mikor hozattál ide uj gépeket?

– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy és kevesebb ember kell hozzá.

Egy alacsony ajtón át, melyen mindháromnak meg kellett hajtani a fejét belépéskor, a szomszéd szobába mentek, ott egy roppant csavargép működött, melynek hengerei közé rakták az arany rudacskákat, a mik alatt azután ezek oly vékonynyá lapultak el, a minőnek épen szükséges egy aranypénznek lenni.

– Látod, Onucz, eddig sokat vesztettünk a miatt, hogy az aranylemezeket úgy metszettük ki, a hogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.

– Nagyon olcsó! kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment visel, s tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.

Az álarczos fölvett egyet a fényes aranylemezek közül.

– Tudod-e, kedvesem, mi ennek a neve?

– Nem hallottam.

– Ennek a neve «Zain». Hogy el ne felejtsd, fonjuk karod körül.

Azzal könnyedén, mintha csak kemény papirszelet volna, a leány kézcsuklója körül foná az aranylemezt, két végét egymásba csavarva aczélerejű ujjaival. Ne felejtsd el, hogy ez «Zain!» és hogy azt tőlem kaptad.

A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy «neked mindent szabad itt elajándékoznod tetszésed szerint?»

Az öreg nem is állhatta szó nélkül.

– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek, inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki. Aztán ez már tanú!

– Jó helyen van, Anicza kezén: ott pedig hallgatni fog.

Anicza tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: épen tíz kettős aranyat ért az a karperecz, aztán a csók is kettős.

Az öreg Onucznak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: «vajjon, domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?» de egyszer sem volt bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, a mik oly félemlítően villognak ki a fekete álarcz réseiből.

A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból kerek pénz nagyságú darabokat metél ki; a Fatia Negra megmutogatta a leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a szivattyú köldökét alá s feltaszítódni; hogy támad légmentes ür a lemez alatt, melyre aztán a külső légnyomás sulyával ütődik a kerek metszőhenger, s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép mozgását gyorsítja, vagy megszünteti.

Anicza itt is csak azon földfeletti erők működését látta, a miknek eredetét felfogni nem birja s a mikkel a Fatia Negra ismerős, őket előidézi s velük parancsol.

– Domne Zeu! sóhajta fel a vén Onucz, ha meggondolom, hogy mi még ötven év előtt mindezt kalapácscsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk abban a munkában, a mit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat aranyocskámat a kohóba tették, hogy soha sem látom többet.

– Annyival kezdted, öreg?

– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolczvan fontra!

Ezt olyan büszkén mondá! nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van, a hol minden ember alázatos legyen, mert nem tudja, jut-e valaha föl? Az valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!

Azután ismét másik géphez jutottak, ez egy kis asztal volt, melynek aczélkerekei az aranyakat előbb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták körül és peczkelték odább az aranyakat, az ember nem látott egyéb mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött, a szíj lejárt a padlat alá, odalent lakik, a ki azt mozgatja.

Az öreg nagyot sóhajtott: «mit ki nem találnak már a világon!»

Anicza pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.

Végre hat kőlépcsőn lefelé haladva, lejutottak magába a pénzverdébe.

Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd keresztül dugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva. E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre, a lóduló gömb sulya alányomta a csavart, s az egy percz alatt odasajtolta a két aczélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos szűzanya képe, a másik a fejedelem pánczélos ábrája. A nyomás után a két aczélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos két férfi mellével neki feszülve, taszított ismét rajta. Egy kis aczélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt, a munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult.

Valami bűbájos van ebben a látványban!

Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik, hogy veri halomra azt a szemfényvesztő érczet, a mibe mindenki szerelmes odafenn a földön, s a miért olyan sok ember eladja azt, a mije van odafenn az égben.

Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, a mi az embereket imára hívja.

– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? kérdezé a Fatia Negra Aniczától.

A leánynak tetszett az ajánlat.

A munkásokat félre állíták a gép mellől s a két ólomgomb végéhez Anicza és a Fatia Negra álltak. Az álarczos figyelmezteté kedvesét, hogy vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse, mert az halálos ütés. Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajőjjön, hanem azt fele útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, a minek az lett a következése, hogy az aczélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész aranyat, hanem csak egyet fordított rajta, úgy, hogy az arany még egy nyomást kapott, s már most kettősen volt meg rajta mind a szűz Mária kép, mind a fejedelmi alak.

A vén Onucz odaugrott Aniczához és haragosan elrántotta onnan:

– Eredj innen, bolond! még elrontod a gépet, nem a te kezedbe való az.

A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve mutatá Aniczának az eredményt.

– Nézd, most már kettős kép van rajta.

A leány kiváncsian forgatá azt ujjai között.

– S mi történik már most ezzel?

– Ismét az olvasztóba jut.

– Ah! Ne rontsd el. Add ezt nekem.

E kérésre már az öreg egészen dühbe jött.

– Elment az eszed? hogy ilyesmit tudsz kérni! Egy hibásan nyomott aranyat, a mit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van! Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.

– Hiszen nem fogja azt Anicza sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni, hanem zsinegre akasztja és szive fölött fogja viselni, ott pedig kívülem senki sem találja azt meg.

Onucz gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy «ott ugyan, domnule, neked sincs semmi kereseted, mert nem beszéltél még a felől a pópával», de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.

Anicza pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan bizalomért, a miben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis török-kését, lyukat fúrt vele az aranyon és fölfűzte azt a vékony fekete zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt s mindkettőt visszarejté oda.

– No, domnule, szólt Onucz elbúsultan, már most, ha a fejeinket odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk magunkra!

Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán czifra számadást hozva, melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onucz a pénzverdének? mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde számára levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?

– Csak olvasd te, domnule, szólt Onucz a Fatia Negrához, tudod, hogy én nem ismerek semmi irottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg előttem a számokat.

– Százhetvennyolcz font színarany, huszonnégy karát kilencz grán tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma huszonhárom karát hat grán.

Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg, felnézve a padlásra s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia Negra keresztül ment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében összevetettel s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a táblára irottal.

Azzal egymás tenyerébe csaptak, az alku rendben volt.

– Már most számláltasd ki a pénzedet a számvevő mesterrel, Onucz.

– De te is itt fogsz lenni ugy-e?

– Csak számláljátok ti ketten; nem csaltok ti meg engem.

– De uram, erősködék az öreg, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen a kiszámolásnál.

– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.

(Vinne el a bányarém! dörmögé magában Onucz, hiszen épen az a nagy baj; csak ne félnék olyan nagyon tőled!)

Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anicza két szemét, s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anicza és a Fatia Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint megolvasnak, az alatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember egymásnak.

– Hol jártál egy egész hónap óta? kérdé Anicza, a kalandorfőnök térdén ülve. Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? holdfogyta, új hold, holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végig néztem és egyszer sem láttalak. Hol voltál?

– Külföldön voltam ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember másra.

– Vannak a külföldön is szép leányok? Nem lettél-e szerelmes beléjük?

– Eredj! Ezt nem szokták kérdeni férfitól.

– Miért nem?

– Azért, mert férfi nem szokott rá felelni.

– De ha akad leány, a ki ezt tudni akarja?

– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, a kin rajtad kívül senkinek sem akad meg a szeme? vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve vándoroltam végig hét országon? a hol asszony-hangot hallottam, lesütöttem a szememet? a hol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra és elfordultam? vagy azt kellene hogy elmondjam: itt egy szép szőke fehér állát csipkedtem meg jó kedvemben; amott egy pár kék szem kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hogy hét országon nem találtam szebb leányt az én bűbájos Aniczámnál.

A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.

– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok, szólt, midőn szóhoz jöhetett. Én nem úgy szeretek, mint más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről dalolok; én nem is álmodom soha egyébről, mint terólad; s nem kivánom soha tudni, mi történik az egész világon? csak azt, a mi te veled történik.

– Hát én gondolok most egyébre, mint te rád? nem százezrekkel megronthatnak most a másik szobában?

– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De mennyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig! olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz? mit csinálsz most? kivel beszélsz? aztán majd megbolondulok bele.

– Bizony pedig azt, kedves leánykám, nem jó volna megtudnod, hogy én olyankor merre járok? mert többet járok felvont puskák csövei előtt, mint szép leányok mosolygása között.

– Te rablóvezér vagy? havasi csempész? vagy harámbasa?

– Valami a sok közül.

A leány sebesen járó lélekzettel szólt:

– Végy fel engem is a csapatodba!

A Fatia Negra megdöbbent.

– Vigy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, a melyben élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odut, a hol leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak, ápolni, ha sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.

– Az nem lehet, Anicza. Erre ne gondolj. Velem nem viszlek soha.

– És miért nem? kérdezé a leány, párduczként villogó szemekkel.

– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy magadnak is, nekem is.

A leány kivonta kebléből az imént kapott aranyat és a feszületet.

– Hallod, Fatia Negra! apám azt mondta, hogy e hibás veretű pénz életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra! hogy ez a feszület az, a melyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem, hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arcz, fekete szem, érzed, hogyan ver ez a szív itt arczodhoz közel? Ezen a szíven nem jó feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.

– Miért teszed ezt, Anicza?

– Csak te vedd el azokat s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom, azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.

A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig birta elcsillapítani, midőn az öreg Onucz bedugta az ajtón ősz, bozontos fejét, s közbeszólalt:

– Én már ki vagyok fizetve, domnule, hát te ki vagy-e?

A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orczáit, s fülébe súgá, hogy legyen nyugodt.

Az öreg román türelmét nem állta már tovább a folt, biz az szétszakadt.

– Domnule? kérdé a főnöktől, vajjon nem emlékeznél rá, ha szépen kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én leányomnak?

A Fatia Negra egy perczig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő hangon felelt neki:

– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy órával hamarább fog haza érni, mint magad.

Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat borravalóul, s azon az úton, a melyen jött, ismét visszajutott a malomba.

Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép világos éjszaka volt; a gönczöl egészen megfordult már.

Onucz azt mondá leányának, hogy lovagoljon elől; paripája jobban szeret sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották.

Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Aniczát.

A leány hátra nézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját épen az ő fejének irányozza.

Megrémülten tartá kezét arcza elé: – «mit akarsz?»

– Ne félj semmit. Csak azt az aranyat akarom tőled visszakapni, a mit a Fatia Negra adott. Az én fejemmel bolondok ne játszanak.

A leány rosszabbat sejtett, most már nyugodtan felelt:

– Ne búsulj, visszaadtam azt már a Fatia Negrának. El sem hoztam.

S mutatta apjának az üres zsinórt nyakán.

– Azt okosan tetted, szólt az öreg, leeresztve puskáját. Mehetsz odább.

Hajnal hasadt, mire hazaértek. A mint Anicza szobájába belépett, a szentkép alatt, mely ágya fejénél függött, találta már felakasztva mind a hibás aranyat, mind a keresztet, a mit két órával elébb a Fatia Negrának adott.

Ennek tehát csakugyan ördögökkel kell czimborálnia, ha látatlanul meg tudta őket előzni! (Vagy pedig más bejárását kell ismernie a barlangnak, s jó tolvaj-kulcsokkal ellátva lennie.)

Anicza nem szólt e felől senkinek; ismét elrejté a két amuletet keblébe, s most már büszke volt a Fatia Negrára.

AZ ERŐS JUON.

A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?

Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap, hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről!

Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él, annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk, mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná, hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak. Talán ez a központ a szerelem.

Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.

Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták már.

Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel egyet is azon ékszerek közül, járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes lemondást.

Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok danáit.

A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé lehetett.

Ez a szegény ember volt a pópa.

Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.

Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a munka nem mulatság, hanem keserves napszám.

Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.

Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt, nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.

Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá.

– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az udvarán megjelennem.

– Miért?

– Mert mindig alkalmatlankodom neki.

– Mivel?

– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél, majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett, azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az uraság vallja kárát.

– De hát miért nem hozzák mind azt rendbe?

– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.

Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.

– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is tiltott ki a kastélyából.

Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul. Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép azután természetesen rablásból.

A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s visszatért a kastélyba.

Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg akkor a vadászatról.

– Egy kérésem volna önhöz.

Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.

– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha teljesítve volna.

– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk. Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.

– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki francziául, vagy latinul ért.

Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi valamit arról, hogy ő latinul ért?

– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa alkalmas volna erre.

Hátszegi szemöldei egy perczre összevonultak.

– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az úr.

Lénárd kezet csókolt nejének és távozott.

Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve s e szív fölött neki hatalma?

Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért, a mit csak a parasztok beszélnek!

Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra; bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa; szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára, mely nagyon viseltes volt már.

Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne csókoljon neki.