Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XV. KÖTET

SZEGÉNY GAZDAGOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZEGÉNY

GAZDAGOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

AZ UNALOM.

– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?

Senki sem felelt.

A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák, kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.

– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?

Persze, hogy senki sem felel.

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi, csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő passiencet játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.

– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is rántotta a csengetyűzsinórt.

Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.

A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:

– Louis!

A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.

– Ebédemet!

A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót takart el a missz is az arcza elé tartott könyvvel, míg Clementinenek nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.

Az öreg úr észre vett, vagy csak gyanított valamit.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy illetlen dolog?

– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…

A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis Makszi.

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel, ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.

Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.

– Mi baj? Ki bántotta a Makszit? ki nyult Makszihoz?

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.

A nagypapa rémkedve kérdezé tőle:

– Hol ütötte meg magát? jőjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! itt ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot. Clementine! A Makszikának opodeldocot.

Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj? elő kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a szőnyegen.

Senki sem pirongatta meg érte.

A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.

– A Makszikát nem kell megharagítani! A kinek kard van az oldalán, ugy-e Makszika? Maga katona lesz.

– Igen, felelt a fiu durczásan szepegve; én generális leszek.

– A Makszika generális lesz! No ne szopja hát az ujját. Nem akar kevesebb lenni, mint generális.

Az angol missz helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.

– De a ki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!

– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugy-e nagypapa, a kinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?

Az öreg úr diadalmasan néze szét a jelenlevőkön.

– Ez a lángész! Ez a mondás!

Azzal oda szorítá a kis ficzkó fejét gyöngéden az ölébe: «ez az én igazi unokám, az én igazi vérem!»

Tudta jól, hogy a többieket mennyire boszantja vele.

Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyunyakú palissander fatábla volt az, a mit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet tiltja; az öreg ember mindegyikbe bele kóstol az ujjaival: egyik sem ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz, a mit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? nem tudják, hogy ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?

Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen épen maga rendelte ezt tegnap, de senki sem hosszabbítja vele a lármát a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába; az öreg úr ismét Makszikához fordul s nyájasan megkinálja a fitymált ételekkel.

– Egyél velem Makszikám, lelkem.

– Kell is nekem! felel a kis finnyás, mikor már valamennyibe beleturkáltál a kezeiddel.

– Oh te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a ponnykat, az inas menjen vele, nem a præfectus. Ezzel eltolja maga elől a kerekeken gördülő asztalt; int a komornyiknak, hogy tegye el az ételeket a kredenczbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.

A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot s jól elzár minden étket; tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.

Az öreg úr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, a kit valami jutalommal rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, a mi az ő asztaláról lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig tartatja azokat bezárva, a míg megromlanak, csak akkor adja ki.

Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál.

Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, a miből ő eszik.

Vannak családjának tagjai, a kik évről évre mindennap együtt vannak vele, de a kiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint «jó reggelt» és «jó éjszakát», a kik soha se kéréssel, se panaszszal nem alkalmatlankodnak előtte, a kik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak, azt előtte titokban tartják.

Az a piros arczú delnő például, a mióta férje elhalt, ki nyolcz évig volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.

Az öreg úr eleinte azt kivánta, hogy Lángainé (így hívják a delnőt) esti kilencz óráig ott legyen szobájában s rakja ott a kártyát, vagy unja magát máskép, a hogy kívánja.

Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor felöltözött diszesen s azt mondá, hogy a szinházba megy.

Az öreg Lapussa nagy szemeket mereszte rá.

– A szinházba?

– Páholyt béreltem magamnak.

– Úgy? Jó mulatást.

A delnő vállat vont s ott hagyta. Tudta jól, hogy e percztől fogva egy millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl mindennap elment a szinházba, a mint az esti hét órát ütötte, már ő ott ült a páholyában és ki nem mozdult onnan, a míg valakinek egy szó mondani valója volt a szinpadon.

Lángainé gyermektelen.

Meghalt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a salonbevezetés képességén alul esnek, ránézve nem létezők; a kik pedig salonját látogathatnák, azokról nincs kedve ábrándozni. A szinházban sokszor végig jártatja szemeit a páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatal ember megfordul, délczeg katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak az övéivel. A Lapussa család még nagyon új nemes arra, hogy a magas világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus fösvénységükével, a mi a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos tulajdon.

A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik észre Lángainé szebbnél szebb toillettjeit.

A kik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, a ki keleti utazásai jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel és hogy neki nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, a mik felől nem bizonyos, hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; a mi egy nervőz német grófnőtől elég magas és finom eszmejárás és phantásiájának csinos tanújele.

Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, a kit a cselédjétől kezdve a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket jóravaló firma alatt működő kalmár a sensálnak szokott átengedni; még uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelhetni, milyen nagyra becsülik? Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábirni, hogy a casinoban kiirassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő hatvan forintért.

Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait és még nem választják meg tagnak.

Ennek a fia az a mulatságos kis Maxi.

Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, a ki elküldetett, hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva leánya, ki atyját anyját egyszerre vesztette el, még pedig a legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, a mint egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett, csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves volt s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb erős hangra összerezzent s sokszor minden észrevehető ok nélkül el kezdett sírni.

Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés, ki csak gyermekeinek élt, és a ki szeme láttára merült el a hullámok közt; s azóta Henriettenek nagyatyja házánál kelle élni, a hol senki sem szerette egymást.

De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószivű fiu. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta. De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon hányni-vetni, hogy a Lapussa család ilyen olyan gazdag, aztán ő neki soha sem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson. Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.

Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjukorában még nem járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról, mint a mi utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instructor nagyon el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.

Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öcscse asztalához ülve, a genusok, declinatiók, conjugatiók, motiok s más ördöngös állapotok fáradalmait keresztül küzdeni segítse neki; de biz abból csak az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán s lopva ő fordította le neki a pensumokat Cornelius Neposból és Virgil Bucolicáiból.

Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem birta a latin nyelvet (ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, a mi felett beszélni nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót Kálmánnal az ő jelenlétében is, a nélkül, hogy ő megértette volna, hogy miről beszélnek? Neki aztán magyarázhattak, a mit akartak.

Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák nyelvnek a közvetítésével, a miket majd később megtudunk, de most nem érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza s ezt kell elébb megcsodálnunk.

Lapussa János úr tökéletes prototyponja családjának, rendkívüli hosszú, száraz termete még hosszabbnak látszik az által, hogy fejét magasan hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint a kinek a szeme fáj, s nem birja felnyitni a szempilláit; a családi orr dimensióit még feltünőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll, s az összeszorított ajak; bajusza középett is, meg szájszegleteinél is ki van borotválva, s épen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől s nagy tudománynyal kifenve hegyesre s feketére. Viselete elegans és túlfinom, a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing- és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s beszédközben sok igazgatni valója van nyakkendőjén, szokta simogatni öltönyeit, a mi arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és frakkja finom posztójáról; a mellett magas, kemény nyakravalója sokat látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai pedig simaság és törhetlenség tekintetében senkinek át nem engedik az elsőbbséget, s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki az által, hogy állkapczái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az inggallérokra nézve fejének ottléte.

János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végig sétál hátratett kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol s megint sétál nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondani valója volna, csak valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja? Tudniillik az apja, vagy a testvére.

A helyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon:

– Nagyságos úr.

Ezt először nem hallja.

– Nagyságos úr…

– No, mi baj? szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.

– Elkészítettem az ingre való himzést, a hogy parancsolni tetszett.

A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az ajánlott himzést. Oh be rossz emberismerete van Clementine kisasszonynak.

János úr most nagyon elégületlen. Láthatná az arczán. Oda tekint, még jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.

– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?

Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról s az egész nagy fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott, diribről-darabra aprítja s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak hüledezve néz rá.

– Ugyan János, János! szól erre hozzá az öreg úr.

– Mikor mérges vagyok! mikor haragszom! mikor magamon kívül vagyok.

– Hát miért haragszol? kire?

János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután megint felugrik, megint sétálni kezd.

– Dühös vagyok.

– Ki bántott? kérdi aggódva az öreg.

János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát keresztülveti a pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképen inkább megvetés volna az, mint harag:

– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a csavargó.

– No de mit vétett?

– Mit vétett? kiált felugorva János, hát tudod, hogy tegnap ide izent a sensáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi-téren levő házunkat, hogy adom? Én meg akartam a sensáliát takarítani magunknak s ezért magam mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő. Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én várjak? én előszobázzak? Egy Lapussa János! és kinél? Egy nyomorú semmiházi Hátszeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden széket telerakott suviczkos kefével, meg csizmával. Én! egy Lapussa János! Akkor visszajön az a másik gazember s azt mondja, hogy azt izeni az ura, most nem beszélhet velem, jőjjek délután. Én! Egy Lapussa János! velem nem beszélhet valaki, hanem jőjjek máskor! Te kutya, te semmirevaló gazember! No megállj!

Erre az öreg úr maga is lelkesedni kezdett.

– De miért nem ütötted pofon?

(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon ütni.)

– Azt fogom tenni! de azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon. Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két tanúért, kihívom párbajra.

– Nem János, ne azt tedd. Üsd pofon az utczán, vagy ne azt tedd, adj egy trágernak tíz forintot s páholtasd el, mikor a szinházból jön. Az lesz legjobb.

– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, a ki engem, mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér vagyok; azzal pisztolylyal fogok számolni, pisztolylyal.

E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté már. Clementine épen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki elmenni a szobából a gouvernanteal együtt, hogy azon esetre, ha János meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanuskodhassanak, mint idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a szinházba, brochejai közül válogatott, míg János, kit boszantott a közöny, egyenesen őt nem apostrophálta.

– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugy-e Matild? Mit szólsz hozzá?

Lángainé hideg gúnynyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:

– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az egészségnek.

János találva érezte magát s elhallgatott; azután megint hátra tette kezeit s járt-kelt, nagyokat fujva alá s fel, utoljára kapta a kalapját s futott.

Az öreg úr utána kiáltott engesztelő hangon:

– János, de mit akarsz?

– Azt majd meglátjátok!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Az öreg úr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:

– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgy is dühben van. Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? fia van, mindenét az örökli. A kis Makszié lesz minden.

Lángainé a kalapja csokrát kötötte meg.

Az öreg úr még egyre dörmögött.

– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna neki menni egy ármádiának, ha megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is szinházba készülsz? el tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?

Lángainé keserűen felelt:

– László épen ilyen szerepeket szokott adni a szinpadon, mint János. A milyen kevéssé féltem a szinészeket mikor párbajt vínak, épen annyit adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja, ne féltsd.