Part 9

És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé kifárasztották.

Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres tengerszemhez.

A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. Kata, a báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak Miss Nellynek készítették volna.

A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata teljesedett volna.

Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.

Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába: a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól ezekkel a szavakkal:

– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre.

A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a várakozásomat.

– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.

A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek.

– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben.

– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha bárónénak szólítják.)

– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.

– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert nem volt okom panaszra.

– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele, hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag, a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.

– Ezt már meg tudom érteni.

– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a ki ilyen bánásmódot érdemelne.

– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek ennyi figyelmet?

– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt, hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.

– Ilyen hamar megalkotta a véleményét?

– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a mentségemet is.

A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.

Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével.

– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom…

– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek szólt.

– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most, mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg, hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.

– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok mondani önnek.

Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, valósággal kiváncsivá tett.

– Kérem, báróné, hallgatom.

– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság; csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni, csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól. Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem, mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet. Csakhogy önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.

– Éppen velem szemben nem? Miért?

– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk, kellemetlen hatással volt rám.

– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.

– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, – és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja. Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta: »Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez utálatos volt!

Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben, csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.

És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt tekintet, önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól ragyogó szempár mély tüzébe.

Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót, szinte éreztem a lehelletét.

Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az ostobaságot, tehát igy szóltam:

– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést.

– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első. De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett, sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja, hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak, minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a hódolatnak ez a formája mindennapos.

– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így fogja fel a dolgot. Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető elragadtatást, a minek még semmi következése.

– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.

– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél, meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a melyből keletkezik, nagyon természetes.

– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se okozzunk kellemetlenséget senkinek?!

– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy csunya kinövése.

– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki, csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában – tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én vagyok, a kihez, se szóval, se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.

Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse. De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:

– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem ismertem a bárónét.

– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni; izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis egyéni ízlést.

– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta jelmezben élhetném végig az életet.

– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén szólva, nem ragadtak el. Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka. Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem, ön többet ér, mint a munkái.

– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel érdemeltem ki a bocsánatát?

Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:

– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart. Adjon kezet és béküljünk ki.

Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét, melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia.

Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan büszkévé, de megelőzött.

– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a munkájával?

– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe, hogy ugyan miért sietnék vele?

– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope.

Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni, most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak, hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem. És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá, hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a máris felejthetetlen tájékhoz.

Mosolyogni próbáltam.

– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert…

Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:

– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó visszatekinteni.

– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.

Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem tartozik rá.

– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis lányokkal kezd barátkozni?

– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.

– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.

Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem, hogy igaza van.

– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a túlságosan aggodalmas szeretet…

Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott:

– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine visszaköveteli önt.

Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben, hogy már eleget pihentem.

– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de ez legalább nem sodorja veszedelembe.

Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.

– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!…

Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni.

VI.

Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.

Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.

– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még tudtomra adni?

Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem sejtettem.

Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.

– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a titokról, melyet csak ő tud.

Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott a kis lány szivében?

Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.

A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.

És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria maga is érdekel.

Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.

A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.

Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha csak egy pillanatra is!

És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…

Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és vakmerő.

De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.

Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.

Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a reményeimnek.

Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.

A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére. Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.

Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában, önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait megtudta.