Part 8

Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a _Ne nyúlj hozzám_ kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a »Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét; mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében van valami, a mi némán, de világosan azt mondja:

– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged, mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat; ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi. Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb, kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit megfizetnek.

Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát, – ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett, tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok kék virága nő.

A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.

Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság, egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még akkor is fenn fogják tartani elveiket.

Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek, érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam, felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell hallgattatnom az emberi méltóság érzését!

A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?

Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni, hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de végre is magamra vállaltam.

És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A feladat csakugyan csábító.

Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.

Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.

Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!

Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?

Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a melyeknek késedelméért bocsánatát kéri

hálás tanítványa: a hires _Asztalos_.«

Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a posta. Az üzenet így szólt:

»Te, barátom!

Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.

Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert maradni fogsz!

_Antal_.

U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?«

Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.

És nem akartam, hogy kinevessen.

V.

A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a szándékos feledékenység észrevétlen marad.

Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy megirni a teljes igazságot.

Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem.

Nem is illett volna.

Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem: a titkunkat, kettőnk titkát.

Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész életemnek…

Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan fejlődött.

Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et, – a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:

– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen ismerném, mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.

– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból, félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat.

Aztán egész nap arra gondoltam:

– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e neki a tegnap?

Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.

Kinyitotta.

És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.

Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se mondtunk semmit.

De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében.

Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:

– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk egyedül.

– Parancsoljon.

– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?

– Mindig őszinte vagyok és leszek.

– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?

– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből következtette ezt?

– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek.

– Kérem, szolgálatjára állok.

– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt, soha?

– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem… másodszor alig váltottunk pár szót…

– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra. Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?

– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem vagyok törlészkedő természetü…

– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást először, a mikor én bemutattam magát?

– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor megérkeztem.

– Ah, ez érdekes!

– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig ugyanabban a szakaszban. De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.

– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném hallani.

– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.

– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb asszony a világon!

Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum Delphini.« Ilyenformán:

– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért, mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.

– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni, mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?

– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm, nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette, hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre persze nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit tudja.

– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.

– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg tőle.

– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.

– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem.

– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról.

– Ugyan?

– Igen; az igaz, hogy nem sokáig.

– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen kerülhettem szóba.

– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most magával.

– Mikor?

– Tegnap este.

– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?

– Tessék.

– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a bárónéval?

– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor, mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos; vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz; ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák – s maga még nem látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges, szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett, mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt, hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a férjemnek se.

– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.

– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő, a mire gondoltam.

– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.

– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket. Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a gorombaságot…

– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek.

– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság. Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja: »No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből, hogy nem rossz ember.

– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.

– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki nem állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet, igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.

(»Így éltem akkor Odesszában…« _Ő_ mondott bókokat nekem, az édes, gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval, még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!)

– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék semmit.

– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez az állapot.

– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott rólam?

– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe.

– Köszönöm.

– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal felvilágosítom, hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni.

– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre?

– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.

– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem.

– Meg fogok felelni mindegyikre.

– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb is ismertem?

– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem. Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…« Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?« Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról?

– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?

– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást talán mulattatna. De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.

– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést – mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba?

Rám nézett.

Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el! Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott életem nászéjszakája!

Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a hol nem láthatott semmit.

Aztán megszólalt:

– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok, a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.

Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt:

– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt hiszem, hibát követtem el.

– Hogyhogy?

– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez. Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.

– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe?

– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön ő is?

– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, ott lesz; nem okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.

– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek. Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a kedvemért?

– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie…

– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék kellemetlenséget okozni.

Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz kifogása a viseletem ellen.

– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a fogadalomnak.

– Miért?

– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.

– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a csöndes éj, az álmok éjszakája.

Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna. A legszerényebb tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni, aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak tökéletesen megfelelt.

Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.

A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak. Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én, mert szegény és vidám voltam.

A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm – s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem versenyzett velem.

Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet, azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy – Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak. Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.

Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt; lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.