Part 5

Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha a bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha legalább késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve.

De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm a podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem meg, mert a vonat időközben megindult.

Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már jött; hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott semmiről. Azt tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a postán, és a levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy utóbb meg kell érkeznie.

Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett és várakoztam.

Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, hogy rólam értekeznek.

Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög szivességét is elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre is, ez a szivesség meglehetősen természetes. Én is felajánlottam volna neki.

Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás azonban egy kissé lehűtött.

Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok.

– Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak?

(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős ott, de nem oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna erről a hölgyről.)

Bemutattam magam.

– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy nem küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet.

(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord hozzám, de, úgy látszik, máskor se édeskés szavu.)

Egyszerüen megköszöntem a kegyességét.

– No hát üljön fel.

(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, sőt talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek lehet.)

Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre nem ért rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal látta el a kocsist. Végre elindultunk.

Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval kezdem.

– Engedje meg a báróné…

De mindjárt félbeszakított.

– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem kellemetlen. Először is, mert most már nem vagyok az.

(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog mondani a mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?)

Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem is hallgatott volna rám.

Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne mondhatna ennyit:

– Szivesen teszem. Az ember elbeszélget útközben. Úgyis hosszu az út.

De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni lehetett az arczán, hogy másutt jár az esze.

No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is; és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?!

– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom ellenére, már a vasuton…

Hirtelen a szavamba vágott.

– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném magammal, hanem sorsára hagynám.

Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett megállapítanom:

– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne nyugtalankodjék; ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna.

De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, hagyjuk ezt; és ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán nincs miért beszélgetnie?

– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna. Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam. Úgy látszik, még a falu is messze van az őrháztól.

– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. Különben a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna benne.

– A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket?

– Igen.

Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg a részletekkel.

Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet nyilván készakarva ejtett el.

– Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart?

– Nem.

Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal fölingerelt.

– Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel?

– Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt.

Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett nyelnem, a mit kérdezni akartam.

Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.

– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel, a mit magam körül látok.

Rám nézett.

– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – én úgy veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes természetü.

Éktelen düh fogott el.

Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a polgári házban született báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly embernek – ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem való, – ez a gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – velem, a ki nem kerestem az ő ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem melléje, – velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a magam ura vagyok! Ejha! Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az a köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! Vagy olyan alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból.

– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság volt, alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az én csekély személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni. Most már nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát azzal, ha bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás szándéka nem volt meg bennem.

Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – elégtételt szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt. Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. Talán, mert nagyon sokat találtam mondani.

Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor se, a mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről.

Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van; de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész nevetség lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S meginduljak a sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után? Világos, hogy a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki.

De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról.

És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a sorsot, mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az átkozódásnál.

– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot. Vagy két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz! És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. Mert ha ilyen a tisztelt családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje! Ha ennyi gőg szorult a jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek, mit várhatok a vén oligarchától? De úgy kell nekem! Mért ugrom bele minden őrültségbe!

Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök, valami nagy, nagy megaláztatás vár rám.

Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód kikerülni a kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom.

Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre.

A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el, mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az kocsilámpa! És az a kocsi már csakugyan értem jön!

Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért, a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz megállította a kocsiját; a miénk is megállott.

– A vasuthoz méssz, Gyurka? – kérdezte a báróné.

– Igenis, kezét csókolom.

– A pesti úrért?

– Igenis, azért.

– Aztán mért jössz ilyen későn?

– Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot.

– No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van.

(Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából! Hanem én megyek.)

– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a podgyászát az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége van rá.

– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél előbb hozzá juthatnék.

– Akkor hát jó éjt.

– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.

– Nincs mért.

És a kezét nyujtotta.

Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése sokkal légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy kicsit sokáig tartott… s a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt… nem, nem tudtam neki megbocsátani.

– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És biztosíthatlak, hogy addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő adhat!…

Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz.

Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az állomásra. A báróné társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.

A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné szokásairól Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania. Két nézet között ingadozott. Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést, ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három hónap mulva.

A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az állomáson; utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a podgyászomat megkaptam.

Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem.

Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott.

– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál jobb – szóltam magamban.

Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.

De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél az otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a mit akarsz, hanem: a mit lehet.

És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg, hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem.

Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van. Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam, s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal.

A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek. De ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán lakóházak következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a mécs.

– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka hátrafordult.

– Mi az? – kérdeztem. – Itt este nem szoktak lefeküdni az emberek?

Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem.

– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni. Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a tréfát.

– Melyik méltóságos asszony?

– A főispánné méltósága.

(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen van.)

– Aztán terhes a szolgálat?

– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni kell az embernek.

Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára. Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a kastély közelében.

Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes épületek meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is számláltam. Szeszfőzők, vagy mi a tatár. A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral.

Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant előttem, de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.

Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka behajtott a százados fák közé.

Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az oldalon, a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az egyik épületszárny felé tart.

Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja.

– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, hogy jön!

Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan versenyzett volna bármely harsonával.

A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a fák között szólalt meg.

De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett. Ahogy oda tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden sietség nélkül, az előkelő helyen alkalmazott szolgák mértékletes szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért.

Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az ügybuzgó harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás úriember volt. Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot-e, vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa.

– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek a marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok!

(No lám, a főispán úr ő méltósága!)

Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyujtott kezet.

– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, mialatt barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn. – A lusta kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem várj, mindjárt intézkedem, hogy legalább most már kényelembe tehessed magad!

De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie az egyik inast:

– Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat?

Vilmos megmondta.

– Hát csak gyere utánam – biztatott – s azonnal intézkedem.

Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a világért se akart elereszteni.

– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se gondoskodnak! Mindennek utána kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit, éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!

Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt Vilmos nyomában.

A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a kocsi.

– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a napot. Mindig azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem. Persze, tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre.

– Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem tizenötödike.

– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy-e?! Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, azonnal intézkedtem, de míg azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no képzelheted! Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért bocsáss meg a feleségemnek…

– De kérem, bátyám…

– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az asszony feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a feleségemre mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van… Ejnye, hol van az az állat?

Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva, vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e?

– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs itt, a mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, a mikor nem kellett, itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett. De ne félj, majd rendet csinálok én ezek között!

Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle botját se mozdította.

– Nem láttad Vilmost? – rivallt rá a főispán.

– Vilmost? Nem – felelt a szolga, és tovább ment.

– Agyonverem a gazembert – szólt hozzám a főispán.

Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:

– Erre méltóztassék.

A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a szót:

– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak.

Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra, hogy a világért se merném zavarni, és így tovább.

Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna.

Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.