Part 4

Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad, megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott, hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás kijózanított és leszerelte harczi készségemet.

De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.

Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.

De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy, hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet, hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára. Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból, figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek ismernek.

Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául? Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal; mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam magára.

És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.

Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna kiváncsiságból is.

Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: »Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk egymást.

Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s megállott a szomszéd, népes fülke előtt.

A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.

Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden merészebb támadástól.

Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam egyiket sem.

Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt, hanem nyomon követte.

Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy túlságos érdeklődést tanusítok iránta.

De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám, hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza semmi.

Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után, csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.

Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon. Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt fordulva szemügyre vettem őket.

Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.

Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm velök.

Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s halkan tárgyalnak vele.

– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony megzavarodtam volna egy kicsit.

Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az izgatottságnak vagy az aggodalomnak.

Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól:

– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?

Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De kiváncsiságom ujra feltámadt.

A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta az étkező-kocsit.

Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb árván hagytuk Rudyard Kiplinget.

Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.

Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.

Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le akarták főzni.

Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a ki itt fölösleges volt?!

Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét, akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.

Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek elül kell lenniök. Azért csak tovább!

Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.

Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.

Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben!

A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette. Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden további kiváncsiskodásról.

Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre.

Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok, sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.

Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.

Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe. No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna, hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti kalandról!

Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se gondolok többé az egész esetre.

De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is foglalkoztatni fog.

Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke. Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.

Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.

Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü, hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.

Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra figyelmeztette és szétválasztotta őket.

Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban, hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt találtam.

De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat, olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.

Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.

De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.

Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban, s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám. Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.

Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok szemben.

Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá, hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta, hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben, nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?

A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis nyomon járok.

– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem észre!

De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s kocsin fog megérkezni.

Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó felé.

Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.

Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel, hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb esetben kielégítem a kiváncsiságomat?

Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet. Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.

De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.

III.

Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt az idő, a mikor Jablonkára értem.

A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel, egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár.

Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet adnak!

Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába. Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, hogy vajjon jön-e már az őr?

Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki az őr után.

No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem indult Kassáról a másik irányba.

Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.

Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?

Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban, hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a kocsi felé tartottam.

Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on, s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:

– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.

Keserves csalódás várt rám.

– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis.

– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból küldték, ugy-e?

– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.

– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?

– Ha küldtek volna, itt volna.

A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen vagyunk. Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet ugyan, hogy a kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy vasuti őr meg egy kecske társaságában? Nemsokára rám sötétedik, s hogy az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora!

– Nézze, barátom…