Part 3

– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés, hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban?

De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy messzi útra megy?

Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével legalább egy kis feltűnést keltsen.

Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom, míg fátyol nélkül láthatom az arczát.

Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat, végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s megmondom, ki vagy.

Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet?

Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy még néhány pillantást vagy még egy pár szót válthassanak az elutazókkal. A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból kikandikáló asszonyi fejekre.

Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein: a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!

A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság; föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik.

Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt szí és kényelmesen járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem, mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla, vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle.

Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, mit gondoljak.

Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes, a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és viselkedéséről.

Ebben a perczben végre megindult a vonat.

Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. Egy szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni, bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló vonatról.

Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta, hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár.

Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi számba: a sértés kettős.

Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, hogy egyszerüen zsebrerakjam a lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam.

Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például ilyenformán:

– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr elől.

Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra. A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe, s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy, magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből, hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént látott furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik.

Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.

Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a béke csak fegyveres béke volt.

Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni.

Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul olvas; ez már tájékoztató.

Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még most se emeli fel?

Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan párisi kalapra.

Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar, felülmul minden képzeletet.

Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a _teint_ csodás finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság hidegsége sem. Eszem ágában sincs, hogy megpróbáljam leirni; egyszer, később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.

Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen a lélek húzza a rövidebbet.

Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.

Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt, és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára.

Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt.

Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép útitársamról:

– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben ábrándozásra hajló természet; egy regényes jellemü erdész vagy egy szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették. Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz.

Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét.

Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.

Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép asszonyt, félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt:

– Jó napot!

Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott.

A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent, mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón.

Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa könyvét.

Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én »jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas.

A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és méltányolta érzelmeimet.

Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból, a mit ujra meg ujra olvas.

Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett e két ember, az üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.

A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet, aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult.

– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi állomáson.

– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz.

– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki tárczájából.

– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt, hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani, hogy hol fog leszállni.

De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.

– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi« főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről, azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb árnyalata nélkül is. A biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek a világra.

A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke meddig óhajt terhemre lenni.

A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig. De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik? Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem törődik vele, hogy kidobta a pénzét?

Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra. Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt, felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna, valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy az üldöző, mikor utólérte a menekülőt, minden szó nélkül ült le vele szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott. De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy majd kiugrat?

Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt:

– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára?

A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem tágitok.

Hanem a szép asszony megelőzött.

– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni. Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.

A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával kapargatta a fejét.

– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig…

Ekkor egy mentő gondolata támadt.

– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más fülkébe…

Az ajánlatra felelni kellett.

– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest. De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott.

– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok háborgatni.

A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik a legjobban.

Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz mutatott.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni…

Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből.

A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge reménységet.

– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.

– Igenis.

A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a Dsungelbe.

A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban.