Part 2

– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.« A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.

– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani, mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek nincsen pénze…

– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy. Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel élj barátságban.

– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?

– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet elfelejtek!

– Mindegy. Majd megtudom.

– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül, évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.

– Mit tudni azt előre?

– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül.

– Ez a kettő alighanem férj és feleség.

– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.

– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes elválás után is?

– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják, hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia. Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a leánya.

– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.

– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt semmije…

– Ezt a refraint már ismerem.

– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót; egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él, nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.

– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája életepárjába.

– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a levegőt.

– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.

– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron, ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt, míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, keveset láttál, a mióta eleven vagy.

– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni!

– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid ellen.

– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz?

– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!

– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon. Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik hölgyet.

– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!

– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül. De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy megyek«.

– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add: »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem fogsz lerázni a nyakadról!

– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a dolgon.

– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben nem mondanád meg, hogy miért habozol?

– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak. Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«

– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?

– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna. Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok, nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért, továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is lóhátról beszélne velem.

– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled, ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias levelet.

– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk: huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.

– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.

II.

A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.

Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és »kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá, mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.

Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem, hogy szemrehányást tettem a mesternek.

– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva vezetni.

Még ő kerekedett feljebb.

Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni, hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal, hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét utolsó napjáig.

– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek, hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem, hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.

– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.

– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve, hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.

– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.

S a mester azzal búcsúzott el tőlem:

– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb orvos a világon. De addig is irj néha.

Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét, hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik valami, a mi meghiusítja az elutazást.

Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után.

Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat. Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.

Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna, akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se sikerült összeütköznünk.

A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz, Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az: »Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan miért siet úgy?

Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már benne vagyok az árban.

Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával, táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:

– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)

Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini lupus.

Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb utazó ügynöknél.

Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.

– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett.

Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:

– Ezzel az úrral nem törődöm.

Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:

– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek.

De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem, hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.

A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.

Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem. Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz, mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját Budapesttől Kassáig.

Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre. Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt, hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.

A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó, könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és lelohasztja élnivágyásomat.

A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, ellenkezőleg!

Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a »Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet; a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.

Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott, semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai (nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak. Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.