Part 18

– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, eléggé hallhatóan.

Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt. Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet, a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri. Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini grófné csak annyit mondott:

– A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint rajzol.

A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta. A körülötte lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: _Egy gyilkosság fölfedezése_, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. Őt elzárják, mint előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében történik. A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit. Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a palotának bármelyik részében. A megállapított helyen a gyilkos megérinti az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s elrejtik a többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, hogy hol történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot…

Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És tisztán hallhatta a grófné szavait:

– Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból.

José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most következik a legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. Fáradtságot érzett; a mulatság végét már elengedte volna. De már benne van. Világos, hogy könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba. Attól tartott, hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden képességével. Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért félsikerrel. Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie. Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.

Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. Brown olyan volt, mint egy hervadt virág.

– Mi baja?

– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown, kétségbeesetten.

– Szerencsétlen! Még nem volt a buffet-szobában?

– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet… hiába, sehol, semmi!…

– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De mért nem szólt előbb?!

– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem, hogy ezzel még jobban felizgatom…

Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a detektiv megindult.

Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett. A második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával megjelölt helyen. Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az áldozat a cselédszobák egyikében várta. Fölment az első emeletre, s a kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!« Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy kis bőrládát vett ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések között… keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!«

Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak.

Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét, meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral éppen akkor lépett be a szobába, – de el tudja-e olvasni, a mit _én_ gondolok? Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és mit csinál az impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból. Tessék, fogja meg az ütőeremet!

És odanyujtotta a kezét.

Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü volt kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!

Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: »A grófné nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam komolyan veszem a mesterségemet…«

De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész este pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid megtorlást Cumberland is megengedhet magának.

Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt:

– Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik.

– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte bámulattal.

És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de nagyon csinos ember.

José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se hitte volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg, hanem ezzel a mosolylyal.

IV.

A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt.

Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr. Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében. Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr. Brownnál lelkesebben méltányolta volna.

– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is költhetnek.

A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: »Mundus vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr. Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott:

Kedves Mester,

vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen.

Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra, meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell. Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.

Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve, nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy, egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.

Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást, valami okosabb mesterséget.

Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok; meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.

Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a dolog, becsületszavamra.

Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom: szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet, hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék az ön kedvéért!…

De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet.

És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen, Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja meg?!

Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve: nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!

Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.

Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az, csak meg kell nyomni.

És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki! A feleletet nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember! Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség ez; _én_ mondom önnek!

A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell előadnom:

Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s – érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet megküldését.

Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.

Sírig barátja:

_Brown_.

José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor, idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami nagyon gyakran.)

– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá tette harmadfél esztendőmet!…

A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.

– Nini! Ezt itt felejtette!

Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.

Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!…

De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.

* * *

Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase tudta meg.

Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas? Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz, kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?

Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel. Az idő mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev jellemek.

Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát. Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok, legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is, hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek, a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.

VÉGE.

GÓLIÁTH

Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak hazudozni szokott.

– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. Az egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak mond az ember, a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam, meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát. Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag«-kávéház volt.

Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre. Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat illette.

Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást, a játék se volt gyönyörűségem. Igazában talán azért jártam oda, amért más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak, melyet a legokosabbak melankóliának neveznek.

A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda. A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, szellemi munkával foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam kívül a kávéháznak csak egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanusított a nyomtatott betű iránt. Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt, legalább rám nézve nevezetessé vált.

Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott találtam. És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de ezekről a rendkivüli esetekről nincs még mit szólanom. Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren fordultak elő.

Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és ez igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent a kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, összeszedelőzködött és csöndesen elsompolygott. Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a kávéházban.

A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre evett, perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes vonása is, melyet csak később, nagysokára vettem észre, mikor jobban megismertem. Ez az arcz zavartalan nyugalomról, állandó lelki békéről beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta. Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek, a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.

Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. Pár hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? Kérdezősködtem. Megtudtam, hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen mathematikus. Különben pedig tisztviselő a meteorologiai intézetben, és Bruck úrnak hívják. Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását. Az ember nem ok nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat.

Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel tekintettem kávéházi szomszédomra.

Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre első verses vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. Kevéssel az előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, megkülönböztet a gabonaügynököktől. A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak vettem. Mit neki – tünődtem – a világ minden Dianái?!

Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase szóltunk egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit érdekelte őt Poe Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz!

A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek az én tudós szomszédomnak?

Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet éltem. Mikor visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag«-ot, az első nyájas arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt. Látszott rajta, hogy örül a megérkezésemnek. S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra kezdődött. Társaság gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany Csillag«-ba. Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott. Mindez hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam.

Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy valósággal megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból. Tudtam, hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. Úgy is volt, alig tudta meglábolni. A viszontlátás megható volt, és légies nyájaskodásunk, melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem megismerkedtünk.

Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« alaposan megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember volt a földszinten, a ki az utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse a darabomat: Bruck úr.

Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a szivességét. Valami értekezést olvasott fel az akadémiában. Nagyon tudós felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy szót sem értettem belőle. Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni a felolvasását. S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat, az öreg fő-főcsillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó, helyes!«

Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó emelvényről, engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg csillagászokat.

A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy esett, hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék fiú volt ez az öreg Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy ismert már bennünket, a két törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele hosszan értekeznünk. Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán vetemedett. Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és senkije se volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. Attól fogva köszöntünk egymásnak.

Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset beszélt, de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel hallgatta, de békés, derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van irodalmi vitatkozásaink felett. Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre, tekintettel az egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.

Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre, váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott. Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. A szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, mielőtt Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza szállingózott: mi maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle csak két vendégem volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. Míg én ezt a derék embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a kisasszonynyal foglalatoskodott. Most beszélt vele legelőször, húsz esztendő multán. Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot, vagy a bor tette-e, de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor haza mentünk, megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.

Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya. Ha véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak. De az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt uj ember, a ki ujra megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, diadalmasan vonultunk vissza az ujonnan kifestett zugba.