Part 17

– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált rossz szokás diktál be az emberbe.

– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy: ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít.

– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést. Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit… most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi piskótát evett volna meg!…

– Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok éhen halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk, ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál spaghettiért!

– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök, mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre megy, higyje el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez, addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!

– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk! Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! – bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom, halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek! Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom, és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van: minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki, hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ romlottságán…

– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én nem ülök fel önnek: magamagát áltatja.

– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom, becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe, mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke, véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?! Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü, ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van, mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját, csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát, villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön, ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön, végre, valahára a fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!… elbocsátja őt, mi több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig!

– Soha, Mr. Brown, soha!

– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló, tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én méltánylom a művészetét is… az egész világon a legjobban én méltánylom… sajnos, csak igen kevesedmagammal méltánylom… De akármilyen szembeszökők az ön jelességei… engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni, mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak szemérme palástjának használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!

José Maria elmosolyodott.

– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, mert én élhetetlen vagyok. Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert. De úgy veszem észre, hogy ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az élhetetlen! És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni!

– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én például nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm, hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá, minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És azt mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, hogy hiába vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám.

– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy-e?! Nem, Mr. Brown. A filozófia arra tanít, hogy semmi se történik ok nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit. Mindig az emberben van a hiba.

– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira meglátszik az egész megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém. Minden tündér ott volt a bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el meghívni. De az élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az, hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve, ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni egy olyan élhetetlen ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél nagyobb élelmesség már nem képzelhető.

– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el többé ezt az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy olyanformán bolyongunk a világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön egy sántát czipel a hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám, hogy minduntalan a földhöz vágódunk. Mindegy, Mr. Brown; azért bolyongjunk tovább.

– Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni?

– Ha úgy akarja. Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el!

Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes, hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna. Alig tudtak előre haladni.

De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből, fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott, mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb hatással lehetett. De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr. Brown tova lebbent, így sóhajtoztak magukban:

– Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot!

És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?!

III.

Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába.

– Mire határozta magát? – kérdezte Villegas úr a gondolatolvasótól.

– Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok.

(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit megeszik.)

– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz, ha már ismeri egy kissé a házat.

– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el.

– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. Mert Milanóban ma ez a szép asszony gyártja az ugynevezett közvéleményt. A miért ő lelkesedik, az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere. Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni, előbb bemutatkozzék neki. Már itt van: keressük meg.

Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe.

Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán valami könnyed pirosság jelent meg.

Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok. Sokan ráismertek az arczképéről.

– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok az asszonyok, a kik a buffetben időztek.

Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit a grófnéról tudott.

– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes. A törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba, vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a struczcz: bedugja a fejét a homokba. Az asszony, a mint látni fogja, nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén sincs nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan. Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De azért, vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen, lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. Hanem vagy igen nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apollo, vagy nagyon sokat kellett csalódnia, elég az hozzá, most is ott van, a hol kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával, s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges türelmetlenségében, unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását. Ha holnap megtetszik neki valaki, a ki a szivére pályázik, – mert olyan szép, hogy az elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje lesz. Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«… vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét: önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat, mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok holnap hasábokat irnának önről.

– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint a milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember. De mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem mutatna be.

– Fél?

– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok, megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak ettől várok és óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki képességemnek köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra. Nem szeretem a Kirkéket; nem akarok disznóvá változni.

– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, elismerem, hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs szó egyébről, mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne önre nézve.

– A hogy parancsolja.

Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy kissé megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen arczot.

Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót:

– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi nevén Don José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait Victor Hugo négy sorban mondja el _Hernani_ban. A személyazonosságot én magam bizonyíthatom; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek láttam őt Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz most is csak nemes ember kezét fogja érinteni.

(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet még nem érintett.)

Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve, félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki az imént kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José Mariát.

Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább, mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak; a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből.

Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.

– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase lesz belőle semmi!

Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott.

Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, hogy leleplezi a csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat. Fölviszi a padlásra. Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre megsétáltatja. Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné. José Maria fölment a harmadik emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette, hogy félrevezették.

Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki nem szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a pártfogoltját, míg amazok odafent jártak, föltette magában, hogy ő maga áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik vissza, szemkötőjével a kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak, hogy a kisérlete nem sikerült. »Én jobb médium leszek, – ajánlkozott Villegas úr – önnek ideges emberre van szüksége.« José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De elindulni se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, sikerült a kisérlet: egy szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte a mutatványt, – most már egy jóképü úriemberrel, – tétovázás nélkül haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy felöltő béléséből.

Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a többség még kételkedett.

– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a terembe, – harmadszorra én is megtalálom.

José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának mindegyik számával.

A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi segítségre van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a kívánságot.

Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára:

Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg, aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár. És így tovább.

Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát. Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott: