Part 16

– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor megfognám, ha igent mondanék!

– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni – gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.

Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.

Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.

No, nem sokáig haboztam!

– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit.

Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya! Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya!

Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.

– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg.

– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.

– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az arcza.

– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte.

– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be; zokogásra fakadt.

De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:

– Csókoljon meg.

Megcsókoltuk egymást, utóljára.

Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és elváltunk örökre.

VÉGE.

A GONDOLATOLVASÓ

I.

– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön, a ki mintaképe volt a komoly, tanult, törekvő fiatal embereknek!… és – gondolatolvasás!… Eh, ön tréfál!

– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én vagyok!

A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano legdrágább szállójával.

– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, nem értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy…

– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? Nagyon egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam: műépítész lettem. És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat. Senki se építtet házat; az emberek inkább nem laknak, csakhogy házat ne kelljen építtetniök.

– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, elképzelem, hogy nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva arra, hogy azonnal keressen… ön kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az ön atyja vagyonos ember!

– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. Különben méltán boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott, én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.

– No és?

– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát.

– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?!

– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer, joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből, és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.

– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a jövőjét?

– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra, hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel, hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába kerestek.

– S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?

– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek. Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…

– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a világban!

– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? – az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella.

– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom, hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért se akarnám megbántani.

– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a milyen; castiliai vagyok!

– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! – ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás!

– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás! Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja, hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan, mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés vagy a házépítés.

– A gondolatolvasás?

– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót: »gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene seprüzni a világból.

– De hát mit csinál ön tulajdonképpen?

– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül, valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül, ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek, az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára, megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.

– És hogyan lehetséges ez?

– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet, ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«… »tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim hegyének az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet, mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek; ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem, a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá, és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy, hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni. Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis bevételért, a melyet némelykor nem veszek be. És végül az egészségemet adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom, és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás?

– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is. Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti. De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár, hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát, tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.

– De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?!

– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson és a pihenésnek élhessen?

– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez? Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!…

– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az ön iránt való érdeklődés… Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!

Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.

– Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr.

A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el.

– Köszönöm, nem kérek – felelt.

Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a szája nyájas mosolyra nyilt.

Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett más, csak: impresszárió.

II.

– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a dajkatejjel szivta be magába.

Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a gondolatolvasó is francziául szólalt meg:

– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm. Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines; hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság?

– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el – hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép, finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja netalán parancsol…

– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban láthatott borus napokat.

– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám kifejezni.

Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár xeresit töltött Mr. Brownnak.

Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak valami párisi szinésznőtől leshetett el.

– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi reklámul szolgálhat.

Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is ujra csalódott!…

– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt, tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…

– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk el!…

Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de nem élhet vele.

– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr. Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt, hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni! Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal.

José Maria elnevette magát.

– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. – Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az aggodalom elvette az eszét.

– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én megmondom, a mit mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal.

– Ön elmehet, de én nem megyek el.

– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel. Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön maga. Itt vannak.

És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy különböző zsebből kotorászott elő.

– Bánom is én, menjen el! Majd visszajön!

– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!

– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur – és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De mindenesetre a vendégem lesz!

José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát, aztán elbúcsúzott tőlük.

Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó szemrehányással halmozta el impresszárióját.

– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi, Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek erejével, noha önt nem is hívta?!…

– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és meglopjanak mind a kettőnket!…

– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert; pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el? És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!…

Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:

– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok; enni akarok.

– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről…

– Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!…

– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért mégse panaszkodom.

– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle követelései is vannak.