Part 15

Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.

Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.

Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is.

– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra.

Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna.

– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt, ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg, ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.

Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.

– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, hogy ne igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?! Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!

Szerettem volna azt felelni neki:

– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.

De csak annyit mondtam:

– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a mennyit megigérhetek.

– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm az őszinteségét; az is valami.

Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.

Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát. Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.

Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre, folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül, azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom, mint megszöktetni Katát.

A miniszterné nyiltan megmondta:

– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!

Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből nem következett volna semmi szörnyű vérontás.

Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak megtehet az ember!

Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?! Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár akkor Katára?

Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e? Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták, hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az öreg kegyelmes.

Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak.

– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.

Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.

A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok. Természetesen rögtön a pártomra állt.

És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.

Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:

– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A feleségét értette.)

Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.

– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!

No, akkor már végünk van!

Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani, mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se juthattam a Kata közelébe.

Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett hozzám.

Azt írta Kata ebben a levélben:

»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.

Éjjel – a viszontlátásra!

Kata.«

Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a melyet az élet valaha adott.

És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is beárnyékolta valami.

A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis szemebogara folyton rajtam volt.

Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt mondta némán, de érthetően:

– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul, te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!

Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el; és a festők, a festők is!

Az örömem el volt rontva.

XIV.

A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan szakadék – választotta el:

– Gyula!

A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:

– Kata! Édes kis Katám!

– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg beszélgettünk.

– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.

– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is hideg van. Megkapta a levelemet?

Mindössze annyit feleltem:

– Megkaptam!

– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?

– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.

– Várom!

Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a parkba; Kata már a halastónál várt.

Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját. Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.

Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme volt asszonyi.

Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis szigetre.

Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező! Különös feladat!

Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:

– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga az egyetlen öröme?!

– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága.

– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első, a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez, a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés… Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát is!

Kata sírt.

– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!

Kata csak sírt.

– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban szeretek a világon!

– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.

– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő! Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!

Kata egyre törölgette a könnyeit.

– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.

Vigasztalni próbáltam:

– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!

De nem hittem abban, a mit mondtam…

És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.

Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.

Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.

Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen kicsiny, szegényke!

– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.

XV.

Csak hallottam, hogy ezután mi történt.

Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott mindent.

Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.

Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni. Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.

A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága, nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé. Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.

Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.

Igy szólt hozzám:

– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot.

Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.

Csak azt feleltem:

– Hallgatom, kegyelmes uram.

– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.

Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű-e?