Part 13

– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz, hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor, mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a minek áhitjuk, reméljük.

Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig _solus eris_, egyedül léssz.

És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra, a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség eltakart előlem.

X.

Mégis visszamentem. Nem is sokára.

Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne: »Várom.«

Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított fel: elkészítem-e az unokája arczképét, _avagy_ családi gyászom következtében _netalán_ úgy alakultak a körülmények, hogy ezek _immár_ megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen, nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a fogalmazványt!

Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon szenvedtem.

Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.

Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában:

– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl után szalad!

A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel tiltakozom.

Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat, hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra, hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.

Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.

A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később történt.

Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek sejtettem.

És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…

Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom, hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.

»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem, hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom, vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.

Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk. Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy: ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel töltött el…

Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból, mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az álmában látott édességet, felsóhajtottam:

– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…

És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.

Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom:

– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.

De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk, mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű lelket viszünk az ügy szolgálatába.

És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet, hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.

Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam.

Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!

Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő, hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.

De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi akaratom!

Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.

Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.

Most már, igenis, változott valami.

Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla.

Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való reménységről – az ő nevében is?

– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek – siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz. De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy mi az ördög…

És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.

– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított, semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna, ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször láthatom, mint eddig…

Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább induló gyorsvonattal.

XI.

Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.

A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán, szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra. Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.

A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban? Furcsa!

Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte megzavarodtam.

Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta gondolni sem akartam.

A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.

Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:

– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: Albert báró!

Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és ugyanazon személy!

Hályog hullott le a szememről.

Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.

De hát mit érdekel engem most már mindez?!

Ez a gondolat magamhoz térített.

Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.

Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni óhajtottam…

– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.

Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.

– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.

El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.

Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt hozzám, mint eddig.

A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: fölkeresni Katát.

– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban találja őket. Már epedve várják.

Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb hollóseregben…«

No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!

Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.

A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:

– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik Nusi.

– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.

– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok egyike.

– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.

És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.

Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.

És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.

Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk egymás szemébe, így szólt:

– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha se fogok férjhez menni.

Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől! Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben. Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?

Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.

Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria.

– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.

– Beszélt már vele?

– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.

– És Valéria – biztatta?

– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő küldötte el.

– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?

– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit gondol magában.

– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy így van?

– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.

– Félek, hogy igaza van.

– Neki vagy nekem?

– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát biztató jelt.

– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis javunkra vált.

(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy se érdekel senkit.)

– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.

– Ezekben a jó jelekben se bízom.

– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.

– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig. Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.

– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a sarkunkban.

– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.

(Ismét szünet.)

– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak. Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!

– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba…

– Kibe? A főispánba?

– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi házasságot.

XII.

Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, – a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom ettől a találkozástól.

Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját. (Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)

Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte. Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:

– Előkerült végre, Don Juan?!…

– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.

– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét, természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást… csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint: aratni.

– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.

– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?

– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom. Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál velem, e felől nem lehettek kétségeim.

– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!

– Félek, senki se boronálhatja össze.