Part 12

– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… és tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!

Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, egyetlen-egy mentséggel felelhetek.

Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség.

Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.

Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem, s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a földtől.

De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.

Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is.

A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról, már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem lehet.

Tervemet erre építettem:

A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele, s ez a második emeleten aludt.

Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott, a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára elküldött.

Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik odafenn.

A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen lehetett eljutni.

Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak, hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.

Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez lehetetlen volt.

A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a folyosón, senki se látott.

Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.

Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.

Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült az egész tájékon.

A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy kicsit kinevetnek, és sebaj.

A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva. Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.

Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy becsületére váltam az atletikai klubnak.

Ott voltam az erkélyen.

Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret vert a lábam, s szinte megdermedtem.

Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat; tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.

Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.

– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi várakozás után.

És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.

S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második emeletre! Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik, egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam.

Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról, hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a szomorú visszavonulás felfelé.

Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált volna kényelmesnek.

Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.

Megtudtam azt is.

Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül, hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!)

Csak várakoznom kellett.

El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra. Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött meredező fenyőfák között.

Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep mögött, a hegyen át, Jablonkára visz.

A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát. Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.

Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban: magamra-e, vagy arra az asszonyra?

VIII.

A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.

Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet, Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden gondolatát.

Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.

És Katához nem tudtam hozzáférni.

Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt. Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett rám!

Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.

Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül találtam, de csak egy pillanatra.

A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.

Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk tanúk nélkül?

De ő szólított meg.

– Nini, nem ment el a fürdőbe?

– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és megkérdezhetem…

– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy udvarolni járt!

Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás rejtőzött volna.

Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.

– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó napot.

(Náthás vagyok? No, az nem csoda!)

Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.

Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?

Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.

Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem akart kivilágosodni.

Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is megdöbbentett.

– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet! Megértett?

– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet nem tudtam mondani.

Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak bezárult.

– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad alatt!

De azért nem volt kedvem tréfálkozni.

Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!

Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban! Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos!«

S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!

De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a buta véletlen.

A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a legjobb érzéseinkért!

Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.

– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet. Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez – már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti, hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom mindenképpen: a reménytelenség.

Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!

És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!

De úgy kell nekem!

Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, – mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják előttem leereszteni?!

IX.

Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.

A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg »kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért, tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.

A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet, mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.

(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem azért, hogy meg is lássam őket.)

Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.

Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott – annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet. Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.

Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott szemembe.

– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.

Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a szomorú békességre, a melyben otthon éltem.

– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton, mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.

Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem! – de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.

Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok?

Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.

Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?

Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert jól esik tovább is látnom őt.

Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap multán mégis csak el kell szakadnom tőle.

Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?

Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni, hogy végre is le kell mondanom róla.

Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.

A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon.

Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban – pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az éjszakai vonathoz.

Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.

A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.