Part 11

– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista. Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha bízik? Ó, a szegény ember!

– Egy kérésem volna, báróné.

– Komoly kérés?

– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani. Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.

– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy látszik, önnel kár komolyan beszélni.

Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?

Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv.

És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.

A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.

A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.

Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.

Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:

– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá. Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról! Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt? Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette volna…

– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála!

– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…

A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.

Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:

– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a táncz, akkor értem.

Vagy:

– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.

Aztán:

– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az _i_, a min még nincs rajta a pont. _Fuj!_-nak is lehetett volna nevezni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– És a _gondolat_ra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja. Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a nő rendesen nem _választ_, hanem ahhoz _hajlik_, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az érdeklődését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:

– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de _nem_-et mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?

– Nem kivánnék tőle előbb semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.

Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.

És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.

VII.

Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet, vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is hallhatta volna):

– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem adhat!

Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem foglalkoztatott.

De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki, hogy ujra életre keljen.

Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«

Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.

Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített.

Azt képzeltem:

– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb, mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.

Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál. Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni, örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett. Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen egyetértettem vele.

Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«

Határozottan kaczérkodott velem.

Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott – pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint a milyen vagyok.

De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam, mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét; hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában…

A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem, minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a meglepetés.

Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a nagy hadvezérek győznek.

És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam, hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros roham.

A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg is rázom, ha kell.

Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés. Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig egyedül találtam.

Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt, természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.

Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette volna ki a fejemből.

És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek; kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.

Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás.

Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz, hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom hiányzott.

És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van. Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.

Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna, hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:

– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni, hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá. Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom. Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van… hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!…

És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.

Vajon mit akart még mondani?

Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg, mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van. Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a véletlen intézte így?!…

Egyszerre eszembe jutott:

– Nini, az alkalom!

Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi kedvem.

A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.

A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja: