Part 10

Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:

– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.

– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.

– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.

Megkérdezhettem volna, hogy:

– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.

De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek találjon. S azért így feleltem:

– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.

– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem házasodik meg.

– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.

– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.

– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.

– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek között akad egy pár jóhiszemü.

– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.

– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind ostobák is.

– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.

– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.

– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?

– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?

– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…

– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az urát.

– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább felvidulva – kilenczvenkilencz!

– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én _az a századik_ leszek, a kit nem csalnak meg!«

– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva jönnek haza, és így tovább?

– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.

– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi életnek.

– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben. Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett… minden odavezet.

– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben…

– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?

– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság – lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat. Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz. És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, az egyén érdekének javára…

– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit. Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.

– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!

– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig megkettőzteti.

– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz tulajdonságot, elválik a feleségétől?…

– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.

– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!

– Azért nevezik Kékkőnek.

És másra tereltük a szót.

Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.

– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!

Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a fényűzés apró áldásait.

De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert Spencerig:

– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.

– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt érdemel.«

Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem tréfálok-e?

– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán.

– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.

– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan képzelődő, mint a többi.

– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.

Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.

De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény.

Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam. Folyton az járt az eszemben:

– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!…«?!

Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására emlékeztem.

– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.

Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.

Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.

– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!

Szerettem volna azt mondani:

– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az olvasói?!

Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a szegény embert.

– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria.

– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!

– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond. Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot. Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én lelkemben nincsenek ilyen mocskok.

Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem, hogy:

– Ugyan miért mondja ezt nekem?

De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a közlékenységét.

– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.

Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.

– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre. – Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir, meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.

Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot fognak vetni a tulajdon balesetére.

De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek nem tettek okosabbá.