Part 2

hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Négy folyó, három bérc van rajta, fölötte meg egy korona lebeg, láncokat ejtvén a táj felé, mint ez a bíróságok, adóhivatalok, zálogházak kapuira szegezett bádogtérképeken látható. Mondhatatlanul vonz és izgat engemet ez a sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magamat, hogy Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a nyugati pályaudvarról Magyarország felé és ez borzasztó. Pláne téli reggel. Milyen barátságtalanok a pályaudvar csarnokai. Milyen rossz felmászni a második vágányon ácsorgó gőzösbe, végigmenni a néma folyosón, benézni a komor fülkékbe. Milyen kevesen utaznak. Az első osztályon senki sincs. Nekem szabadjegyem van. Miből él ez a Máv? Egy üres bársonyketrecben elhelyezkedem, az ablak mellé, arccal az útirány felé, mert okos öreg emberek azt mondják, hogy ha a vonat irányának háttal ülünk, megfájul a fejünk. A vonat áll. Egy vasútas végigmegy a kocsik mellett, le-lehajlik, kalapácscsal megüti a kerekeket, a vonat türelmesen állja, mint a gebe, akit patkol a kovács. Milyen sokáig áll ez a vonat. Alhattam volna még vagy tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult, már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg raktárak, meg gépházak, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd, házak, állatkert, vurstli, Angol-park, kaszárnya, ügető-versenypálya, nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország…

Nyolc óra, támolyogjunk át az étkezőkocsiba. No itt már élet van. A hálóban sapkák, kalapok, az asztalok körül a sapkákhoz, kalapokhoz tartozó emberek. Tea, kávé, rántotta, sonka, vastag csészék, izmos poharak s hamutartó, mint a görög diszkoszvető kezében. Mustár, levesízesítő, egy rúd csokoládé, fogpiszkáló. Az ajtón hajó és tenger képe, a kivándorlás boldog délibábja. Csupa emberek reggeliznek. Asszony nincs. Miért nincs asszony? Egy asszony, finom, egészséges angol utazóruhában, fátyollal, az ablaknál és kinézne. Az ember a másik asztalhoz ülne, szembe vele, hogy nézhesse. Miért nincs egy asszony a vonaton?

– Hallatlan, milyen hideg van ebben az étkezőben – lázong valaki. A pincér nem felel neki.

– Ennek a vajnak szaga van!

– Friss vaj – Mondja a pincér hüvösen.

– Már pedig ennek a vajnak szaga van – mondja a vendég, rákeni a zsemlére és eszik.

Odakinn, az ablakon kívül, fekete mező, a hosszú barázdákban vékony hó. Mint valami fehér vetés. Messzire egy kútágas tünődik, mellette sovány cserény. Még messzibb egypár színtelen szalmakazal alszik, mögötte egy kis város széle, egy sor egyforma halovány kis meszelt ház, egy-egy ablak a falban, magos szalmatető, mint az elbóbiskolt ember szemére lehúzott turi süveg. A házak mögül a kiváncsi torony néz a másik határba.

A szomszéd asztalnál négy vidéki úriember früstököl, egy köpcös, egy zömök, egy testes, meg egy kövér. Beszélgetnek, nagyon hangosan, mert jó szívük van és nem akarnak mindenáron elzárkózni embertársaik érdeklődése elől. De hálátlan vagyok, nem igen figyeltem oda, csak neveket hallottam, itt-ott, messzi emberek ismeretlen neveit. Egyszerre mind elkacagják magukat. Valami jó dolog jöhetett ki.

– Barátom! – mondja a testes. – Mi? Mese fiú vagyok én! Barátom!

Úgy látszik, ő adta elő valami sikerült élményét.

– Mese fiú vagy! Mese! – lelkesedik a kövér és a fogpiszkáló rezeg ajkai között.

– Éhén? Hőha! Nem igaz? Barátom! Mese fiú vagyok én!

Felemeli a balkarját, s a kisujját beledugja a bal fülébe és fürgén rázogatja. Egyszer az orfeumban rázta a kisujját így a fülében egy angol bohóc, és a felsége a kulisszák mögött egy kis csengővel csilingelt hozzá. Milyen kedves volt. Nem látták?

Tiszta mult a kiadóhivatalban.

Egy napilapnak a kiadóhivatalában volt valami dolgom a minap. Sokan jöttek-mentek az izgatott és délutáni villanyvilágítástól sápadt helyiségben, barna rács mögött sürögtek az alkalmazottak, fiatalemberek és leányok, írtak, nagy üzleti könyvekben lapoztak, s írógépeken verték a zenétlen zenét. Egy fiatal leány jött be, sehogy se volt öltözve, sehogy se nézett ki, semmi különös nem volt rajta, csak ott ácsorogtam és észrevettem, hogy ő is bejött. Megállott az ajtóban, széjjelnézett és a szemközt való ajtó felé indult, amelyen arany üvegbetükből ki volt írva: Igazgató. A leány be akart menni, de ott egy piszmogó szolga megállította. A leány kinyította a balkezében lógó kis fekete reticule-t, amilyeneket az egykoronás bazár kirakatában látni, s egy kis összehajtogatott papirost vett elő. A szolga kibontotta a papirost, visszaadta a leánynak s a rácsvilág felé mutatott, abba az irányba, ahol egy nagy tábla lógott Levelezés felírással. A leány odament a Levelezéshez. Ott állottak legtöbben, a rács ablaka előtt, férfiak, egy-két nő, meg egy hordár. A rács mögött egy kisasszony ült, az bajlódott velük. A leány odaállott közéjük, a várakozók egy kicsit összébb húzódtak előle, a leány, kezében a papirossal, inkább únottan, mint kiváncsian nézett a rácson belül való világba. A kisasszony az asztalon felhalmozott levelek közt keresgélt, egymásután, gyorsan vette fel és tette le a leveleket. Ezekben a sajátságos jeligékkel és számokkal címezett levelekben suttog, epekedik, hizeleg, turbékol, sír, fenyegetőzik, csábít, esküdözik, kunyorál, alázkodik, alkudozik és őrjöng a szerelem, Budapest szerelme, az apróhirdetések szerelme. Mennyi nyomor és mennyi pénz, mennyi könnyelműség és mennyi boldogtalanság, mennyi szív és mennyi fajtalanság, mennyi szemérmetlenség és mennyi költészet, a kisasszony kezei közt tünedező levelek: milyen regény, az egész város, az egész élet…

Végre rákerült a sor a leányra, beadta a rácson a papirját, s míg a kisasszony elintézi, a leány ordináré vöröses kabátja gombjai közé dugja a jobbkezét, mint Napoleon s kifejezéstelen szemeivel a falakon csavarog. A kisasszony kiszól:

– Tiszta Mult!

– Igenis – mondja a leány, mintha a nevén szólították volna.

– Egy korona tizennégyet fizet. A pénztárhoz. Odaád a lánynak valami kis cédulát, a leány körülnéz, meglátja hol a pénztár, odaindul. Tiszta mult… a kisasszony egy pillanatig utánanéz, a gépírónő is megállítja az ujját a levegőben, egy hivatalnok hátrafordul egy nagy könyvből, a hordár is megmozdította fáradt vén fejét, egy pillanat, tovább dolgoznak, semmi. A leány ott áll a pénztár előtt, egy cvikkeres ember elveszi tőle a kis cédulát.

– Tiszta Mult – diktálja hangosan magának. – Egy korona tizennégy fillér.

Tiszta Mult odaadja a pénzt, keztyütlen piszkos, rágott körmű kezével. Miről álmodik ez a kéz? Finom virágszappanról, amely fehérre és puhára surolja, drága parfümcseppről, amelyet a tenyerek szét fognak dörzsölni, kényes manikürollókról, reszelőkről, rózsaszín festékről, szarvasbőrkeféről, amelyek tündöklőre becézik a körmöket s aranygyűrűről, mely erősen megöleli az ujját, s benne opálról, vagy zafirról, vagy türkiszről, vagy talán villámló gyémántdarabról? Vagy csak valami vékony ezüstgyűrüt szeretne ez a piszkos kéz, legfeljebb futtatott aranyat, nefelejtskővel vagy picike láncon függő szívecskével? Vagy nem is gondol gyűrűre ez a kéz, csak valami nagy darab puha és ragadós cukrászsüteményre egy körúti cukrászdából, amelynek kirakata előtt bámészkodni szokott a krumplis kenyéren felnőtt Tiszta Mult? Mit képzel, ki fog eljönni tiszta multjáért, amit itt kihozott a piacra, s letett a kis papirosra. Gróf jön hintón, vagy bankár automobilon, vagy vidéki úriember jön gyorsvonaton, vagy katonatiszt jön paripán, vagy mérnök jön fiakkeren, vagy főpincér jön konflison, vagy fiskális jön villamoson, vagy szolid hivatalnok jön gyalog? Képzelete, szíve, lelke vagy micsodája érzi és sejti, hogy mi következik most rongy kis életében? Nem tünődött soha szűzi tánciskolán, piruló bálon, valceren, legyezőn, tarka papirguirlande-on, tubarózsa-bukétán, menyasszonyságon, fiakkeres lakodalmon, mikor a kocsis ostorára virágot kötöznek? Vagy nem álmodott soha valami szent és őrült odaadásról, életét, ajkát, ölelő karjait, tiszta multját dobogó szívvel, dalolva és suttogva, tánclépésekben vinni a ligetbe egy mozi-gépésszel vagy kabaret-színésszel? Tiszta Mult, Tiszta Mult.

A pénztárnok nyugtát ad a leánynak, cvikkere mögül belenéz az orcájába. A leány beleteszi a nyugtát a reticule-jébe, köszön és megy a kijárat felé. Kinyitja az ajtót és eltűnik. Az ajtót nem kell behúzni maga után, a kiadóhivatalnak szabadalmazott önmagától záródó ajtaja van, az ajtószárny lassan indul a leány után, a szabadalmazott, önmagától záródó ajtó valami fojtott nyöszörgéssel megy vissza, valami gépies sóhajjal.

Földalatti

villamoskocsi. Este tíz óra. Ketten ülünk a kocsiban, valaki meg én. A kalauz a becsukott ajtónak támaszkodva, féloldalt hajtja a fejét s bámulja a kocsi mellett elúszó nyirkos, sötét falat, amelyen semmit se látni. Rossz, fárasztó levegő, hosszú, unalmas üres padok, a kerekek mogorva futása, tilos a dohányzás. A kocsivezető lassít, a sötét, szűk pálya kivilágosodik, megállunk, a kalauz megmozdul, félretolja az ajtót s anélkül hogy szemeit visszavonná merengéséből, megszólal: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Nem ilyen egyszerüen mondta, inkább így: »Okkktogon-tééééér, szakaszhatááár«. Elhúzta ezt a kis szöveget, az Oktogon-tért magasabb, a szakaszhatárt mélyebb hangon, az első szó vége felszállott, a második szó vége lefelé ment, elnyújtózott, elaludt. Nem, nem lehet ezt így megmagyarázni, sajnálom, hogy nem tudok kottát írni, lekottáznám a kalauz kurta, szenvtelen s öntudatlan, az unalom kimondhatatlan, bánatos semmiségét kifejező nótáját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Mind a ketten kiszállottunk a kocsiból, a másik utas meg én s az ajtóban összefutott a tekintetünk a kalauz dudolása alatt: hallottad?

Kiszállottunk, a kalauz megint összetolta az ajtót, a kocsi egyet csengett, elindult, a kalauz ugyanabban az állásban bámulta tovább az Andrássy-út alatt kivájt boltozatot. Mi ez az egész, kedves olvasó, mondd, úgy-e hogy semmi, érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, hogy hogy mondta a kalauz a megállóhelyet és milyen volt a hangja és hogy az estének, a magánynak, a fáradságnak, a céltalanságnak, a bámészkodásnak, az Isten tudja hol járó szegény képzeletnek és eltévedt léleknek micsoda meg nem nevezhető kifejezése kántált a kalauz szórakozott gajdolásában? Semmi ez az egész, csak egy pár pillanat és csak egy pár pillanatig éreztem a hang nyomában olyasmit, mintha felelős volnék ennek a kalauznak az élete soráért, hogy gondolkoznom kell róla, mert láttam őt és hallottam a hangját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Ha zeneszerző volnék, az életnek micsoda primitiv és fantasztikus szimfóniáját komponálnám meg, az ásításnak, a magunkban való dünnyögésnek, nem létező dal önfeledt halk dudolásának, fütyörészésnek, asztalon való dobolásnak, s a tudott ok nélkül, magától felszakadozó hosszú sóhajtásnak hangjegyeiből…

Sóhajok az orosz ballet körül.

Istenem, itt vannak, eljöttek megint. Orosz ballet. Csudálatos keringelése álomszínű szépségnek, a tökéletlen és óbégató szegény világon. Itt vannak. A szláv fajta farsangi koszorúja. Távolról és különösen zendülő neveikkel, Szentpétervár havával, Moszkva arany templomaival, a végtelen Oroszország melanchóliájával, az orosz fájdalom tüzével s a regények szerelmének sápadtságával. Trojkák homályos csengőhangjai s a szláv hangszerek indulatos hurjai muzsikálják körül őket. Milyen öntudatunkat bágyasztó, végtelen perc, mikor az Operában a csillár elhalványodik, a zenekarban a hangszerek szerelmet kezdenek vallani egymásnak s a sötétben a színpad függönye hangtalanul széjjelválik…

Vannak dolgok, amelyekről hallgatni tudunk legszebben. Elmesélni. ambicióval, s jóleső fáradsággal leírni a balletképeket, amelyeket az oroszok előadtak, menekülő szavakat hajszolva kifejezni azt a hatást, amelyet tesz a tűzmadár boldog meséje, a szilfidek holdsugarakba fogódzó sétája, a Karnevál negélyzett mámora, Ay-pezsgőből gyult szerelme, grimace-ba hajlott végzete és a rózsa lelkének ellengő álma, bál utáni parfumös sóhaja és a faun fülelése, tagjainak ingerlett rezzenései, vad és tündéri szökkenései, a nimfák fátylán való elhanyatlása a görög ligetben és Thamarnak, az ázsiai dús és barbár fantázia démonjának boldogtalan vérszomja és minden… mit jelent mindez az ember érzékeinek, a reflektorok illuziói, a díszletek vakmerő valószínűsége, ruhák, kendők, szőnyegek fantasztikus formái, mintái, egymásba áradó színzuhatagok, barbár ékszerek, fegyverek gonosz ragyogása, tömegek viharzása, lágy andalgása, az orchesterből a színpad alá gyujtott zene, a táncosoknak, táncosnőknek nem látott pillangószárnyai bokáikon, mindez együtt a mesével, amelyet a képek mesélnek? Az ember szinte a lehetetlen igazságot látja, egy-egy pillanatban csengők és hegedük hangja ölt megfogható testet, az ember az élet helyett a művészetet kívánja élni, az ember a szórakozás estéjén úgy érzi, hogy végtelenül fáj a szíve. Ó de sajnálom, hogy ezt a hosszú és ügyefogyott mondatot leírtam.

*

A mult század látta Elsler Fannyt táncolni. Mi az egykorú rajzokat nézegetjük, krónikát olvasunk, a múzeumban hervadó félcipőjét sajnáljuk. Mi látjuk az élő orosz balletet, az elvarázsolt testű Nijinskyt, látjuk vonaglani Bolmnak, e nagy néma színésznek Pierrot-arcát, előttünk pihegett Kyast asszony röppenő madár teste, az andalító Pilz kisasszony mosolyát láttuk arcára rajzolódni. Kik fogják száz év mulva a világ szemének ezt a gyönyörűséget ajándékozni?

*

A színpadon ácsorogtombam egy kis finom, bágyadt orosz arcú ballerinát megkértem, mondaná meg a nevét.

– G. kisasszony vagyok.

– Nem a vezeték nevét, kisasszony, hanem a keresztnevét meg az apai nevét, ahogy az oroszok egymást szólítják.

– Jelizaveta Germanovna.

Jelizaveta Germanovna… milyen szép.

*

Szünet alatt a nézőtéren, folyosókon, buffetben kis csevegő társaságok nyomódnak össze. Csevegnek. Kritizálnak. Ennek tetszik, annak nem tetszik. Olyik kép után azok vannak többségben, akik nincsenek megelégedve. Kifogásaik vannak. Felülbírálják az Istentől adott művészetet, amelyhez oly kevés lelkük van. Cinikusak. Raffináltak. Büszkék rá, hogy ők bizony egy csöppet sincsenek elragadtatva. A parasztgyereknek hiába kinálsz sápadt ezüstpénzt, gyanakodva néz rád, nem ismeri. A vörös rézkrajcárra felcsillog a szeme, az igen, azért krumplicukrot kapni.

Vasárnap délután

Budapest utcáin sétáltam egymagamban és nagyon szomorúnak találtam Budapestet, utcáit és egymagamat. Ez már sokszor megesett velem, s ilyenkor mindig megfogadtam magamban, hogy többet vasárnap el nem mozdulok hazulról. De az embert vágyai vezérlik, ugyebár, most vasárnap délután megint az utcán találtam magam, bár nem tudom, mit akartam ettől a várostól. Ott mentem valahol az Erzsébet-körúton, az elnémult boltok rozsdaszínű redőnyei előtt, amelyek oly kietlenséget festenek ilyenkor erre a különben sem mámorító nagyvárosra. Szembe velem sötét és olcsó vasárnapi öltözetükben családok, házaspárok, társaságok vonszolják egymást, olyan népek, akik kisembereknek, kispolgároknak címezik magukat, orcáik vonásai eldurvultak foglalkozásaiktól, félrecsúsztak az örök gondban, most vasárnap délután van, most nem dolgoznak, most mennek az úgynevezett szórakozások után, kávéházba zenét hallgatni, moziba a szétfecskendezett olcsó odkolonytól megittasulni, vagy csak sétálni mennek, sétálni. Mennyivel jobb lehet nekik nyáron, mikor az Andrássy-úton luftballont eregetve bokáznak a liget felé, nyáron Pesten is jó, a fák Pesten is zöldelnek, az ég Pesten is kék, a madarak Pesten is ugrálnak az ágak közt és hallatják azt a könnyű és mulatságos fütyörészést, amit a madárutánzó sípokból ismerhetünk. De nyár csak nyáron van, s télen, gondolom, sokkal kevesebb örömük van az életben.

Fiatal leányok jönnek, magukban, alacsonyak jobbadán, mind hasonló öltözetben, gusztustalan, ordináré, hosszú sárgásbarna szőrköpenyben, dísztelen kis sapkában, subickos fűzős cipőben. Fiatal leányok, kedvetlen kis magukra hagyatottak, melyik mellékutcai szállodában ismerkedtetek meg az úgynevezett szerelemmel és hány koronát súgott a fületekbe a magánhivatalnok? Egy víg fiatal ember jön, hangosan fütyöl és a botját végighúzza egy bolti redőnyön, felülről lefelé. Egy mozgószínház előtt bámészkodnak sokan, túlzott színekben nyomtatott reklámplakát van a mozi falán, a Rejtélyes Nyakék című háromfelvonásos dán utálatból. Odébb kivilágított orfeum, falai, ablakai teleírva és telefestve lángoló attrakciókkal, mintha az egész várost forradalomba akarná kergetni. Délutáni előadás van, a bejárat előtt egy fiú áll, a hóna alatt egy csomó zöld füzet, Budapest divatos dalait árulja s elnyújtott hangon panaszolja a címeket: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói leány szövegei, Solti összes slágerei sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Megállok, hallgatom. Ugyanezt mondja még egyszer, ugyanarra a monoton zenére, amelyet öntudatlan komponált hozzá: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói lány szövegei, Solti összes slágerei, sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Harmadszor is, negyedszer is, tizedszer is, Isten tudja hányszor egymásután, sokszor úgy szeretnék sírni… csakugyan miért nem sír már egyszer?

Pathé-Journal.

I.

A cumberlandi herceg fogadtatása Berlinben. A herceg, aki eljött a császár leányáért, megérkezik a kacsalábon forgó pályaudvaron. A pályaudvar előtt rendőrök sorfala, katonák, autók. Esik az eső. A pályaudvar csarnokából előjönnek: Vilmos császár, Vilmos császárné, a leányuk, a cumberlandi herceg meg egy pár magasrangú és magastermetű katonatiszt. Tisztelgés, nagy seb-lob, mindenki be az autókba, az autók eltűnnek. Egy nagy téren megállottak az autók, a császár, a császárné, a leány, a herceg meg a tisztek a tér közepén állanak, a téren négyszögben díszruhás katonaság. Esik az eső. Egy század díszgyalogság masirozik el a család előtt, a katonák németül lépnek: az egyik lábuk a másikkal derékszöget alkot. Sietnek, a császár szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Aztán lovasok jönnek, hosszú dsidát emelnek, a dsida végén kis zászló repked. Az első lovas egy nagy dobot ver, másik kettő kürtöl mellette, egyiket se hallani. A császár szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Most másfajta lovasság jön… a gép elég közelről vette fel a családot, nézzük meg ezt a tündérmesébe való párt, a királyleányt meg a herceget. A királyleány egészen csinos, se nem kicsi, se nem nagy, talpig bundában van, a kalapja ízléses. Mosolyog. Kedves az arcocskája. Kedves, ifjú leányarc. Bájos. Rokonszenves. (Ez itt egy királyleány. Királyleány és németül beszél. A gyermekmesékben is így volt?) De igazán, egész csinos. És hogy mosolyog. Tetszik neki a defilirozás. Boldog? Mellette áll a vőlegénye. A cumberlandi herceg. Herceg. Nézzük, míg a katonák mennek. Rendes férfitermet. A lábafeje mintha nagyocska lenne. Nem baj, divat Németországban. Szalutál, nézi az előtte múló katonákat. Az arca… ugyebár nem a csizma a herceg és nem a köpeny és nem a sisak és nem a keztyű? Az arc a herceg, úgy-e? Az arca: szeme, orra, szája, bajusza, füle, álla, s az arc formája, vonalai, kifejezése… mit fejez ki a cumberlandi herceg arca? Mit ad együtt a szemek tekintete, s az arc berendezése? Hol itt a cumberlandi herceg? Hol a királyleány hercege? Nem látok semmit, pedig jól látom az egész arcot. Szép ez az arc? Nem. Finom? Nem biz a, nem is finom. Ha például rendőrnek öltözne, felismerném benne a herceget? Nem én. Hát miért herceg ez a bántóan közönséges arc? Ez a szinte gyalulatlan arc, ez a durván összerakott szem, fül, orr, száj és ez a kifejezéstelen tekintet? Ez a semmitmondó arc, hát mit tud ez mondani egy császár leányának? Semmit. Azt mondja: én vagyok a cumberlandi herceg. És elég ennyi a császár leányának? Hirtelen áttűnik lelkem vásznán Lord Byron arcképe és Heine arcképe és Csokonai arcképe és Musset arcképe és Puskin arcképe és aztán élő arcok, ismerősök és a világon mellettem elment férfiak arcai futnak el emlékemben: arcok, amelyekben lélek, szív, érzékenység, gőg, szellem, bánat, értelem, szépség, nemesség, igények, álmok vannak lerajzolva. Kiválasztott, remekbe faragott előkelő arcok. És ez a rendőr itt a mozivászonon, a királyleány oldalán, ez a cumberlandi herceg. Tudja ő, mi az: királyleány? Mit gondol erről a szóról: szerelem? És mit gondol ezekről a dolgokról: ősz, tavasz, tenger, halál… Ott áll a császár és leánya között, mosolyog, szalutálgat. Díszruhás katonák voulnak előtte, feléje fordult arccal, zászlók repkednek, kardok villognak, fanfarok riadoznak, minden őt üdvözli. – Ő a cumberlandi herceg. Miért?

II.

Élet Tahiti szigetén. Az erdőben banánt szednek a benszülöttek. Nők, férfiak, meztelen fekete testük, mint a kígyóé. A napsugár korcsolyázik hátukon, mellükön, karjukon, lábuk szárán. Az erdő szélén vannak, a fák mögött a tenger vize. A banánt koszorúba rakják a vállukra. Mind teli lesz koszorúval, akkor a tisztáson összefutnak, karjaikat fellobogtatják a levegőbe, táncba kezdenek. Derekukat illegetik, lábukat valami vad tempóra emelgetik, forognak, hajladoznak. Mintha a szél lenne a táncmesterük, s a tenger a zenekar. Hullámoktól meg lomboktól tanulták a táncot. Miért táncolnak? Ünnep van? Bál van? Lakodalom? Semmi. Süt a nap, édes a banán, élni öröm és boldogság, azért táncolnak. A fák közül zömök, vad ló nyargal elő, a víz felé. A ló is meztelen, se nyereg, se kötőfék nincs rajta, meg sincs patkolva. Meztelen fiú ül a lovon, a két karját feltartja, rázza a kezét. Mintha az első lovas kapott volna fel az első lóra. Be a tengerbe! A víz felcsap kétfelől, magába öleli a vad lovast. Utána még egy tucat meztelen lovas nyargal elő, csupa karcsú fiú, mind belérugtatnak a vízbe, mennek úsztatni. A vízben leugrálnak a lovakról, beljebb szaladnak a tenger széléről, fel-felugrálnak, a hátukat odatartják az egymás után nyomuló széles hullámoknak, engedik magukat vissza-visszatolni a víztől. Belémarkolnak a habokba, vizet csapkodnak egymás képébe, kacagnak, birkóznak, visszapattannak a lovak hátára… Istenem, de jó lenne innen a mozipáholyból beleugrani a vászonba, ott teremni köztük a vízben, az őserdőben, a banánszüreten. Megjelenni a boldogság szigetén, mint Gauguin, a festő. Gauguin… a vadak közt képeket festett, könyveket írt, gondolkozott, szenvedett, beteg volt, elpusztult. A művészet az őserdőben is boldogtalanság. Óh, mindent elfelejteni, vademberré szelidülni, nem gondolkozni, nem csinálni semmit, a nap melegét imádni s a tenger hűvösségét élvezni, a szelet hallgatni, dombot, felhőt nézni, banánt szedni és a koszorú alatt táncra kerekedni… Nem lehet?

III.

Nagy vasúti szerencsétlenség Ohio államban. A töltés mellett egy össze-vissza roncsolt mozdony hever… de már elfáradtam, bocsánatot kérek.

Egy másik ember.