Part 1

Szép Ernő

Sok minden

Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat kiadása Budapesten 1914

7039. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Kedves olvasó,

úgy érzem, mintha valami előszóval tartoznám neked, vagy talán magamnak. Ezután az első lap után, amelyre ezt a pár sort teszem, sok-sok levél jön, ezeket a leveleket telinyomtatták avval az irkafirkával, amit egyik napról a másikra az ujságba irt valaki, aki itt járkál ezen a világon és nincs jobb dolga, mint hogy egy-egy percre megállítsa a többi embert: nézz ide… nézz oda… látod?…

Amit ebben a könyvben találsz, kedves olvasó, csak úgy érinti az életet, mint a lehellet az ablakot, vagy mint egy-egy gyufa lángja a sötétséget. Összeszedtem egy könyvre valót ebből az irkafirkából és azt irtam a tetejébe: »Sok semmi«. Az Athenaeum kitünő igazgatója azonban nem volt megelégedve evvel a címmel, azt mondta, hogy semmiért nem lehet a közönségtől pénzt kérni, legyen a könyv címe inkább: »Sok minden«. Belenyugodtam a változtatásba, így lett a semmiből minden. A világon úgyis mindenből megint semmi lesz, gondolom magamban s ez a gondolat megadja nekem az elégtételt.

_=(sz. e.)=_

Kis cikk a szeretetről.

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén, lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltünődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen, nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi embert, éppen úgy öltözködik, ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta gondolkozásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát ember eltünődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel, akik közt az életet tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatalan holmik közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irígység… gyűlölet… harag… megvetés… útálat… Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel, ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok, ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok, nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja meg, mi a baja, hátha meg tudom vígasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy sóhajtott, – az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök, beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz, rámosolygok, hogy mosolyt lásson…

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derüvel orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy auto. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?

»Ujesztendő, vígság-szerző

most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni« – kántálták a vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt. Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta, ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid gyerekírással: »N. N. cipész tanonca«. Egyszóval N. N. cipész tanonca nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám, tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte, amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam szórakozásából:

– Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?

A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.

– Felelj hát, ne félj, – mondok – mit kivánsz te énnékem?

– Semmit, nagyságos úr… N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek vissza pénz nélkül.

– Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kivánsz. Semmit se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?

A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá, hogy ennyi dolga lesz velem.

– Az van ráírva, – mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k. Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?

– Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.

– Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?

– A trafikban vettem.

– Mennyiért?

– Tizenkettőt adtak egy hatosért.

– Mit gondolsz, mennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?

N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem emlékszem pontosan.

– Örülsz, ha egy koronát adok?

– Igenis, nagyságos úr.

Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.

– Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)

– Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te énnekem boldog újévet?

A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek lelkében.

– Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.

N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba, mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti fákat, azután megint elaludtam.

Éjfél.

Jaj, írni kell. Megnézem az órámat. A kismutató is, a nagymutató is a keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos vékony tengely, amin ez a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi toronyóra, az most mind kong, zeng, búg, kalapál. Hogy szeretném hallani mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom, ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult kártyások ülnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak, operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak frakkban és monoklival próbálnak örülni, a csataldsai mezőn harcra felszerelt férfiak feküsznek megfagyva, gyáva fiatalember megy felfelé egy utcai nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, ittas nászéj a szállodában, egy gyűrött plasztronu úr a tükörrel szemben agyonlövi magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban, házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a másvilágról, részeg emberek verekednek az utcasarkon, malomban süvítenek a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között, elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi villany, gáz, petróleum, gyertya és csillag világít és mennyi sötétség van.

Valahol egy város ég és hány cigarettára gyujtottak ebben a pillanatban… Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak, összefogóznak, összefolynak, együtt szállanak, mint halvány, messzi madárcsapat. Az emberek, akiket a füst lennhagyott, beszélnek, csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel… a két tenyerem a két fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért vernék a pokolban.

Jégpálya.

Korcsolyát kötöttem s rászállottam a jégre. Milyen kellemes és milyen meglepő, hogy csúszok, futok a jég homályos tükrén, szinte lengek a két keskeny érctalp felett, milyen különös, hogy nem felejtettem el ezt a kis téli tudományt a hosszú esztendők óta, mióta utoljára korcsolyáztam. Oh, gyerünk vissza az ifjú élvek e síma mezejére, örvendjünk ez egyszerű, egészséges jó örömnek, öleljük mellünkbe hevesen a szembejövő friss szelet, csípessük cipószínűre orcánkat az ártatlan hidegtől, csússzunk jobbra-balra, iramodjunk neki, fussunk, repüljünk, forogjunk, szédüljünk egy kicsit, felejtkezzünk el… az ólmos fényű jégen hosszú, szeszélyes árnyékom fut velem a korcsolyáktól írt végtelen, karcsú hieroglifák között, a magasból ragyogó villamos ívlámpák világításában. Arcok villannak el mellettem jobbra-balra, csupa idegen arc, senkit se ismerek ezen a nagy jégpályán, magamban forgolódom, tünedezek a sajátságosan mozgó sokaságban. A melegedő pavillon előtt a katonabanda játszik, kedves, buta amerikai nótát ropogtatnak a tréfás réztrombiták, hangos nevetés, itt-ott ijedt sikongatás, vígan csörgő diskurzusok az elfutó párok mosolygó ajkán, Istenem, mit beszélgethetnek, valami olyan kedveset és üreset, mint amit a katonazene játszik. Kifelé igyekszem a középről, gyors hajlásokkal kikerülöm a korcsolyázókat, kicsúszok a pálya szélére, a korlátnak támaszkodom, nézni egy kicsit a népet. A félkarommal lekönyökölök, s engedem magam előtt szédelegni ezt a közeli, mégis oly távolinak tetsző világot.

Mozdulatlan tekintetem előtt kecsesen, s jó melegen öltöztetett gyerekek futkároznak, egy-egy pici kis leány még gyámoltalanul kacsázik, néha, mikor az egyensúlya bajba jutott, hirtelen kiterjeszti két gyenge karját, balanszirozik velük, mint mikor a kis madár a szárnyát lebegteti. Szép karcsú fiuk hasítanak tova, fehér pamutkabátban s fehér sipkában, térdigérő sportnadrágban, mi mindent tudnak a jégen, féllábon milyen nagy köröket húznak, leguggolnak, forognak, tánclépéseket tesznek, a korcsolya orra hegyén szaladnak. Kisasszonyok illannak el, zajtalanul, kecses sportkabátban, sipkában, jobb és bal korcsolyájuk megvillan nyugodt időközökben, ahogy a lábukat váltják. Egy-egy kényelmes, kövér bundába menekült hölgyet szánkószéken repítenek maguk előtt figyelmes úrfiak. És párok, párok, párok. Nő és férfi, mind a két kezükkel összefogózva, egy tempóra futnak, hajladoznak, illegnek jobbra-balra, fejüket kissé oldalt hajtva, hallgatagon, átengedve magukat a friss levegő örömének, a csusszanó, könnyű mozdulat kellemének, a sebesség izgalmának, a zenének, egymás keze érintésének, talán szorításának, egész lényük közelségének, valami elnémult andalodás viszi őket… e komoly téli öltözetek, kurta bundák, sapkák hirtelen elvarázsolnak, úgy nézem a korcsolyapályát, mint valami szelid régi metszetet, mintha ezek az előttem repkedő, forgó figurák egy régen elmult nemzedék lenne, egy vonzó, ódon, hangtalan holt világ, amelyről oly sóvár melancholiában tünődik az ember, mikor ötvenesztendős divatlapok képei fölé hajol. Oh, csupa orosz hercegné, meg angol lady, álmodott, óhajtott, fájdalmas, lehetetlen nők, regények és finoman repedezett festmények hölgyei, akikkel sohase fogom lelkemet és fantáziámat kicserélni…

Oh nem, hisz élő emberek ezek, csevegnek, nevetgélnek, látom a lehelletük röppenő kis ködét ajkaik előtt, hallom a korcsolya vékony hasítását, hallom a visongó, kiáltozó gyerekeket, hallom az amerikai nótát, amit el nem únnak játszani a vitéz zenészek. Felnézek a pernyeszínű téli égre, körülsétáltatom a tekintetemet a leveletlen fákon, akik deres ágaikkal karos ezüst gyertyatartókhoz hasonlítanak. Az egyik fáról a másikra átrepül egy unatkozó csóka, hallom fekete rikoltásait. Előttem a nagy jégpálya, ez a különös téli bálterem, felnőttek és gyerekek boldog találkozója, egyszerre rákezdi örök muzsikáját a szívemben a magány bágyadt zenélőórája. Oh, mindig magamban, mindig magammal, mindig magam, mindenki idegen, senkit se ismerek, senkihez semmi közöm. Valami gyönyörű, hallatlan, botrányos dolgot vágyom művelni: szeretnék a közepébe futni a jégpályának, kitárni a két karomat s messzihallatszó csengő hangon megszólalni: Hölgyeim, nevem N. N., bocsássanak meg, olyan árva vagyok és úgy szeretnék kegyetekkel együtt lenni, jöjjön valaki, hadd fogjam meg a kezét, fussunk egy kicsit együtt, csevegjünk, nevessünk, oh ne tűrjék, hogy boldogtalan legyek, adja ide valaki a kezét…

Nem, ilyesmi az emberek közt nem megy, milyen viharos kacagás támadna, holnap benne lenne a dolog a lapokban, a közönség azt hinné megőrültem, én meg kivándorolhatnék, vagy főbe lőhetném magam. Hiszen nem is gondoltam komolyan, nem, nem. A párokról, akik folyton tűnnek, tünedeznek előttem, elhúzom irígy tekintetemet s a gyerekeket nézem, a piros arcú, fürge, gyönyörű gyerekeket, oh ez talán még szebb, még boldogabb, még irígylendőbb, még fájdalmasabb. Mi lenne, ha a gyerekekhez pártolnék, ha gyors korcsolyámon annyi fárasztó, rossz évet átcsúszva, megint a gyerekek közé elegyednék a jégen, gyertek kis pajtások, leánykák, kis fehér bárányok, angyalkák, fogózzunk össze, csináljunk egy hosszú sort, egy, kettő, három – usgyé előre! Meneküljön előlünk aki tud, mert elsöpörjük az összes bácsikat és néniket! Jaj, elestem, csak kacagjatok, nem haragszom, csak kacagjatok…

Nem, nem, a gyerekek közé is bajos volna betolakodni. Mindnek itt a mamája, vagy a papája, vagy a svájci kisasszonya, nem engednék meg, hogy egy idegennel pajtáskodjanak a féltett gyerekek, sőt talán a kis ártatlanok maguk se barátkoznának, bizalmatlanok lennének, nem melegednének össze velem, oh, énrám fel kell nézniök s arcom borotvált, nem olyan lágy, mint az övéké és a szememben milyen elvadító szomorúság tanyázik.

Elzsibbadt a balkarom, amellyel a korlátra könyököltem, fázik a lábam, fázik a szívem, a katonazene még mindig azt a víg amerikai nótát játsza, azt a vígat, amely egyre szomorubban, nehézkesebben, tompábban s fárasztóbban hangzik a fülembe. Az ég pernyeszínű, mintha elégett szalmakazlakkal hintették volna teli. Az ívlámpák halálos sápadtságban fénylenek. Az unatkozó csóka a másik fáról visszament az első fára, lassú röptében keserveset kiáltva, ami visszhang nélkül maradt.

Scott kapitány

és expediciója elpusztult a déli sark közelében. Ahogy megállapították, már a mult tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze, irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e sarki expedició pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak. Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott kapitány, hosszúsági és szélességi fokok… »ha élve kerültünk volna vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra«. Ezzel a mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány. Miért nem fordult ő maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén, rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt, mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.

Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá, mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ végtelenségétől…

Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:

– Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.

– Nem ragad – mondja a másik.

– Kérem, tessék megnézni – bíztatja az első.

A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigoruan vizsgálja az egymás mellett megállott két golyót. Jó ideig maradnak így lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.

Hogy mulatnak,

hölgyeim és uraim? Én az este elmentem az orfeumba, mert már nagyon régen nem voltam színházban. Ó, szeretem a színházi estéket: az excentrikus énekesnőket, a pirosorrú és sárgaparókás amerikai bolond embereket, akik ferslógból csinált auton gurulnak be a színpadra és rögtön felrobbannak, azonkívül szeretem a kellemes angol fiuk dzsigg-pergését, meg a számoló kutyákat, továbbá szeretem a fehérszemű négerek mély, távoli dalait, egyáltalán szeretem a variété-zenekarból felszálló exotikus muzsikát, és Gyárfást fess hölgynek öltözve és cowboyt és indiánt és az ódon némajátékokat, egyszóval lelkes színházlátogató vagyok. Az este, örömem estéjén azonban néhány rossz percem is volt az orfeumban, még pedig a műsor tizenötödik száma alatt, amelynek ez volt a címe: Táncoló elefántok, Miss Orford remek idomításai. A színpadra három elefántot tereltek be, s bejött a kék Miss Orford és egy elegáns szürke úr, a fején selyem-turbánnal, azt hiszem, az indiai alkirály volt. Miss Orford csakugyan remekül idomított, Miss Orford táncolt és a kolosszális elefántok utána illegtek, a zene ütemeire emelgették a lábukat, orrmányukkal kasztanyettet zörgettek, kis asztalra állottak, szolgáltak, mint a kutyuskák, mialatt az indiai alkirály dirigálta őket.

De nemcsak ezt tudták az elefántok, teázni is tudtak. A nyakukba szalvétát kaptak, leguggoltak, az orrmányukba cukorfogót tettek, a cukorfogóval cukrot fogtak, beletették a csészébe, azután kis kanalat vettek fel az orrmányukkal s a szemükhöz emelték. Mindenki örült és tapsolt. Azután az indiai alkirály behozott egy magas telefonszekrényt, a leghatalmasabb elefánt odament, az orrmányával a szekrény oldalán megcsavarta a kurblit, megdöbbentő értelmes tekintettel várt, csengetés hallatszott, akkor az elefánt az orrmányával leemelte a hallgatót, a füléhez vitte, aztán kinyította a száját és belebőgött a kagylóba. Elbődült, üvöltött mélységes tüdejéből a színpadon, a kasirozott telefon előtt a föld legnagyobb és legerősebb teremtménye, Miss Orford meg az indiai alkirály az elefánt előtt állottak, a szűgyéig se értek, diadalmasan hajlongtak, a közönség nevetett, tapsolt, az elefánt bőgött, a másik két elefánt csendesen állott. A telefonozó elefánt bőgése valami irtózatos volt, a taps alig hallatszott tőle, ez a bőgés a messzi-messzi őserdők lombozatait szokta megrázni, Miss Orford ezt a rettentő, végtelen őshangot befogta a telefonba, komédiázni, s az emberek mulattak. Valami exotikus szorongás lepett meg, eszembe jutottak Kipling dsungel-meséi, visszaemlékeztem az elefántok táncára, éjfélkor, az őserdő rejtett tisztásán, mikor szuverén erejük ünnepét tartják, irtózatos lelküket belézengik a végtelenbe, legázolják a bokrokat, mély üregeket taposnak a földbe, ágakat csapnak le orrmányaikkal s homlokukkal nekirontanak az ezeresztendős fák derekának. Jaj, ha ez a három elefánt ettől a bőgéstől most föleszmélne, megvadulna és széttaposná Miss Orfordot, az indiai alkirályt, a szolgákat, a színpadot, az orfeumot… Nem lett semmi baj, hála Istennek, az elefántok nem olvasták Kipling elbeszéléseit, eszük ágába se volt rendetlenkedni. A függöny lement, s a zenekarból felhangzott az ünnepies tus, amelylyel az orfeum karmestere a bevégződött számokat búcsúztatja.

Magyarországból jövök,