Part 6

S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy még a kis körmét sem rázta.

Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga utját s hét esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.

A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert, de még is megösmerte, – két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek már a hosszu ingből.

Hogy betette a lábát a szegény ember a maga hajlékába, letette a darálót a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s csakis ekkor ösmerték el.

– No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg a Csákóért?

– Ezt a darálót, válaszolt a szegény ember nagy immel-ámmal.

– No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony, jobb lett volna ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett volna, ideczipelte!

– Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát cseppen.

– De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni, nemhogy – – – – – – – –

– No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes darálókám!

S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy fele is elég lett volna.

Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!

A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.

Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant, kiugrottak a ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa gyönyörüség volt nézni.

– Ejnye, kiáltott fel az öregebbik, csak már czigány volna!

Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy jobban se kellett.

A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek, majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az anyjuk és a két fiu ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok drága étel s ital alatt.

– Jöjjön be komámasszony… jöjjön be komámuram… jöjjön be sógorasszony… jöjjön be sógoruram… jöjjön be bátyámuram… jöjjön be öcsémasszony és igy vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is teritve az asztal.

– Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!

Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia sem lehetett volna annak.

A sok uri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok uri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.

A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint méltó helyükre, a mely őket megillette.

Esznek isznak, aztán lakmároznak, hogy szinte egy kis lakzival ért föl.

A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé, tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a kutyával eteti.

Igy lett a nagy vigasságból nagy szomoruság; de ekkor előlépett a szegény ember s azt kérdi a királytól:

– Fölség! hogy ha meg nem sérteném, nem felelne egy kérdésemre?

– S mi lenne az, szegény ember?

– Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?

– Mit kérded szegény ember, mikor ugyse tudsz a dolgon segiteni!

– Hátha mégis.

– No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.

– S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget egy maga kiüzné az országból?

– Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot öröklenék.

– No hát majd kiüzöm én az ellenséget egyes-egyedül.

De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség elé.

A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:

– Üsd-verd édes botocskám!

S az az egész török-tatár tábort ugy össze-vissza verte, hogy életben csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak.

Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt.

A KERESZTLEÁNY.

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt. Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult ország-világszerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

– Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.

– Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem kapok.

– Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

– Hát te ki vagy?

– Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még elég az Isten áldásából a szegény embernek.

– No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa, tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz, csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott; egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon, hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör, észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

– No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy be van kötve?

– Hát izé izé… megvágtam.

– Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az csupa aranyos!

– No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány nem szólt semmit.

– Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány most se felelt.

– Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány harmadszor se felelt.

– No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a sürüség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol visszaszaladt az urához, hol a sürüségbe futott, majd megint visszajött farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot, hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem ízibe fülön fogták a szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak: „Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni.“

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki, mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott, kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon van-e ott valaki? Ez volt az ifju király hálószobája. A királyfi ott feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé jóllakni a nézésével. Majd megsímitván hosszu aranyhaját, ép egy aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett. Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit. Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki, mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel fölébredt és az aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; – de a dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért, hogy az asztalon az étel; de mig ez fölérkezett az ángluskertből, az aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál. Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejdítette az aranyhaju néma leány, ujra kijött az almáriomból s a király aranytányérját minden ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki. Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz, végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leborítva. Az aztán nem kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot, bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt – már mint a királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a főasztalmestert, az is megerősítette, hogy nincs különben a dolog. De minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány. Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért, vaskalapot hivattak, – a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat hoztak s azzal világitottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett. Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna, ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit. Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól, szót szólván:

– No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

– No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?

– Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis ujjam és a hajam.

– Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?

– Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

– No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, – majd egy intésére elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának. Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek, hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.

BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek pedig szép három eladó leánya.

Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi megmarad belőle, azt hozza vissza.

Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja, hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugyannyira, hogy ajtóban, de még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt.

– Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is megnézem.

S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a huszast a bőgőbe.

Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik vele s étellel itallal kinálja.

A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott, még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt tánczolt a zsiros emberrel.

Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult a vásárba.

Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra, szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára egy-egy öltözet ruhát vett, mondván:

– Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt pedig a legkisebbik számára vettem.

A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre, pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt kérdi a zsiros ember a szegény embertől:

– Ugy-e, van neked három eladó leányod?

– Van, zsiros ember, van.

– Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig Juliskának hivják.

– Annak hivják, annak.

– No szegény ember, menj haza szép csendesen, három hét mulva elmegyek hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.

Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és kézszoritás között.

A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.

Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá, elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette volna.

Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre. A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.

Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen elparipázott.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol az út mentében egy fris forrás buzogott fel.

– Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg, mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe enyhitsd szomjadat.

A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.

Itt a zsíros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána, egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics.

Ledobja a zsiros ember a pricsre a leányt, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.