Part 7

A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba takarta.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten.

– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk a forró hamuban.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső leányért.

– A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért küldött.

Itt a középső leány izibe felöltözködik s elment tánczolni a lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz előtt megszólal a középső leány is:

– Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély előtt.

– Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a pricsre, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.

Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte meg, hanem bevetette az égő tűz közé.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is előjött s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted-e a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten, kit már a hideg is lelt.

– Szem, száj, fül, orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk az izzó tűzben.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán ujra ráült a bakkecskére s elment a legkisebb leányért is.

– A mátkám, meg a huga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb hugáért küldtek.

Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött – bár nem akart elmenni, de az anyja erőtette – s elment a sógorával a lakodalomba tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:

– Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

– Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:

– Itass meg engem is, szép mátkás leány.

– Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a fehér galambot.

– No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb bajaidban mindig a segitségedre leszek.

S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.

S hogy hazaértek, megszólal a Brúgó:

– Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre, mondván:

– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak, mondván:

– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott.

Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a fehér galamb.

– Mit sirsz, mit risz, mátkás leány olyan keservesen?

– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a hasadra.

S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte, azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.

Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

– No, megfőzted-e a három kosfőt?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted-e s megetted?

– Meg, válaszolt a leány.

– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

– Itt vagyunk a meleg hasban!

– No, igy te vagy nekem az egyetlen egy legkedvesebb feleségem.

Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot, hóhért és vaskalapot hivatták, – a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé, boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát teljesitsék, különben lesz ne mulass.

S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak adta magát s egyre búsult-bánkódott.

Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe szállt, mondván:

– Mit búsulsz, mit bánkódol, szép virágszál?

– Hogy ne búsulnék, hogy ne bánkódnám, mikor ily kutya-kézre jutottam!

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka, ereszszék a sík tengerre, te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el magaddal.

S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes bárkát a számára.

Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak, sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.

No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre – pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda – hazavetődik a mi Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta, de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában – s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá, mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.

A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt igazi párjára – mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik – s ez is elszökött, elhagyta.

Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti, egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.

Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia számára, ki vadászni volt.

A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép leánynak, hogy: jőjjön ki a titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.

A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába, fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.

A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:

– Ki leánya vagy?

– Egy szegény emberé.

– Ki küldött ide hozzám?

– Egy fehér galamb.

– Hol vagyon lakásod?

– A királyfi szobájában levő bárkában.

– Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.

No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.

Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes anyja főztét, hogy ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre kedvesebb ételeket.

– Mi türés tagadás, édes fiam, nem én főztem azt.

– Hát kicsoda?

– Egy szép leány, ki a szobádban levő bárkában lakozik.

A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.

– Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.

Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tűzet rakott, az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.

Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték, megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a leánynak:

– Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a bakkecskén, – te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s öntesd a kapud elé.

Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig 366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.

Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp, bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett gonoszul.

Ekkor a szép leányhoz beszáll a fehér galamb s azt mondja neki:

– Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a kezedet, a kinek akarod, de ugyis tudom, ha nem mondod is, választott már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát hajitsd a tengerbe, majd elhozzák azt neked a Brúgó cselédei, kiknek aztán add értésükre, hogy aztán – mivel volt uruk ugyis már vagy a pokolban, vagy a fenekében ég – ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy boldogságban élsz.

S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.

A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon a fejére.

A királyi pár aztán hetek hónapok multával hajóra ült s meglátogatták mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.

Eddig volt, mese volt, a kinek esze van, ezt se hiszi talán.

TILINKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Csak szántogat, csak szántogat, mondván:

– Csále Csákó, hojsz Bimbó.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját gubáját felakasztva.

– Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad, hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:

– Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?

– Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát loptam.

– No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt, melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz, mint tenmagadé; – ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt. Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt mondta a szegény embernek:

– No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem, hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza, leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és mondása:

– Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. – Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságu kutyák már ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki, hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:

– Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!

– Én akarok, felelt a pap.

– Ugy hát bujj bele a zsákomba.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságu kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

– No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom és kegyelem nélkül karóba húzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni, fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt válaszolta, szót szólván:

– Sohse busuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson, vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzá látott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: „köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson“ – belopódzkodott a király hálószobájába, s az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból, kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a vályuba s mosni kezdte a gatyáját, – Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon meg van-e még a jegygyűrüd?

– Megvan, súgta vissza a királyné.

– No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az ágyból, kiment a szobából.

– Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.

– Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

– Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

– Adjon Isten jó napot fölségednek!

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére vettette, – Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a Sajó felé; – útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen: utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

– Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:

– Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?

– Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.

– Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó vagyok.

– No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

– Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a gulyát?

– A Sajó fenekéről.

– Van-e még ott több is?

– De van ám, csak ki kellene hajtani.

– Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?

– Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe, mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember nyakába kötni.