Part 3

– Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál jobban nevetett volna.

De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkűl feküdt. Odamegyen hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az aranyozással hagyj fel.

Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az ólom-barátnak:

– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te erőd.

– Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt neked megmondjam.

No jólvan, ez abba maradt. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyosan még az uton, minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak az ő vesztére törekszenek.

A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy vasas ajtók s magától csukódtak be utána.

Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette selyemkötőjét és ujra teleszedte aranynyal. Háromszor fordult és háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd megszakadt alatta. Majd ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:

– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.

– Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Ezzel az ólom-barát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meghurczolta az ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt, hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte, hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la! hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak czirógatnák.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az aranyozással hagyj fel!

– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll a te erőd, szólt a királykisasszony.

– Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt neked megmondjam, hogy miben áll az én erőm!

No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár, addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzogassa.

Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguktól csukódtak be utána. Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép selyemkötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit vitt, hogy majd megszakadt alatta. Igy 7-szer térült-fordult és mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya, imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba küszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is kieresztette a kezéből.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.

Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele, csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a királykisasszonytól:

– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind ezeket?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.

– Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérűn, 12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég, hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós vette ki a kezéből, és a selyemágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát, azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára, végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre azt találja mondani:

– Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm: hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és ebben rejlik az én erőm; ugyhogy én is csak addig élek, mig az a lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.

A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint egy lelketlen darab fa.

No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a királykisasszony éjnek idején csendesen fölkel a selyemágyból, egy ümögben – csak egy nagy kendőt vetett a nyakába – kisurran az ajtón s fölkeresi a mi Miklósunkat, kihez aztán ez volt szava és mondása:

– Ébredj szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mert tudom már, hogy miben rejlik az ólom-barát ereje, csak a szavamra figyelj: hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs s ebben rejlik az ólom-barát ereje. Ha te azt a lódarazsat szerencsésen megölöd, elvész az ólom-barát ereje.

A mi Miklósunknak sem kell egyéb, egyszeribe agárrá változott. A selyemrét hetedik bokrából fölverte a nyulat. A nyul szaladásnak eredt, de az agár se volt rest, egy hosszu póznával szerencsésen leütötte a farka alól a tojást. A tojás összetört s kirepült belőle a lódarázs. Hej, az agár sem rest, nagyot ugrik és szerencsésen elkapta a lódarazsat, és azt a fogával össze-vissza rágta.

Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.

Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy, mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.

Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a muzsika.

Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyum volt, ennek a taraja pedig uborkahajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák kiszakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem, eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágu horgot; de ő erre csak azt felelte: „Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem inkább sz… egy kétágu horgot“ – melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu horgot akasztottam.

Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a felesége befogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát és a Miklós szülötte helyére hajtattak.

Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban, azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes hold.

Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziájába és föladta nekik a kérdést ilyeténképen:

„Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint királyok uralkodnak – kiket az isten tartson meg erőben és egészségben – hazahozta; – de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik“?

Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála imhogy a földig nem ért és a maga lábán megse tudott volna állani, hanem hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:

– Hahó fölséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia, ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.

Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével együtt.

Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót szólván:

– Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy Kiss Miklós?

A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:

– Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből nem óhajtok – én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács, átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig vicze-királynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz megérdemlik.

És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is fölállva helyeselték az ifju Kiss Miklós bölcs beszédét.

Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a vicze-király. Aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent lett a békesség.

Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.

Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd meg a mi benne volt.

A TÖRÖK-ZULTÁN FIA.

Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol császár leánya volt.

A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült, ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.

Itt a király azt mondja a fiának:

– Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!… Hogy kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek fel előtted, melytől az életed függ! – Hát csak azt akarom mondani, hogy a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba tulsó szegletében álló almáriomban találsz egy aranyvesszőt, melyet, majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod, hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.

A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva halt meg.

Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tűzre, a tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette; összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni, mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!…

Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig, csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak… Az ám, csakhogy sokat elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!…

Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a praktikához ilyeténképen:

Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábu aranyszéknek az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az aranyvesszőt és a kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a könyűben.

– Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyűdben?

– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez légyen szód és mondásod: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell menni.“ E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.

Ugy is lett. – Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre – a mostoha primázott, a vezér pedig kontrázott –: az, csak ezt felelte: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell mennem.“ Erre a szék azonnal elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis fiu ezt a szót „az istenháza“ – mintha puskából lőtték volna ki, azonnal eltünt s meg sem állt a pokolig.

No ez abba maradt. – Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett. Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek Bécsben, mégis elrontják az égben!…

Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriomból az aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe jó tátoslova.

– Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állsz a könyűdben?

– Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád: készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni, de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra hallgass!…

– Hát mit cselekedjem, kedves lovam?

– Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad „kis tanuló,“ a czifra gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.

Ugy is lett. – Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: „hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót.“ Alighogy kimondta ezt a szót „kis tanuló“ – az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltűnt s mégsem állt a pokol fenekéig.

No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint veszithessék el a királyfit.

– Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam, hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi, hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot – majd én is köztük leszek – s az aztán azt határozza, hogy erőnek erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.

Ugy is történt. – A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az oskolából – mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta – jó tátoslovához sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.

– Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?

– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.

Ugy is lett. – Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:

– Mi bajod édes mostohám?

– Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s fűben-fában orvosság sincs már a számomra!… hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy szürke lovad?

– Mi türés tagadás édesanyám, van.

– Ugy-e az a ló tátos?

– Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.

– No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak a tátoslónak a májából nem eszem!

– Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.