Part 2

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, messzelátó!

– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

– Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának?

– Biz én nem hallottam!

– No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.

– De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed!

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7 mérföldre, mint én egy kis követ.

Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a czimboráit meglátta odament hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:

– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

– Fogadj isten, messzehajitó!

– Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?

– Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának?

– Biz én nem hallottam!

– No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.

– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.

– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.

Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a messzehajitó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is elértek a zöld király rezidencziájába.

Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?

– Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörü, szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért jöttem.

– Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyü ám leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el. Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége; mindnyájatokat karóba huzatlak.

Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még pedig annak is a java.

Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk utnak ereszti a maga kengyelfutóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő fölségétől a zöld király zöld leányának menyasszonyruháját.

Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilincset fogta. A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét, visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig, mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya menyasszonyruháját.

Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s átadták neki.

Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki aztán azt mondja neki:

– Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.

A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az utjokat.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek, hol azt találja mondani a vén asszony a kengyelfutónak:

– Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem viszket-e a fejed, majd keresek benne.

Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.

Mikor a kengyelfutó legjobban fujta a kását, hogy szinte pöfögött, a vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából lőtték volna ki, hazafelé paripázott.

Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:

– Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni a kengyelfutót?

A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt egy dombra, körülnéz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.

– Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, – a vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a katulyában!

– Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!

Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét, majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját.

Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó megkapja a vénasszony ruháját, a katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a királynak s letette a puszfángfa asztalra, mondván:

– No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes menyasszony-ruha.

– Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem. Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis megsültök elevenen.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király – mint mondá – már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször? ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak, hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe. Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem. Ezért kikiált a lyukon:

– Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!

Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:

– Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!

A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe, melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.

Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, – gondolván hogy izzé-porrá égtek, – kinyitja a kemencze száját, hát majd hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett kutyabaja sem?!

A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:

– No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból; ugyszinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok: akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; – ha pedig azokat megeszitek és iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyetlenegy legkedvesebb leányom.

Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, – estve, lefekvés után a mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben, már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a ménkő sok bornak pedig senki jobban, mint a nagy-iható, majd elbánnak ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni, ha világéletedben egyebet sem cselekednél.

A mi Miklósunk, meg a többi czimborája – kivéve a nagy-ehetőt – egy göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstűl, minden csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul sem hagyott egyetlen egyet sem; – de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta, de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái – kivéve a nagy-ihatót – egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem akarta elrontani a szája izét, hanem amugy magyar-miskásan hozzálátott az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak azt kiabálta:

– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó borból, azt is a legutolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz, megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!… Aztán csak azon sopánkodott, hogyha már a 366 gőböly husát – patvar vigye! – megették is, csak a bőrét hagyták volna meg; azokat legalább jó lett volna a zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.

– No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.

Azzal a zöld király zöld leányát hintóba űltették, abba hat seregélyszőrü paripát[1] fogtak s az ólom-barát birodalma felé hajtottak.

[1] A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat.

Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

– Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha még is magadnak vinnél, – mert különben megjátszom veled!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s keresik benne, de seholsem találják.

– Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül, hogy hová repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.

– Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.

– Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a tengerben, még annak is a tulsó partján egy három fontos czethal gyomrába bujt.

– Aha! már látom, hogy hol van!

– Hát hol, kérdé Kiss Miklós?

– Hát a mélységes tenger tulsó partján egy három fontos czethal gyomrában bujt el.

– Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel annak a mélységes tengernek a vizét!

A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a tulsó tengerpart pandaljában.

– Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a tulsó tengerpart pandaljában fekszik.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.

Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király kisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

– Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben megjátszom veled!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós ilyeténképpen:

– Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert, de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.

– Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.

– Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a száraz-földön.

Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári piros alma magjába bujt el.

– Már látom, szólt a messzelátó.

– Hát hol van?

– Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári piros alma magjába bujt el.

– Hej, kengyelfutó, állj elő.

Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a parancsszóra várt.

– Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd el nekem.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért, megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit puskából kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.

Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a királykisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

– Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben még egyszer megjátszom veled.

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek a hintóba, hát nincsen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette, kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós ilyeténképen:

– Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a mi szép madárkánk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.

– Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.

– No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes tengerben.

Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.

– Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.

– No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.

Harmadszor is körűlnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király zöld leánya.

– Már látom, szólt a messzelátó.

– Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.

– Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ alá egy vékony pókselyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó, abban bujt el a zöld király zöld leánya.

– Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!

Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt, csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt mondja Kiss Miklós neki:

– Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a levegőégből függ alá?

– Látom, felelt a messzehajitó.

– No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a selyemgubot s hozd el nekünk.

A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában rohant a megnevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü paripa vontatott; – de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába, ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem játszhatott meg a mi Miklósunkkal.

Miklós aztán elbúcsuzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a szivességöket s elváltak egymástól.

Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s azt mondja Kiss Miklósnak:

– No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.

– Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek, csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt szép szerével kitudhatnánk, könnyü lenne aztán az ólom-barátot elveszteni!

– Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya, azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.

S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek, megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, hogy itthon vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a királykisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.

Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép leánynak, de az elfordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de az ujra elfordult tőle. Ez az ólom-barátnak sehogy sem tetszett, de azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.

Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.

A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a pinczébe hét ólomkád van sorjában felállitva, és mindegyik szinig van aranynyal-ezüsttel megrakva.

A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert, aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt mondja a királykisasszonynak:

– Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!

– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.