Part 9

Lohmannra nézett, aki már leült és cigarettát sodort… Lohmann, a hitvány fráter, kinek elegánciája megaláztatás volt a rosszul dotált tekintélyre nézve; Lohmann, aki olyan szemtelen, hogy még csak nem is csufnevén hivta őt; Lohmann, aki nem kis szürke magoló fickó, de fesztelen modorával, a tanár haragját fitymáló sajnálkozásával és humorával még a zsarnokban is kétkedett: – ez a diák nemcsak »mással foglalkozott«, de most Rózával is akart foglalkozni. Ezuttal azonban Ronda ércakaratán megtört az ereje. Ronda megesküdött: nem ül többet az öltözőben. Sohase kapja meg Rózát: nem is kapta meg. És nemcsak hogy Lohmann nem ült az öltözőben, de ő ült ott, Ronda…

Ezzel mindenkit lepipált. Elbámult; és forró elégtételt érzett. Nemcsak Lohmannt és két társát ütötte ki a nyeregből, nemcsak a terem iskolakerülő diákjait előzte meg, de az egész város elől, ötvenezer kaján diák elől hóditotta el Frölich Rózát és most ő az ur az öltözőben!

A diákok ugy látták, hogy Ronda egészen megfiatalodott. Gallérja a fülére csuszott, néhány gombja felpattant, haja felborzolódott, kirugott a hámból s egy züllött és győzelmes, részeg hadvezér ült előttük.

Róza felengedett, lanyhán-fáradt volt és gyermeki, amint az asztalon hozzásimult. A külseje minden idegen férfit sértett, mert – ugy tetszett – Ronda döntő diadalt aratott.

Mindhárman észrevették ezt; Kieselsack már rágcsálta a körmeit. Kiepert, aki nem látott ily világosan, azzal intézte el az undorát, hogy mindenkire ráköszöntött egy-egy poharat. A kövér nő folyton azon örült, hogy Róza ennyire megváltozott és hogy a társaság békésen árult egy gyékényen.

– Nézze, tanár ur, hogy örülnek a diákjai. Már igazán szeretik magát.

– Igazán bizony – mondta Ronda. – Mert van bennük érzék a szép és nemes iránt.

És kajánul nevetett.

– Kieselsack, ön is itt van? Csodálkozom, hogy gondosan őrködő nagyanyja ide engedte… Ennek a diáknak ugyanis van egy nagyanyja, aki őt néha istenigazában elpáholja – mondta Rózának, azzal a látható céllal, hogy Kieselsack férfiui méltóságán csorbát üssön.

Kieselsack azonban nagyon jól tudta, hogy nem a férfiui méltósága miatt tette le egykor a kisasszonynál az érettségit. Feszengett a helyén, kornyikált és az orra hegyére bandzsitott:

– A nagyanyám csak akkor szokott megverni, hogyha nem találom a füzetemet. Biztosan itt a dutyiban vesztettem el, az asztal alatt.

És nyomban az asztal alá bujt, megragadta a müvésznő lábát és mig Kieperték orditoztak, alulról sugta oda neki, hogy mit kiván. Másképpen elárulja Rondának.

– Takonypóc – mondta a nő és félretolta a lábával.

Aztán Ronda a másik diákhoz szólt:

– És ön, Ertzum… lássuk csak. Az arckifejezésével azt árulja el, hogy a felfogása itt is olyan gyönge, mint az iskolában. Nem ön az, – jól jegyezzük meg! – aki fejébe vette, hogy Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságát megkéreti?… Bamba hallgatása már felelet. Róza őnagysága azonban megtanitotta, meddig mehet egy diák. Nekem már nincs semmi mondanivalóm. Álljon fel…

Ertzum engedelmesen felállt. Mert Róza nevetett; és nevetése elrabolta forradalmi kedvét s az öntudata utolsó maradékát is; megbénult.

– Nos, mutassa meg, maga haszontalan, hanyag fráter, hogy nemcsak itt, a Kék Angyalban tud fickándozni, de az iskola kötelmeinek is megfelel s a »kivülrőli«-t is megtanulja. Mondja fel a holnapra feladott templomi éneket.

Ertzum tágra meredt szemmel nézett körül a szobában. Homloka verejtékezett. Rabnak érezte magát megint, fejét lehunyta és fujta a verset:

Hálát rebegünk tenéked, Jóltevő, nagy Istenünk, Mindenütt a bölcseséged, Jóságod ragyog nekünk.

Itt Róza rikácsolni kezdett. Kiepertné is kedélyesen kotkodácsolt. Róza azonban csak azért rikácsolt, hogy Ertzumot sértse; és halkabban rikácsolt, Ronda iránt való kiméletből, akinek a karját nyomogatta, hizelegni akart neki, meg akarta jutalmazni azért, hogy ezt a tenyeres-talpas vörös embert lebirta s most ügyetlenül és alázatosan fujta a bárgyu rimeket.

Ertzum folytatta:

Mindenütt szerelmed árad, Tiszta, végtelen kegyed…

Erre azonban megsokalta már az artista illetlen viselkedését. Kiepert most kezdte élvezni a helyzetet. Ertzum arcába bömbölt és csapkodta a saját térdét:

– Megbolondult az ur? Mit beszél itt összevissza? Talán beteg?

Az artista Rondára kacsintott, értésére adta, hogy pokolian mulat azon, hogy Ertzum gróf a »Kék Angyal« hátsó szobájában templomi verseket recitál s hogy a nemesség és a vallás ellen irányuló tréfát teljes szivéből helyesli. Kinyitotta az ajtót és ugy tett, mintha egy templomi éneket rendelt volna a zongorásnál. Aztán maga is rázenditett… Ertzum azonban erre abbahagyta.

Talán nem is tudta tovább. Ettől eltekintve azonban, mérhetetlen gyülölet ragadta torkon, utálta a kövér, nevető és gajdoló férfit. Köd lepte be a szemét. Érezte, az egész életének csak az lenne az értelme, hogy rávesse magát erre az emberre, két öklével dögönyözze s rátérdeljen a mellére. Megvonaglott néhányszor a székén; a válláig emelte ökölbe szoritott kezét és… ráütött.

Az atléta pihegett a nevetéstől, semmire se volt elkészülve s ez volt a hátránya a halálosan komoly Ertzummal szemben, aki pezsgő és viszkető izmait vidáman tornásztatta. Egyik sarokból a másikba gurultak. Ertzum a birkózás dübörgése közben hallotta, amint Róza halkan felsikoltott. Tudta, hogy nézi őt; és annál hevesebben fujt; keményen préselte össze az ellenfele tagjait; boldog és megváltó örömet érzett, elemében volt, minthogy nézte a nő, mint akkor, mikor a béressel viaskodott a tehénpásztorlányért.

Ronda, aki csak felületesen érdeklődött a birkózás iránt, Lohmannhoz fordult:

– De mi van önnel, Lohmann? Itt ül és cigarettázik, – tulajdonképpen – cigarettázik: és nem is volt iskolában.

– Rosszul éreztem magam, tanár ur.

– De amikor a »Kék Angyal«-ba kell jönnie, akkor – nemde, ugyebár? – sohase érzi magát rosszul.

– Ez más, tanár ur. Ma reggel migrénem volt. Az orvos minden szellemi munkát megtiltott nekem és szórakozást ajánlott.

– Igen. De akármit ajánlott…

Ronda hápogott. Végre szóhoz jutott.

– Itt ül és cigarettázik – ismételte. – Illik ez egy diákhoz, a tanárja jelenlétében?

Lohmann félig leeresztett szemhéjai mögül fáradt kiváncsisággal nézte, mire Ronda felfortyant.

– Dobja el a cigarettát! – kiáltotta tompán.

Lohmann egy darabig várt. Közben Kiepert és Ertzum az asztal felé támolygott; Ronda biztonságba helyezte magát, Rózát, a nehány poharat és üveget. Aztán igy szólt:

– Dobja el. Egy-kettő!

– A cigaretta – felelte Lohmann – pompásan illik a helyzethez. A helyzet szokatlan, mind a kettőnknek szokatlan, tanár ur.

– Azt mondtam, hogy dobja el a cigarettát.

– Sajnálom – felelte Lohmann.

– Még szemtelenkedik!… Tacskó!…

Lohmann előkelően legyintett hosszu, arisztokratikus ujjaival.

Erre Ronda a szorongatott zsarnok szédületével felpattant a székről:

– Dobja el a cigarettát, különben vége! Összetiprom! Egy-kettő!…

Lohmann vállat vont.

– Roppant sajnálom, tanár ur, de ehhez már későn kelt. Maga már senki és semmi.

Ronda vért lihegett. A szeme olyan volt, mint a dühös kanduré. Nyakát sziszegő vággyal nyujtotta előre; fogai közül tajték fröccsent; a sarokból felemelkedett a karja, a karja végén kinyult a sárga-körmü mutatóujja és az ellenség felé böködött.

Róza beléje csimpaszkodott, az édes kéjeket még emésztette, felriadt, nem értette meg a valóságot s vakon ripakodott rá Lohmannra.

– Mit akar tőlem? Inkább őt csititsa – szólt Lohmann.

Ekkor Ertzum és Kieselsack két recsegő székre zuhant, az ölelkező pár hátára és erre Rondáék orra az asztalra koppant. A csöndes sarokban, Róza toalettasztala mögül, felharsant Kieselsack kacagása. Kieselsack a kövér nővel delektálta magát.

Mikor Ronda és Róza feltápászkodtak, ujra szapulni kezdték Lohmannt.

– Utoljára jött ide – kiabált rá a nő.

– Ezt már többször hallottam s biztositom, kedves nagysád, hogy örülök neki.

És Lohmannak hirtelenül kedve támadt erre a nőre, aki lomposan, kigombolt ruhában, maszatos és festékes arccal, kopáron és rekedten ágált előtte; kedve támadt, hogy kegyetlen szerelmét mocsaras csókjaival megalázza!

A kedve azonban nyomban leapadt. Ronda görcsös félelmében fenyegetni kezdte:

– Ha a cigarettát rögtön el nem dobja, ebben a pillanatban hazaviszem az apjának.

Lohmannéknál ezen az estén vendégek voltak, köztük Breetpoot konzul és a felesége is. Lohmann elképzelte, hogy Ronda betör a szalónba… Breetpoot Dórát annál kevésbé teheti ki ennek a jelenetnek, mert tegnap óta tudja, hogy várandós… Az anyja kottyantotta ki… Lohmann ezért nem ment ma iskolába. Fejét ökleire engedte, költőien, versekbe való kinokkal gondolt erre a gyermekre, aki talán Kunst ügyészé, talán Gierschke hadnagyé, lehet azonban az is, hogy Breetpoot konzulé s ült-ült, napokig ült bezárt szobájában…

– Jöjjön – kiáltotta Ronda. – Parancsolom önnek, Lohmann, hogy mint a hetedik osztály növendéke, rögtön kövessen.

Lohmann kelletlenül ledobta a cigarettát. Ronda erre elégedetten leült a helyére.

– Látja. Igen ám bizony. Ez illik egy diákhoz, aki tanárja jóindulatát s elnézését meg akarja szerezni… Önnek azonban megbocsát a tanárja, mert ön – igen ám bizony – terhelt, beteg, mente captus. Ön reménytelenül szerelmes.

Lohmann lógatta a karját.

Fehér volt, mint a kisértet, szeme oly feketén parázslott, hogy Róza csodálkozva meredt rá.

– Vagy nem? – kérdezte Ronda mérgesen, kárörvendve. – Verseket ir – de azért…

– De azért még se tesz eleget iskolai kötelmeinek – egészitette ki félénken Róza, aki már Kieselsacktól hallotta Rondának ezt a szavajárását.

Lohmann ezt mondta magában:

– Tudja a nyomorult. Most sarkon fordulok, hazamegyek, felmászom a pajta tetejére és sziven lövöm magam. És lenn zongorázik Dóra. Az a dalocska, amit énekel, felrebben hozzám, a szárnyacskája aranyos port ver fel és ragyog-ragyog, még a halálomban is…

Róza megszólalt:

– Emlékszik még arra a versre, amit hozzám irt?

Nagyon lágyan, sóhajtva kérdezte. Többet várt tőle. Általában mindig többet várt tőle, most az eszébe villant; és kegyetlennek találta Lohmannt; és egy kissé butának is.

– »Ha majd a gyermekágyba fekszel.« No, ki fekszik most gyermekágyba?

Még ezt is. Ezt is tudták. Lohmann elfordult, az ajtó felé ment, megsemmisülten. Mikor a kilincset megmarkolta, Ronda ezt mondta:

– Igen ám, ugy bizony. Reménytelenül szerelmes Róza kisasszonyba, de Róza rá se hederit, és igy sohase teljesedik be szemérmetlen költeményében kifejezett vágya. Nem ülhet többé az öltözőben Lohmann. Nem kapta meg Frölich Róza kisasszony őnagyságát, Lohmann. Menjen vissza, haza, a házi isteneihez.

Lohmann hirtelenül sarkon fordult. Csak ennyi az egész?

– Igen, – mondta Róza – szóról-szóra igaz.

A vén szamár tulcsordult az öreges hiuságtól. Lohmann Rózát egyszerüen unalmas nőnek tartotta. Ő és a szeretője egyszerüen naiv és buta emberek. Az előző percek tragikumát tehát tévedésből, jogtalanul élte át. Már nem gondolt többé öngyilkosságra. Csalódottnak érezte magát, majdnem bárgyunak, a dolgok komédiája folytán még egyszer megaláztatott, de még életben volt és még mindig az öltözőben volt.

– Ertzum, – folytatta Ronda, egy-kettő – igen ám, ugy bizony – szedje a sátorfáját. És mert a tanárja jelenlétében verekedni merészkedett, hatszor le fogja irni a templomi énekeket, amelyeket még mindig nem tud tisztességesen.

Ertzum ámult-bámult, kijózanodott és látta, hogy az előbbi torna csak öncsalás volt, hogy hiába győzte le az atlétát, ez semmit se használt neki, hogy itt csak egy győző van: Ronda; és rémülten nézett Róza fás arcába.

– Takarodjék – kiáltott Ronda.

Kieselsack kereket akart oldani.

– Hová megy? Előbb kérjen engedélyt. Negyven sort tanul meg kivülről Vergiliusból.

– Miért? – kérdezte Kieselsack lázadozva.

– Mert ugy akarom.

Kieselsack végignézte Rondát; és semmi kedve se volt, hogy kikezdjen vele. Csöndesen távozott. Két társa már távolabb volt.

Ertzum szükségét érezte, hogy Rózát és lovagját ócsárolja és megvesse:

– A lány a fertőbe került. Már hozzászoktam a gondolathoz. Ne félj, Lohmann, nem halunk bele… De mit szólsz ehhez a Rondához? Láttál már ilyen elvetemült pimaszt?

Lohmann kesernyésen mosolygott. Értette: Ertzum vereséget szenvedett és panaszosan a régi erkölcshöz futott: a vert emberek örök menedékéhez. Lohmann szivéből utálta a morált, bár ma ő is kudarcot szenvedett.

Igy szólt:

– Rosszul tettük, hogy bementünk s zazarba akartuk hozni. Hiszen tudtuk, hogy ez lehetetlen. Régóta tudunk minden lépéséről. Gyakran találkoztunk vele ezen a helyen. Már haza is vitt bennünket, hogy ne legyünk az utjában. Talán azt is tudta, hogy közülünk még valaki más is dézsmálgatja a mézet.

Ertzum sebzetten szisszent fel.

– Ne áltasd magad, Ertzum, embereld meg magad. Légy férfi.

Ertzum fátyolos hangon mondta, hogy Róza közönyös neki, nem is firtatja, tiszta volt-e vagy sem. Csak Ronda lázitja fel erkölcsi érzékét.

– Engem nem bánt – felelt Lohmann. – Ez a Ronda már érdekelni kezd: érdekes egyéniség. Gondold meg, mily körülmények közt cselekszik, micsoda tojástáncot jár. Ehhez öntudat kell, legalább azt hiszem, én nem tudnám ezt utána csinálni. Van benne valami az anarchistából…

Ertzum ezt már nem értette. Valamit dörmögött.

– Mit? – szólt Lohmann. – Igen. Ami az öltözőben történt, az fonák volt. De fonákul nagyszerü. Vagy nagyszerüen fonák. De mégis nagyszerü volt.

Ertzum kifakadt:

– Mondd, Lohmann, igazán nem volt érintetlen?

– Most már biztosan – be van ronditva. A multjáról pedig jobb lesz hallgatnunk.

– Olyan tisztának tartottam. Most is, mint hogyha álmodnék. Nevess, Lohmann, de ugy szeretném, ugy szeretném főbe lőni magam.

– Ha akarod, nevetek.

– Mit tegyek? Történt már ilyesmi valakivel? Olyan magasan állt fölöttem, sohase reméltem, hogy valaha elérhetem. Emlékszel, multkor is mennyire felizgattam magam, mikor Hühnengrabban azt a ricsajt csaptam. Nem féktelenségből, hanem őszinteségből. Féltem az elhatározástól. Becsületemre, csodálkoztam volna, hogyha velem jön. Hogy is hihettem volna: hiszen annyi lelke volt… És mikor a kocka el volt vetve…

Lohmann oldalról nézte a barátját. Ertzum rendkivüli állapotban lehetett, hogy a kocka elvetéséről beszélt.

– Akkor egyszerre reménytelen, kétségbeesett emberroncs vált belőlem. Ez azonban jótétemény volt a maihoz képest. Érted-e, Lohmann, milyen mélyre sülyedt?

– Egészen Rondáig…

– De nem. Mégse az övé. Tiszta, szeplőtlen és szüzi. Másképpen ő a leghitványabb nő.

Lohmann nem tiltakozott. Ertzumnak fontos az, hogy Róza megközelithetetlenül egy felhőtrónuson üljön. Biztosan szüksége volt erre. A butábbik énjével elhitette, hogy sohase reménykedett, sohase hitte komolyan azt, hogy Rózát valaha is megkapja. Ez az öncsalás annak az elhitetésére szolgált, hogy akkor Ronda mocskos szerelme még kevésbé áhitozhatott a beteljesülésre. Az élettapasztalat, amely egy tehénpásztorlány arcát viselte, nem mutatkozott; de egy fellengző álmodó bujt ki a vörös vidéki kamaszból: mert ez legalább legyezgette Ertzum önszeretetét…

Ez ő – gondolta Lohmann.

– Hiába kérdem, miért, – fanyalgott Ertzum – nincs rá magyarázat. Mindent adtam neki, amit egy ember adhat… Hogy valaha szeretni fog, abban, becsületemre, sohase reménykedtem. Hiszen sokkal jobban bánt velem, mint veled!… Mért éppen velem bánt jobban?… És Rondával megcsalna? Elhiszed ezt? Rondával?

– A nők kiszámithatatlanok – szólt Lohmann és gondolatokba merült.

– Nem hiszem. Biztosan csak megbüvölte, boszorkányságot müvelt vele; még szerencsétlenné teszi szegényt.

Ertzum tovább füzte gondolatait:

– Talán… majd akkor…

Kieselsack utolérte őket. Egy darab óta már a hátuk mögött kullogott. Csengő kacajjal mondta:

– Milyen pali. Ronda tiz márkát szurt le, láttam a kulcslyukon keresztül.

– Hazudsz, disznó! – rivalt rá Ertzum és feléje sujtott.

De a kis Kieselsack várta ezt és jóelőre elinalt.

Kieselsack hazudott. Ronda távol állott attól, hogy Frölich kisasszonynak pénzt ajánljon fel, nem lelki finomságból; nem is fösvénységből; hanem – és a lány tudta ezt – mert nem jött rá erre a gondolatra. Rózácska eleget célozgatott, mig Rondának végre ujra eszébe jutott a lakás, amit bérelni akart. Mikor azután Ronda azt mondta, hogy butorozott szobát vesz ki neki, őnagysága elvesztette a türelmét és határozottan megmondta, hogy neki berendezett, éves lakás kell. Ronda ezen roppantul meglepődött.

– Azt gondoltam, hogy mivel te eddig mindig Kiepertékkel laktál…

Ronda agyrendszere hozzászokott a régihez; ilyesféle megdöbbentő változásokba előbb bele kellett hogy élje magát. Iszonyuan erőlködött.

– Ha azonban Kieperték – jól jegyezzük meg – elutaznak?

– És ha én nem akarok velük menni, – egészitette ki Róza – mit csinálok akkor?

Ronda erre nem tudott mit felelni.

– Na, Rondácska? Na?

A lábai előtt ugra-bugrált és győzedelmesen jelentette ki:

– Akkor itt maradok.

Ragyogó öröm villant át Ronda arcán. Ilyen ujdonság neki soha eszébe nem jutott volna.

– Akkor… itt maradsz – ismételgette ő is többször egymásután, hogy megszokja a gondolatot.

– Ez nagyszerü – tette még hozzá elismeréssel. Táncolt a boldogságtól és mégis néhány nap mulva Rózácskának minden müvészetét föl kellett használnia, amig rá birta vezetni, hogy ne a »Kék Angyal«-ban, de előkelőbb hotelben fizessen elő kosztra.

Ezek után Ronda együtt akart vele étkezni. Rózácska azonban ebbe nem egyezett bele. Ronda ezen nagyon elkeseredett. Ellenben megengedtetett neki, hogy az előkelő hotelben necsak kosztot fizessen, hanem szobát is béreljen, amig őnagysága lakása el nem készül.

Diákos buzgalommal ragadott meg Ronda minden alkalmat, hogy a müvésznőt erkölcstelen környezetéből mindjobban kiragadja és mind erősebben füzze magához. Csak az alkalmakat kellett felismernie. A kárpitost azzal nógatta sietésre, hogy Frölich kisasszony számára készül a rendelés. A butorkereskedőt azzal fenyegette, hogy Frölich kisasszony elégedetlenkedni fog, a porcellán- és fehérnemü-üzletben Frölich kisasszony kényes izlésére hivatkozott. Az egész város Frölich kisasszonyért volt; mindent, amit csak kivánt a szeme-szája, megvett neki; mindenhol kimondta a nevét és nem törődött a rosszaló tekintetekkel. Mindig meg volt rakva csomagokkal, akár hozzá ment, akár tőle jött. Mindig főtt a feje sürgős és fontos ügyekben, amik a müvésznőnek épp oly sürgősek és fontosak, együtt meggondolandók és megbeszélendők voltak. Ronda szürke arca a boldogitó tevékenységtől most többnyire kipirosodott. Éjszakánként jól aludt és gazdag napokat élt át.

Egyetlen bánata az volt csupán, hogy Rózácska sohasem ment vele sehova. Ronda szerette volna a városon végig vezetni, birodalmával megismertetni, alantasait elébe járultatni, a lázadók ellen megvédeni: mert Ronda mostanában nem félt a támadásoktól, sőt harcot provokált. A müvésznő azonban vagy próbált éppen, vagy nagyon el volt fáradva, vagy rosszul volt, vagy a kövér asszonyság bosszantotta fel. Erre egyszer Ronda jelenetet csapott Kiepertnének; de kiderült, hogy Kiepertné nem is látta még aznap Rózát. Ronda nem értette a dolgot. Gusztl jelentősen mosolygott. Ronda tanácstalanul ment vissza Róza kisasszonyhoz, akinek megint dolgot adott a kiengesztelés.

Róza tettének igazi oka egyszerüen az volt, hogy még korainak tartotta vele az utcán mutatkozni. Ha együtt látnák őket, – előre tudta – intrikálnának ellene. Még nem érezte magát elég erősnek arra, hogy elnémitsa azokat a pletykákat, amelyek róla keringenek. Ő ugyan nem tartotta erkölcstelen személynek saját magát; de hát mégis a multja nem éppen a legtisztább, – igaz hogy ez szóra se érdemes – de hát komoly szándéku férfiaknak végre is nem kell mindent tudniok. Ha a férfiak okosabbak lennének, mennyivel könnyebb volna. Egyszerüen megcirógatná az ő kis Rondácskájának az állát és egyszerüen elmondaná neki: igy meg igy áll a dolog. Hja, de csalni muszáj.

És a legrosszabb a dologban, hogy még amellett Rondácska azt a butaságot is hihetné, hogy ő csak kifogásokat keres, hogy magára maradhasson és egyedül murizhasson. Pedig ez biz Isten nem igy van. Azzal az élettel már torkig volt és örült, ha kipihenhette magát az ő humoros öreg Rondájával, aki annyit foglalkozott vele, mint még soha senki ebben az életben és aki – olykor hosszasan és elmélyedve nézegette – igazán jóravaló fickó.

A gyanuperrel, amitől Róza félt, Ronda sohase élt; nem jött rá.

Pedig Ronda oldalán Róza nyugodtan fittyet hányhatott volna mindenféle szóbeszédnek. Ronda erősebb volt, mint a lány gondolta. Kerülgették ugyan néha kisértések, de egyszerüen elkergette magától, anélkül, hogy a lánynak csak emlitést is tett volna róluk. Legveszedelmesebb hely az iskola volt.

Itt, Kieselsack révén, mindenki pontosan ismerte Ronda magánéletét. Néhány fiatalabb tanár, akik még nem tudták, hogy melyik ut vevezet legbiztosabban a karriérhez, kikerülték, hogy ne kellessen köszönteni.

Egyik közülük, Richter, aki azt a gazdag és előkelő familiából való lányt szerette volna feleségül venni, állandóan csufolkodó mosollyal üdvözölte. Mások azonban nyiltan megtagadtak vele minden közösséget. Az egyik tanár, Hübenett, ugyanaz, aki annak idején Ronda fiáról és annak erkölcsi züllöttségéről az osztály előtt becsmérlőleg nyilatkozott, »lelki rondaságról«, jobban mondva »posványról« beszélt a fiuknak.

Mostanában, alig lépett Ronda az iskolába, az egész diákság orditani kezdett, de már az ügyeletes tanár se bánta és undorodva nézett félre:

– Hü, micsoda lelki rondaság büzlik itten!

Az öreg professzor közeledett, a lárma lassacskán – Ronda dühös pillantásai alatt – elült; utána Kieselsack állotta utját, végigmérte és lassan, nyomatékosan vetette oda:

– Jobban mondva, posvány!

Ronda megborzongott és tovább suhant; Kieselsackot nem tudta megcsipni.

Nem tudta többé megcsipni, érezte, sohase tudja.

Ertzumot és Lohmannt nemkülönben. Ő és három diákja kölcsönösen szemet hunytak. Rondának azt is türnie kellett, hogy Lohmann egyáltalán nem vett részt a munkában és ha felszólitotta, szinészi hangon azt válaszolta, hogy »dolgozik«. Ronda Ertzummal szemben is védtelen volt, aki egy darabig keservesen piszmogott, aztán a szomszédja kezéből egyszerüen kitépte a dolgozatot s leirta. Azt is némán kellett néznie, hogy Kieselsack a diákok feleletébe mindenféle butaságot gagyogott bele; hangosan beszélt, minden ok nélkül járkált az osztályban s óra közben sokszor verekedett.

Ha Ronda néhanapján elragadtatta magát a megszoritott zsarnok pánikjától s a lázadókat a dutyiba zárta, még cifrább dolgok történtek. Az osztály durrogott és puffogott, mint mikor az üvegből egy dugót huznak ki, éljenzett, kuncogott és cuppantott. Erre Ronda lóhalálában az ajtóhoz sietett és megint beengedte Kieselsackot. A másik kettő kéretlenül is besompolygott, fenyegető és fitymáló arccal.

Pár pillanatig Ronda kétségtelenül sokat boszankodott. De mit használt ez nekik? Végül mégis csak ők voltak a legyőzöttek, akik nem kapták meg Rózát. Nem Lohmann ült a müvésznő öltözőjében… Ronda, mihelyt az iskola kapujába ért, lerázta magáról a rossz kedvét és gondolatait Róza szürke kabátkájára irányitotta, melyet el kellett hoznia a tisztitóból, vagy a bonbonokra, melyekkel meg akarta lepni őnagyságát.

A gimnázium igazgatója ellenben nem hunyhatott szemet a hetedik osztály botrányos viselkedése előtt. Rondát lehivatta az igazgatói irodába és feltárta neki azt az erkölcsi züllést, melybe a hetedik osztály hanyatthomlok belérohan. Azt mondta, nem is akarja firtatni, honnan származik ez a fertőző anyag. Ha fiatalabb tanárról lenne szó, okvetlenül meginditaná a vizsgálatot. Minthogy azonban a kedves kolléga becsületben őszült meg, egyrészt maga is tudhatja, mi okozza ezeket az állapotokat, másrészt pedig nem szabad megfeledkeznie, hogy az intézet kebelében magának kell jópéldával előljárni, hogy a tanulók általa jobbak és nemesebbek legyenek.

Ronda felelt:

– Igazgató ur! Az atheni Perikles – igen ám, ugy bizony – egykor Aspasiát szerette.

Az igazgató ugy látta, hogy ez nem tartozik ide. Ronda pedig folytatta:

– Én az egész életemet – jól jegyezzük meg – hiábavalónak tartanám, hogyha a klasszikus ideálokról csak ugy beszélnék, mint holmi dajkamesékről. A humanista tudósnak meg kell vetnie a csőcselék erkölcsi előitéleteit.