Part 10

Az igazgató ámult-bámult, elbocsátotta Rondát, de a dolog szeget ütött a fejébe. Végül elhatározta, hogy senkinek se szól róla, nehogy a botrány az iskola falai közül kiszivárogjon s az intézeten és a tanári kar becsületén foltot ejtsen.

Ronda a gazdasszonyát – aki megütközött azon, hogy a szinésznő odajár – diadalmas nyugalommal kényszeritette a ház elhagyására, szegény nő hiába berzenkedett. Uj gazdasszonyul a »Kék Angyal« egy facér cselédjét fogadta fel. Olyan szutykos volt, mint egy mosogatórongy és egymás után fogadta a szobájába a mészároslegényt, a kéményseprőt, a gázost és az egész utcát.

Egy sárgaarcu szabónő, aki Róza őnagyságának dolgozott, mindig hidegen és foghegyről beszélt Rondával. Egy napon, mikor nagyobb összegről nyujtott át számlát Rondának, végre föltátotta a száját. Hallgassa csak meg a tanár ur, mit mondanak az emberek. Nem röstelli? Ilyen korban – és egyáltalában. Ronda az aprópénzt szó nélkül a bugyellárisába dugta és cihelődött. A félig nyitott ajtón benevetett és kiméletesen mondta:

– Látom, jó asszony, hogy a szavait, valamint azt a pillanatot, mikor szavait kiejtette, megbánta s attól fél, hogy ez a tulontul nyilt fellépés, anyagi hátrányokat von maga után. Ezzel szemben kijelenthetem, hogy önnek semmi oka a félelemre. A jövőben sem pártolunk el öntől.

És elment.

Végül egy reggelen, midőn Ronda »Homeros igekötőiről« szóló munkájának egyik hátulsó lapjára levelet irt Róza kisasszonynak, kopogtak; fekete, ráncos ferencjózsefben és cilinderben belépett Rindfleisch, a varga. Csakugy benézett ide s kezét a pocakjára téve, elfogódottan mondta:

– Jó reggelt, tanár ur, csak arra szeretném kérni a tekintetes tanár urat, engedje meg, hogy néhány kérdéssel fordulhassak önhöz.

– Csak bátran! – mondta Ronda.

– Sokáig gondolkodtam rajta és most mégse megy könnyen. De hát Isten nevében.

– Csak bátran, kezdje.

– Mert hát hogy ilyen csufságot hallok a tanár urról. Kigyót-békát kiált az egész város a tekintetes tanár urra, ezt biztosan tetszik már tudni. De az igazi keresztény ember nem hiszi el. Nem. De nem ám.

– Egyik fülemen be – mondta Ronda, hogy véget vessen a vitának – és a másikon ki.

A varga zavartan forgatta a cilinderét és a földre nézett.

– Ugy a. Csakhogy az volt a rendölés, hogy én gyüjjek ide figyelmeztetni a tekintetes tanár urat, hogy az Isten nem akarja.

– Mit nem akar? – kérdezte Ronda és lenézően mosolygott. – Talán Frölich szinmüvésznő őnagyságát?

A varga a küldetése sulya alatt lihegett. Hosszu lötyögő arcai mozogtak hegyes szakálla keretében.

– Már mondtam egyszer magának; tanár ur, – és itt a hangja elsötétedett a titokzatosságtól – az Isten csak azért engedi azt…

– Hogy több angyala legyen a mennyországban. Jó, jó. Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Még mindig somolygott és az istenes vargát egyszerüen kituszkolta az ajtón.

Ilyen biztosan és nagystilüen élt Ronda egy darabig, – egyszer azonban szörnyü események történtek.

Egy mezei csősz följelentést tett, hogy Hühnengrabban az ültetvényeket gonosz tettesek letiporták. Azon a vasárnapon, amikor ez a gaztett történt, a csősz egy csomó fiatalemberrel találkozott az országuton. Miután az állami ügyészség ebben az ügyben hosszabb ideig hiába nyomozott, egy reggel megjelent maga a csősz az igazgató oldalán a gimnázium előcsarnokában. A fiuk éppen imádkoztak a diszteremben, az igazgató egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután zsoltárt énekeltek és ezalatt a paraszt csősz az igazgatói pódiumról mustrálta a gyülekezetet. Izgett-mozgott és a kezefejével zavartan törülgette a homlokát. Végül lejött a pódiumról és az igazgató vezetése mellett végigment a tanulók sorfalai között. A csősz ugy viselkedett, mint az az ember, aki nagyon finom társaságba kerül, senkit se látott és meghajolt Ertzum előtt, aki a lábára lépett.

Mikor már minden remény meghiusult, hogy a gonosztevőt az intézet kebelében megtalálják, az igazgató még egy utolsó kisérletet tett. Még egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ez legalább egy tanulónak a lelkéhez szólt és bünbánatra lágyitotta, felébresztette a lelkiismeretét és reméli, hogy az a tanuló lejön az igazgatói irodába, hogy a büntársát feljelentse és az igazságszolgáltatásnak átadja. Ez a tanuló, töredelmes vallomása jutalmaképpen, nemcsak hogy büntetésben nem fog részesülni, hanem még pénzjutalmat is kap… Ezzel vége volt az eljárásnak.

Három nappal később Ronda Titus-Livius-órát tartott a hetedikben, de ez az elvetemült osztály lármázott és mással foglalkozott s erre Ronda felpattant a dobogóról és orditani kezdett:

– Lohmann, ne olvasson a pad alatt, különben is majd gondoskodom arról, hogy hamarosan kiszabaduljon az iskola kötelékéből. Maga pedig, Kieselsack, folyton fütyürész itten. És maga, Ertzum is – igen ám, ugy bizony – hovatovább majd otthon komiszkodhatik. Ezt a három elvetemült fickót még azzal sem akarom megtisztelni, hogy a dutyiba zárjam, mert még erre se méltók, de igenis, mindent el fogok követni, hogy kitegyem innen a szürüket s a maguk helyére kerüljenek, a közönséges tolvajok és betörők közé. A tisztességes emberek társadalma kilöki önöket magából, már nem sokáig rontják itt a levegőt.

Lohmann fölkelt és a homlokát ráncolva magyarázatot kért; de Ronda siri hangja annyira telitve volt az önmagát emésztő gyülölettel, az arca oly szörnyü fényben ragyogott a diadaltól, hogy mindnyájan ugy érezték, vereséget szenvedtek. Lohmann sajnálkozó vállvonással leült.

A következő tiz percben Lohmannt Kieselsackkal és Ertzummal együtt az igazgató lehivatta magához. Mikor visszajöttek, tetetett fitymálással jelentették ki, hogy a hühnengrabi esetről vallatták őket. De a fiuk elhuzódtak tőlük. Kieselsack sugdolózott:

– Ki adhatott fel bennünket?

A másik kettő boszusan nézett a szemébe és hátat forditott neki.

Egy délelőtt, amikor is mind a hárman szabadságot kaptak, rendőri bizottság kiséretében Hühnengrabba mentek és ott a tett szinhelyére vezették őket. Itt aztán felismerte őket a csősz. A nyomozás miatt több napig fel voltak mentve az előadások látogatásától. Végül a járásbiróság tárgyalótermébe kerültek mint vádlottak. A tanuk padján Ronda kuporgott epés, vitriolos mosollyal. A teremben ott ült Breetpoot konzul és Lohmann konzul is és az állami ügyész kénytelen volt meghajlással üdvözölni ezt a két befolyásos urat. A főügyész törte a kezét, hogy Lohmann és a barátja ostobául már régebben nem jelentkeztek. Akkor a vádhatóság nem nyult volna a végső eszközökhöz. Azt hitték, hogy csak olyan közönséges fickókról van szó, mint Kieselsack.

Az elnök megnyitotta a tárgyalást s megkérdezte a három vádlottat, bünösnek érzik-e magukat? Kieselsack nyomban tagadott. Pedig az igazgatójának is vallott s az előzetes vizsgálat alatt mindent beismert. Az igazgató előlépett és tüzetesen ismertette az ügyet. Meghiteltették.

– Az igazgató ur hazudott – szólt Kieselsack.

– De hisz az igazgató ur megesküdött rá.

– Ojjé, – mondta Kieselsack – akkor hazudott csak igazán.

Minden hidat elégetett maga mögött. Hisz ugyis kifelé állt a rudja. Ezenfelül még csalódott is az emberekben való hitében, mert ahelyett, hogy megkapta volna az igért jutalmat, a törvényszék elé állitották.

Lohmann és Ertzum beismerték a tettüket.

– Nem én voltam – mekegett közben Kieselsack.

– Mi voltunk! – vallott Lohmann, akinek ez a cinkosság fölöttébb kellemetlennek tetszett.

– Bocsánat – jegyezte meg Ertzum – én magam voltam.

– Kérem szépen, – szólt Lohmann s arca fáradt szigoruságot tükrözött – határozottan ki kell jelentenem, hogy én is részes vagyok e nyilvános köztulajdonnak – vagy minek – a megrongálásában.

Ertzum ismételte:

– Én rongáltam meg. Ez az igazság.

– Drágám, ne beszéljen itt össze-vissza – kérte Lohmann.

Ertzum replikázott:

– Ugyan-ugyan. Hisz nem is voltál ott. Azalatt együtt ültél…

– Kivel? – kérdezte az elnök.

– Senkivel – dadogta Ertzum és fülig elvörösödött.

– Valószinüleg Kieselsackkal – jegyezte meg Lohmann.

Az alügyész az ügyet szőrmentében akarta elintézni, ugy hogy a vádat több emberre tolja s ezzel kevesebb essék Lohmann konzul fiának és Breetpoot konzul gyámfiának a rovására. Figyelmeztette Ertzumot, milyen nehezen hihető el állitólagos tette.

– A legerősebb ember se képes erre, hihetetlen, hogy ön maga meg tudta tenni.

– Pedig ugy van – szólt Ertzum gőgösen és határozottan.

Az elnök felszólitotta őt és Lohmannt, nevezzék meg a többi tettest is.

– Bizonyára egy lumpoló társaság járt ott – segitette őket az elnök jóakaratuan. – Mondják meg, ki még a bünös, ezzel nagy szolgálatot tesznek nekünk.

A vádlottak konokul hallgattak. A védelem itt hangsulyozta, hogy ez a vádlottak nemes lelkéről tanuskodik. A két fiatal ember már az előzetes vizsgálat alkalmával megállta a sarat, senki mást se akart kompromittálni.

Kieselsack is megállta a sarat. De őt nem emlitették. Ő különben is csak tartogatta az ütőkártyáját.

– Senki más nem volt ott? – ismételte az elnök.

– Senki – mondta Ertzum.

– Senki – mondta Lohmann.

– De igen – kiáltott Kieselsack, a jó diák éles hangján, aki mindent tud. – Frölich szinésznő is ott volt.

Mindenki hallgatott s erre folytatta:

– Tulajdonképpen az ő kedvéért tettük tönkre a Hühnengrabot.

– Hazudik – mondta Ertzum a fogát csikorditva.

– Minden szava hazugság – egészitette ki Lohmann.

– Ez a szinigazság! – esküdözött Kieselsack. – Tessék megkérdezni a tanár urat! Ő tudja legjobban.

A tanuk padja felé vigyorgott.

– Nem igaz tanár ur, hogy azon a vasárnap megszökött magától Frölich szinésznő? Velünk reggelizett Hühnengrabban.

Mindenki Rondára nézett, aki zavartan feszengett, az állkapcsai csattogtak.

– Az illető hölgy is önökkel volt? – kérdezte az egyik biró az emberi kiváncsiság hangján a két vádlottat. A vádlottak vállat vontak. De Ronda majdnem elfulladva sziszegte:

– A vesztébe rohan, nyomorult! Most, – igen ám, ugy bizony – vége van.

– Ki az a hölgy? – kérdezte az alügyész a forma végett. Mert minden jelenlevő tudott róla és Rondáról.

– Gonda tanár ur felvilágositással szolgálhat róla – szólt az elnök.

Ronda azt mondta, hogy Frölich kisasszony szinmüvésznő. Erre az ügyész a szóbanforgó hölgy rögtöni megidéztetését inditványozta, mert ki kell puhatolni, hogy vajjon a kérdéses deliktum értelmi szerzője-e s egyáltalán mennyiben felelős érte. A biróság ekképpen határozott s a szolgát nyomban utnak inditották.

Közben a fiatal ügyész, aki Lohmannt és Ertzumot védeni próbálta, hallgatagon vizsgálta Ronda lelkiállapotát. Arra az eredményre jutott, hogy most kell kibeszéltetni; s azt inditványozta, hallgassák ki Gonda tanárt diákjainak, a három vádlottnak, általános lelki és erkölcsi állapotára vonatkozóan. A biróság elfogadta az inditványt. Az alügyész, aki attól félt, hogy kedvezőtlenül nyilatkozik Breetpoot konzul gyámfiáról, valamint Lohmann konzul fiáról, hiába próbálta ezt megakadályozni.

Mikor Ronda a korláthoz lépett, kacagtak.

Ronda szörnyen fel volt izgatva, pokoli düh torzitotta el arcát, verejtékezett.

– Teljesen ki van zárva, – kezdte – hogy Frölich szinmüvésznő részes legyen akár ebben az elvetemült gaztettben, akár pedig az ocsmány kirándulásban.

Először maga mosakodott. Aztán még egyszer erősködött. Az elnök ujra megszakitotta: mondja el véleményét három diákjáról. Erre Ronda egyszerre orditani kezdett, karját felemelte, a hangja vinnyogott, mintha falhoz szoritották volna és nem tudna szabadulni.

– Ezek a fiuk az emberiség szemetjei! Csak rájuk kell tekinteni: ilyen a fegyházak söpredéke! Kezdettől fogva olyanok voltak már, hogy nemcsak berzenkedtek a tanári fönhatóság ellen, de tiltakoztak, lázadást prédikáltak ellene. Az agitációjuk már az egész osztályt megmételyezte. Mindent elkövettek, forradalmi összeesküvéseket rendeztek, csaltak, mindenféle ocsmány és ordináré lázadást szitottak, mig végre idejutottak – jól jegyezzük meg! – az utolsó állomásra. Rég megmondtam, hogy ide kerülnek…

És mint egy ördöngős a boszu sikolyával, fordult Frölich Róza három lovagja felé:

– Nézzen a szemembe, Lohmann.

Mind a hármat leleplezte a biróság és a közönség előtt. Beszélt Lohmann szerelmes verséről, arról, hogy Ertzum hogyan csuszott le éjjel Thelander pap erkélyéről, arról, hogy Kieselsack mily szemtelenül viselkedett egy a diákoknak tilos helyiségben. Kiköpte azt is, hogy Ertzum nagybátyja is elhasalt, szólt a városi arisztokrácia költekezéséről és egy züllött révhivatalnok iszákosságáról, aki Kieselsack atyja volt.

A biróságot kellemetlenül érintette ez a rotyogó és fanatikusan bugyborékoló harag. Az alügyész udvariasan és bocsánatkérően Lohmann és Breetpoot konzul felé pillogatott. A fiatal védő gunyosan és elégedetten vette tudomásul a teremben uralkodó közhangulatot. Ronda ujjongott és toporzékolt.

Végül értésére adta az elnök, hogy a biróság ezek után teljesen tisztában van, milyen viszony uralkodik a tanár és a tanulóifjuság közt. Ronda fujt a dühtől, nem látott és nem hallott.

– Vajjon meddig fertőzik még ezek a sötét exisztenciák a levegőt, meddig viseli még büneik mázsaterhét a türelmes föld? Még azt merik mondani, hogy Frölich szinmüvésznő is részt vett parázna orgiájukban. Valóban, még csak ez hiányzott, hogy Frölich szinmüvésznő szüzi becsületébe is beletiporjanak!

Ezeket a szavakat olyan viharos derültség követte, hogy Ronda majdnem összeesett. Mert a saját állitásaiban is kötve hitt. Tudván tudta, hogy Frölich szinmüvésznő azon a vasárnap eltünt szeme elől és Hühnengrabba ment. Még mást is tudott. Csak egy röpke tekintetet vetett az eddig nem méltányolt körülményekre s majd hogy elalélt. Róza sohase akart kirándulni vele. Mi miatt hozakodott elő mindég ürügyekkel, hogy egyedül maradjon otthon?… Lohmann miatt?…

Ujra Lohmannra ripakodott s odakiáltotta, hogy az arisztokrácia már dögrováson van! De az elnök felszólitotta Rondát, menjen a helyére és meghagyta, hogy vezessék elő az uj tanut, Frölich kisasszonyt.

Mikor megjelent, moraj fogadta; az elnök a terem kiüritésével fenyegetőzött. A hallgatóság lecsillapodott, mert a nő mindenkinek tetszett. Szürke kosztümruhát viselt, rokonszenvesen elegáns volt, egyszerüen fésülködött, középnagyságu kalapot tett a fejére, pár strucctollal és csak diszkréten pirositotta ki magát.

Egy kis leány azt mondta a mamájának, hogy juj de szép néni.

Elfogulatlanul lépett a birák elé; az elnök könnyedén meghajolt előtte. Az alügyész inditványára nem hiteltették meg, anélkül hallgatták ki s a tanu rögtön beleegyező mosollyal jelentette ki, hogy ott volt azon a kiránduláson. Kieselsack védője végre kirukkolt:

– Itt meg kell jegyeznem, hogy a három vádlott közül egyedül az én védencem mondta meg az igazságot.

De senki se törődött Kieselsackkal.

Az alügyész ugy vélekedett, hogy itt a felbujtás ténye forog fenn és a büntény, amelyet eddig a két fiatalember puszta galantériából vállalt, teljes erővel a tanut, Frölich kisasszonyt terheli, aki az egész bünténynek okozója és értelmi szerzője. Kieselsack védője felhasználta ezt az alkalmat, hogy védencének – elismeri – antipátikus fellépését teljesen megmagyarázza az a körülmény, hogy fiatalember létére a tanu társadalmi osztályához tartozó romlott nőkkel állott érintkezésben, akik csak a korrupciót terjesztik.

– Hogy mit csináltak Hühnengrabban, – mondta Róza félvállról – azt nem tudom s nem is törődöm vele. Csak azt tudom – s ezt csak azért mondom meg, mert az előbb ügyvéd ur korrupcióról beszélt – hogy az emlitett vasárnap délután az egyik fiatal ur annak rendje és módja szerint megkérte a kezemet s nagy sajnálatomra ki kellett őt kosaraznom.

A hallgatóság nevetett és hitetlenül rázta a fejét. Róza vállat vont, de nem nézett a vádlottakra. Ertzum vérvörösen mondta:

– A tanu igazat mondott.

– Köztem és a három diák közt – tette hozzá Róza – mindig uri tónus uralkodott s az egész érintkezés puszta pajtáskodás volt.

Ezt a kijelentést Rondának szánta s egy gyors oldalpillantással kereste őt.

– Ezzel ugyebár a tanu – szólt az alügyész – azt akarja állitani, hogy az erkölcsi törvények határait semmiképpen se hágták át?

– Nono – mondta a nő s elhatározta, hogy öreg Rondájának kerülőuton, a biróság utján orrára köti az igazságot. A sok hókuszpókuszt már unalmasnak találta, – nono, – folytatta ezt éppen nem mondhatnám. Hébe-hóba.

– Mit ért a tanu ezen, hogy hébe-hóba.

– Ezt az urat – szólt a nő és Kieselsackra mutatott, aki a terem feszült figyelése közben az orrára bandsitott. Egyre ellenszenvesebbé vált: most a szerencséje által is. Később megpróbált tiltakozni ellene:

– Hazugság.

De az elnök elfordult tőle. Az elnök, mint mindenki, izgatott, szabad, féktelen hangulatban volt. Lohmann, akit Rózának a leleplezése, a barátja kikosaraztatását illetően, kellemetlenül érintett, felhasználta az alkalmat, hogy könnyed és világfias hangon ezt mondja:

– Ennek a hölgynek meg van a maga izlése. Kieselsackot boldogitotta, de ezt csak most tudtam meg. Azt azonban régen és jól tudom, hogy kivüle kit boldogit még őnagysága… Grófné azonban az istennek se akar lenni. És nekem, aki soha tudni se akartam róla, állandóan erősitgeti, hogy soha, de sohase kapom meg őt.

– Ugy bizony – mondta Róza s azt remélte, hogy Ronda ezt hallja és megnyugszik. Mindnyájan nevettek. Az elnök hevesen rázkódott a nevetéstől, egyik biró trombitálva fujta az orrát s a hasát fogta. A vád képviselője kajánul összehuzta az ajkát, a védő szkeptikusan viszolygott. Ertzum odasugta Lohmannak:

– Még Kieselsack-kal is, – hogy ezt is meg kellett tudnom. De most végeztem vele.

– Hála Isten… Különben kinn vagyunk a vizből. Csak Ronda adja meg az árát.

– De – sugta gyorsan Ertzum – ne beszélj közbe, hogyha magamra veszem az egészet. Nekem ugyis ki kell maradnom, a sajtóhoz kell fordulnom.

Ekkor az elnök kissé megnyugodva, immár atyai hangon kilátásba helyezte a terem kiüritését. Aztán kijelentette, hogy a tanu kihallgatása véget ért, mehet. Róza azonban a hallgatóság közé vegyült. Nem tudta megérteni, hová tünhetett Ronda.

Ronda a viharos derültség elől lóhalálában futott el. Ugy ment, mintha remegő gáton, fellegeken, parázsos vulkánon járna. Minden széttört körülötte, szakadékokba rántotta őt: – mert már Frölich Róza is »mással« foglalkozott! Lohmann és a többiek, akiket legyőzötteknek és megsemmisülteknek tartott, nyomban feltüntek a semmiből, mihelyt levette róluk a szemét. Róza nem átallotta odaadni magát nekik. Kieselsackot bevallotta, Lohmannt még tagadta. De Ronda már nem hitt neki. És roppant elcsodálkozott ezen: Róza megbizhatatlannak mutatkozott. Máig, eddig a pillanatig a lelki lelke volt, egy darab ő belőle; és egyszerre elszakitotta magát tőle; Ronda látta, hogy vérzik a szakadás helye és nem értette a dolgot. Minthogy sohase érintkezett emberekkel, eddig még nem árulták el. Most ugy szenvedett, mint egy gyerek, mint a diákja, Ertzum, akit a szinésznő megcsalt. Gyámoltalanul szenvedett, otrombán és csodálkozva.

Hazament. A cselédje alig szólalt meg, Ronda felhördült és kidobta őt az utcára. Aztán a szobájába ment, bezárta az ajtót, a kerevetre feküdt és nyöszörgött. Elfogta a szemérem, felkelt, elővette Homérosz igekötőiről szóló kéziratát. Megint rákönyökölt az iróasztalára, amely jobb vállát – harminc éven át – fölfelé ránditotta. De a kézirat hátulsó lapjain sorok voltak, amelyek a szinésznőre vonatkoztak, néhol csak kis jegyzetek és célzások. Lapok is hiányoztak: ezeket szórakozottságból elküldte hozzá. Látta, hogy a munkakedvét egészen alárendelte neki, az akaratát már régóta csak reá irányitotta és az élete minden célja összeesett vele. Mikor ezt fölfedezte, visszavánszorgott a kerevet sarkába.

Öregeste volt már és a sötétségben megjelent előtte egy kacér, szeszélyes, szines arc; és szorongva nézett föl rá. Mert észrevette, hogy ez az arc minden, minden gyanunak tápot ad. Róza mindenki lánya. Ronda tenyerét a vértől elöntött szegény arcára tapasztotta. Kései érzékisége, – az az érzékiség, amely aszott testét lassu, földalatti kisértésekkel, elrugaszkodott vágyakkal ölte, amely hatalmasan és természetellenesen lobbadozott, amely az életét megváltoztatta, a szellemét végletekre kapatta – most képekkel gyötörte őt. Látta a nőt kék-angyalbéli szobájában, a vetkőző gesztusait, a régi édes gesztusokat és csiklandó tekintetét. Most ez a tekintet és ez a gesztus nem Rondának szólt, hanem másnak, – Lohmannak.

… Ronda végignézte a jelenetet, egészen végignézte, a nő táncolt és annál szilajabban táncolt, minél jobban zokogott Ronda a kerevet sarkában.

XI.

Elment még az iskolába, az államfentartó szokás utolsó maradékával, bár jól tudta, hogy kifelé áll a rudja. A tanárok ugy határoztak, hogy most kivételesen csak körösztülnéznek rajta. A tanári szobában mindenki ujságok mögé bujt, elment az asztaltól, sarokba pökött, mikor Ronda leült gyakorlatot javitani. Az osztályban mindhárman hiányoztak, Lohmann is, Ertzum is, Kieselsack is. A többieket megvetette Ronda, nem is törődött velük. Néha sziszegve félnapi karcerre itélte egyiket-másikat. Később azonban elfelejtette utasitani a pedellust, hogy az itéletet végrehajtsa.

Künn az utcán csak ment, anélkül, hogy valakit látott volna, nem hallotta sem a szitkot, sem a dicséretet, azt se vette észre, hogyha a kocsisok visszatartották a lovaikat és az idegeneket figyelmessé tették Rondára, mint a város nevezetességére. Amerre csak járt-kelt, a pöréről beszéltek. A közvélemény szemében Ronda volt a vádlott és a törvényszék előtt való fellépése szánalmat és haragot keltett. Öregebb urak, legelső tanitványai, akiknek Ronda egy édes, az időtől megaranyozott fiatalkori emlék volt, e pör hallatára meghökkentek és rázták a fejüket.

– Ej, mi lett az öreg Rondából. Már ez mégse szép tőle.

– Tanárnak nem szabad igy viselkednie. Ez akarja nevelni a fiatalságot? Hogy kikelt a kereskedők és a legelőkelőbb családok ellen. És kérem, a törvényszék előtt.

– Vén szamár létére összeadja magát egy affélével és mindenki tud róla. De már nyakán a hurok. A város intelligenciája tárgyalni fogja az esetet és Breetpoot-tól tudom, hogy az iskolából is kiteszik a szürit. Aztán elmehet a komédiásnéval zabot hegyezni.

– Már finum egy perszóna.

– A’ már igaz.

És az urak összenevettek, szemük bogarán kis szikra villódzott.

– De hogy állhatott össze ilyennel.

– Hja, mindig mondtam. Méltó a nevére: ronda volt, Ronda marad.

Mások Ronda fiát emlegették, aki egyszer valami ledér nőszeméllyel kódorgott a sétatéren. Mondogatták, hogy nem esik messze az alma a fájától és Hübbenet tanár ur szavait idézgették, aki az apa erkölcsi összeroppanását már eleve megjósolta. Szerinte már azelőtt is volt Rondában sok embergyülölő, sunyi és gyanus vonás s véleménye szerint csöppet sem csodálatos, hogy a törvényszék előtt kikelt a város arisztokráciája ellen.

– Ezt a vén dögöt régen agyon kellett volna verni – mondta Ronda közvetlen közelében az üzlete ajtajába támaszkodva Mayer, a trafikos, aki Gonda tanár ur számláit mindig egy áthuzott R-rel kezdte.

A »Café Central« bérlője reggel, mikor Ronda elosont a kávéház előtt, igy szólt a söprögető pincérhez:

– Söpörjék ki ezt a ronda piszkot.

Voltak azonban elégedetlen polgárok, akik Ronda emancipációját örömmel üdvözölték, fegyvertársul akarták megszerezni a mai társadalmi rend ellen való küzdelmükre, gyülést hivtak össze, köszönetet szavaztak neki, hogy oly bátran fellépett a város kiváltságos heréivel szemben és neki magának is beszélnie kellett volna. Mindenfelé éltették őt és számosan felkiáltottak:

– Az ilyen ember előtt le a kalappal.

Ronda nem is felelt az irott meghivókra. Küldöttségeiket zárt ajtó fogadta. Csak ült egy helyben és gyülölettel, vágyódással és haraggal Frölich szinmüvésznőre gondolt s arra, hogyan kényszerithetné őt arra, hogy minél előbb szedje a sátorfáját s menjen tovább a truppjával. Eszébe jutott, hogy ezt komoly találkáin szigoruan megtiltotta neki. Bárcsak ne engedelmeskedett volna. Most a nő garázdálkodott, bajt kevert és Ronda féktelen és maró boszuvágyában lihegve kivánta, hogy Frölich Róza egy sötét dutyiban végezze az életét.