Part 15

És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:

– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni. Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De lehet-e megvenni a müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A vágynak nincs szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.

És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is leforditotta, amit mondott:

– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.

Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé évődni is akart, megjegyezte:

– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.

– Mire másra költsek?

És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a szemében, mintha ezt kérdezné:

– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?

A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem mondott ki:

– Az érzéki szerelem utálatos.

A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a megjegyzést és igy szólt:

– Deeehogy.

– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.

A nő felkacagott.

– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.

Aztán felsóhajtott:

– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok.

Lohmann megdöbbent.

– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.

– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.

Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj, megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el. Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett, maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü finomsága a szédületig szitotta. Végül: mert ez a kaland nagyon veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.

– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy röhögtek az emberek?

Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére szoritotta s elkezdte magasan és halkan:

Ragyog a hold s a csillagoknak ezre.

Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, hogy ez az egyetlen dal, amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt. Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.

Szivem zokog, a csillagok nevetnek.

Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.

Ragyog a hold…

Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett. Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.

Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.

Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda hörgött közben, mint hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:

– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.

Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán hatalmas ránditást érzett.

Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, van-e itt valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar megértette és megijedt – megijedt a valóságtól.

Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott, a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania. Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje nyujtogatta. Mit lihegett?

Érthetetlenül dadogta:

– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… végre meg kell fogni… Ide adni, mindent ide kell adni!

És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.

Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet, nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé mosolyogni. Lohmann szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre« egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé, hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát; de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.

Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták. Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is vártak ily sokáig.

Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az öntözőcsövét cipelte.

Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött, felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt csibészpofáját és vinnyogott:

– Jaj de ronda!

Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt, csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény, hátulról még egyszer bele rugtak, a felhágóra bukott és hanyatt-homlok a kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága mellé.