Part 14

Erre behozta a gyereket fehér hálóingében; és sirt-ritt. Ronda lógatta a fejét és a karjait. Kiment a szobából, a müvésznő ágyba feküdt. De mikor a vendégek megérkeztek, már megint elemében volt; és mindent jóvátett, amit Rondán elkövetett; gyöngéd és barátságos volt, bizalmasan sugott a fülébe titkokat, hogy mindenki lássa, ő a családfő; együtt nevetett vele azokon a vendégeken, akikkel meggyanusitották; elbóditotta és csalódásba ringatta, mintha semmi komoly dolog se történt volna. Egy óra hosszáig azzal áltatta magát szegény Ronda, hogy ellenszolgáltatás nélkül jutott a diadaláig. Nem hitte el; de fontolóra vette, mi akadályozza őt, hogy ezt elhigyje és hol vannak ellene a bizonyitékok. Az előbbi szenvedései után olyan édes volt ez a reakció.

Egy derüs tavaszi napon, az első derüs napon az átélt izgalmak óta, Ronda és Frölich Róza besétált a városba. Ronda öntudata jólesőn pihent meg annál a gondolatnál, hogy alapjában véve ők ketten mégis csak szövetségesek: a legjobb, az egyedülvaló szövetségesek. Frölich Róza pedig, aki lemondván a görög órákról, arról az erőlködésről is lemondott, hogy az urát valahogy megszeresse, a férje iránt érzett becsületes baráti érzésből meritett jókedvet. Azért mégis mindketten mosolyogtak Dröge uron, a sarki szatócson, aki, mikor arra mentek, feltépte a boltajtót, öklével fenyegetődzött és gorombaságokat kiabált utánuk. A gyümölcsös kofa se maradhatott nyugodtan a láttukra. A kofa még arra is biztatta Drögét, hogy az öntözőcsövével locsolja le Rondát. Ily incidensek mindig megismétlődtek, valahányszor a Ronda-házaspár sétálni ment a városba. Emellett fünek-fának tartoztak, két marokkal dobálták a pénzt; és a szállitók, akik azelőtt Rondáékra szinte rátukmálták a hitelt, most pogány lármát csaptak. Ugy éltek, hogy a nő toalettjeit Párisból hozatták és előre fizették, de az elmult hónapban megevett vizeszsömlyék még mindig nem voltak az övéik. Róza mégis takarékoskodni akart a gyermeke számára, Ronda pedig rabolni akart a feleségének. Valahányszor jött a végrehajtó, – és hiába jött – mindig megdöbbentek, dühöngtek és lehangolódtak. Ki gondolt volna erre. Róza már régóta nem tudott tájékozódni a számlák közt. Ronda csak a mások vesztét akarta, nem a saját jólétét. Körülöttük megrohasztotta az állapotokat, de ők is e rothadás fényében csillogtak. Megcsalatva, zsákutcába szoritva szédültek előre, egy bizonytalan remény gyeplőjén, hogy egyszer majd sokat nyernek és meghalnak az összes hitelezőik. Titokban érezték, hogy inog alattuk a talaj és amig a porba hullottak, annyi romlást okoztak, amennyit csak birtak.

A Siebenberg-utcán találkoztak a butorkereskedővel, aki azzal vádolta meg őket, hogy ki se fizetett butoraikat eladták és a törvénnyel fenyegetőzött. Ronda mérgesen mosolyogva szólitotta föl, hogy jöjjön hozzájuk és nézze meg a butoraikat, Róza pedig erősködött:

– Akkor aztán megláthatja, hogy nincs ugy. Annyi eszünk nekünk is van, hogy nem teszünk ilyet.

Ebben a pillanatban Róza mellett megcsörrent egy kard. Róza arra nézett és megint félrenézett. Egy hang szólt durván:

– A patvarba!

És egy másik hang nyugodtan és csudálkozva szólt:

– Nézd csak.

Róza már nem hallotta, mit beszél a butorkereskedő. Nemsokára aztán faképnél is hagyta. Könnyü kábulatban haladt előre. Csak a cukrászdával szemben tünt fel neki, hogy Ronda se szól semmit. Rózát a lelkiismeret furdalta s nagyártatlanul beszélni kezdett, ki akarta engesztelni azért, amit az imént látott. Ronda is forró és izgatott volt és behivta őt a cukrászdába. Amig Ronda a pultnál rendelt, Róza bement a kisszobába. A tükörablakon kopogtak. Róza oda se nézett; igy is tudta, hogy Ertzum és Lohmann volt.

Ronda még este se csillapodott le. Izgatottan sürgött-forgott a vendégek közt, száraz, vad iróniával beszélt és ezt mondogatta:

– Én vagyok, uraim, az a bizonyos Ronda.

És kijelentette:

– Semmim sincs, – igen ám, ugy bizony – egy árva fityingem sincs, csak az a diványpárna az enyém, meg ennek a vén képnek a kerete.

Mikor Frölich Róza a hálószobába ment, követte őt és igy szólt:

– Breetpoot diákom nemsokára bevégzi.

– Vége? – kérdezte a nő. – Ugyan, Rondácskám. Hisz a tárcája csak ugy duzzad a pénztől.

– Persze, persze. Csakhogy megfontolandó: honnan jön ez a sok fene pénz?

– Nos?

Ronda közeledett feléje, az arcán sötét, megalvadt mosoly ült, mintha valami lepel borult volna rá.

– Én tudom; a pénztárosát megvesztegettem. Ez Ertzum gyámpénze, amit a gyámja elrabolt.

És mikor Rózának a csodálkozástól földbe gyökeredzett a lába, felkiáltott:

– Mit szólsz hozzá? Hát nem érdemes élni? Ez már a második, a harmadik. Kieselsack diákom a porban hever. Ertzum diákom nemsokára nagy robajjal omlik össze. Csak még a harmadik van hátra.

Róza nem állta a tekintetét.

– Kiről beszélsz? – kérdezte zavartan.

– A harmadikat még meg kell fogni. Meg kell, meg muszáj fogni.

– Ja – mondta Róza és bizonytalanul felrebbentette a szemét.

Aztán kihivóan szólt:

– Biztosan az az, akit ugy gyülölsz, hogy még reá se szabad néznem az utcán. Még ezt se engeded meg.

Ronda lehajtotta a fejét, zihálva lélegzett.

– Ezt nem bánnám… – mondta tompán. – És mégis meg kell fognom ezt a diákot. Meg kell fognom.

Róza vállat vont.

– Mi van veled? Lázad van. Rondácskám, édes, feküdj le az ágyba és izzadd ki magadat. Majd kamilla-teát küldök be. Ez a buta izgatottság a gyomrodba ment és most szerbusz vacsora, nem is tudsz enni… Nem hallod?… Szent Isten, még valami bajod lesz.

Ronda nem hallotta. Ezt mondta:

– De nem te… nem te fogod meg!

Ezt félelmes könyörgéssel mondta, amit Róza még nem ismert, ami borzalmasan csiklandozta, ami várakoztatóan rémitette, mint egy vad kopogás, éjjel, az ajtaján.

XVI.

Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy mi dolga is akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet, elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető. A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, – először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:

– Nagyságos asszonyom, hát ismét látjuk egymást?

Róza megfordult, mozdulataira kecses boszuságot erőszakolt.

– Ah, Lohmann ur? Ön ismét itt van a városban?

– Ha nincs ellenére, nagyságos asszonyom?

– Hogy lenne? De hol hagyta a barátját?

– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?

– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?

– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van itt.

– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?

Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan. Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza dühösen válaszolt:

– Van jobb dolgom. Csak menjen maga!

– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.

Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.

– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?

– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:

– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?

Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.

– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.

– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta; simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.

Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni, megvan-e még a régi bozontos üstöke.

– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.

– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.

Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen. Lohmann most egyenest Rózára nézett.

– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk mindannyian. És két rövid esztendő alatt.

Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták. Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta. De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami különösen sokatjelentő.

Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra, hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban, egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza nincs még két esztendeje. Most visszajött a városba – és közbe Dóra ugy összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt. Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze földről jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen, komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg. Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel, megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán blazirt volt.) A legértékesebbet kapta Breetpootné, amit valaha is adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt… Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta. Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek – rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment, kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.

Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda jellemvonásai, amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak, többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték. Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár, kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe, annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet a kiábrándult és istentelen városon.

Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában Frölich szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.

– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. – Igy nagyon jó.

– Azután ezt mondta:

– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos asszonyom!

– Ugyan? – kérdezte éberen.

– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost és mindenkit tönkretettek.

– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok valami nagyon jó háziasszony.

– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos asszonyom, jobban ismerjük őt.

Róza megdöbbent és hallgatott.

– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön. Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot megrongálják és a többi eseményre; csak arra van szüksége, hogy a hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja, gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!

Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az öreg, nevetséges Ronda egész históriáját – tudta – nem mesélheti el. Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.

– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.

– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.

– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…

Róza elkezdett hencegni.

– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert kicsit nagyon is erős.

– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.

– Maga már megint gunyolódik?

– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt viszontláttam. Nagyságos asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.

– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.

– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a point-lace stóla a ruhán, az idén már nem igen divatos.

– Ne mondja.

Róza közelebb huzta a székét.

– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs kifizetve.

Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:

– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől egészen nyugodt lehet.

Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából, oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.

– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant az örvénybe.

És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:

– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár?

– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek, igaz.

Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.

– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe… Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.

– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és kuglófot enni.

– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!

Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.

Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.

– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt nagyságos asszonyom! Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a többiekkel már végzett?

Róza nem boszankodott, csak szenvedett.

– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét… Jesszusom, mit mondtam.

Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.

– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.

A müvésznő végre félénken megszólalt:

– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember olyan, mint egy nagy odvas fog. És, el se hinné, tudja, hogy meg akart szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.

Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak, ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:

– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.

– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. – Csak jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.

Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.

– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e miatt. Érti, ugye…

– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.

– No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat, ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.

És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.

Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg. Talán mivel a szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett ment hozzá, aki hosszu szenvedés jogán megérdemelte volna. Mily lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából. Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet, gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.

Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón ajtaját.

Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki cédulát szorongatott a markában.

– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka! Érdemes azért annyit lármázni?

– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt, minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.

Lohmann kifizette és elküldte.

– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen berzenkedett a büszkesége.

– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.

Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya velején és ott a feléje tartott pénztárca degeszre van tömve drága, meleg bankókkal.

– Mennyit parancsol? – kérdezte Lohmann nyugodtan és óvatosan. – Amennyire erőm engedi, rendelkezésére állok.

Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem hagyja magát megfizetni.

– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.

– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos asszonyom.

Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját – nyitva – odatette az asztalra.

– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett beszélni.

– Juj, de jó kövér erszénye van!

Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:

– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.

– Semmire se költök.