Part 3

Oh! ég dörögj s sujtsad agyon, Kiben olyan rosz sziv vagyon, Hogy megront egy hü szerelmet, Pusztává tesz két életet.

Márk vitéz.

Fényes drága kastélyában, Annak egyik szobájában, Dús, teritett asztal mellett Ült Márk vitéz, ivott, evett. Ott az anyja, ott a neje Esznek, isznak együtt vele. Hoz a szolga leveleket, Olvasásra egy percz kellett: Mindegyiket végig futja… Az utolsót a mint látja, Egész lénye lobban lángra S lecsapja az asztalára.

– Édes fiam, mi lelt téged? Mi baj ére? mi tüz éget? Elhozván a leveleket, Olvasásra egy percz kellett: A mint szemed ezt meglátta, Egész lényed lobbant lángra.

– Édes anyám! de hogy is ne, E levelet Alfék küldte… Még azt irja, hogy nincs nékem Tudományom, nevelésem; S nincs bátorság a szivembe’, Vele kardra szállni szembe.

Felült sárga ménlovára, Elvágtatott messze tájra, Másnap el is ért Budára. A nagy falu közepébe’ Áll a király vendéglője; Lovát köté a sövényhe’ Ő benyitott a csapszékbe.

– Korcsmárosné! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide.

Egy veder bor majdnem semmi, Más bor után kellett menni.

– Korcsmárosné, még egy vedret!

De már erre szólni kellett:

– Drága uram, Márk vitézem! A sok megárt neked, nékem! Ha leiszod magad itten, Elvihetnek lánczra verten.

– Korcsmárosné, már ha mondom! Nekem arra nincsen gondom, Láss utánna! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide… Megfizetem borod árát…

Alig végzé be a szavát, Alfék hamar meg is tudta, Hogy Márk van a fogadóba’! Alfék megy is pallosával, Olyant vág az ajtófára, Hogy darabra törik, százra. Feláll Márk az asztal mellől, Hat aranyt vesz ki a zsebből:

– Három arany a bor ára! A háromért gondolj Márkra.

S kilépett az ajtón nyomba, De Alféknek semmi nyoma, Ment utánna… utol érte, Pallosával végig mérte… S lerogyott Alfék a főldre.

Erkuleán.

Reggel a hajnalba Három lány kelt utra, Szép virágot szedni. A lányok egyike Elment a tengerre; Közbelső elméne Parton fel, a kertbe; És a legkisebbik – Szilaj ő még eddig, – Elér nem sokára A Cserna partjára. A leánykák után Sok szép ifju ment ám; Vigan keltek utra S visszajöttek sirva.

De im egy kapitán, A derék Erkulán Előjő a ködből És a parthoz érve, Csernához beszéle:

– Tiszta futó habok Ám ne szaladjatok, Lányok hová lettek, Reggel utra keltek?

– A lányok egyike, Elment a tengerre, Fel a Duna partján Van illatos virány; Közbelső elmene Parton fel, a kertbe, Hét havast megmászva, Az erdőbe szálla; És a legkisebbik – Szilaj ő még eddig, – Ama kősziklában Sirdogál az árnyban.

A deli kapitán Utra kél szaporán, Ugy vágtat a lóval, Hogy a part megszólal; És imigy repülve, A sziklához ére.

– Jöjj ki szép leányka! Tekintsek arczádra.

– Nem mehetek innen, Tiszta ruhám nincsen, És a naptól félek, Én az árnyban élek.

– Ne félj kis tündérem, Nem bánthat senki sem; Felveszlek az ölbe, Hozzád nem is érve; Gyengén betakarlak, Meg is oltalmazlak, Széltől, napsugártól És azok csókjától.

– Szép ifju, galambom! Hogyha szeretsz nagyon S nőül akarsz venni, – Hozzád fogok menni, – Hozz ki a sziklából, A szikla árnyából; Leszek feleséged, Mert szeretlek téged.

Az ifju kapitán Átugrik a sziklán. Ime, nem sokára Kijő a világra, Egy lebegő tündér, – A világgal felér, – Gyönyörű s oly édes, Üde s olyan kényes; Arany haja fénylik, Puha vállra omlik; – Mert ilyent nem látott – A nap is megállott; Kigyuladott arcza, Sugár pihen rajta.

A deli kapitán Felkapja az ölbe, Hozzá gyengén érve; Melléhez szoritja, Lágy térdén ringatja. Csinált neki fészket, Hol a nap nem éget; Csillagfénynél támadt Virágból nyugágyat.

Márk.

Török tábor közepében, A vitéz Márk hirét vette, Hogy a nejét elvesztette És az anyját összevágták!. Mig átnézte a levelet, Drága lován otthon termett, S a mint mondák ugy volt minden; A szép asszony sehol sincsen És az anyja összevágva.

Bement nyomba a klastromba, Mig a pap a misét mondta, Imádkozott térdre hullva… Fel is öltött papi ruhát, Koldulni ment, mint egy barát, Hogy a zárda gazdag legyen, Hiányt miben se szenvedjen.

S a mint koldult a világba’ Elérte a török házát, Melybe neje el volt zárva. Kinyitotta az ablakot A török s ily szókat mondott:

– Barát! hol vetted a lovad? Az a szép ló a Márk lova… A vitéz Márk imigy szóla:

– Ugy van uram, a Márk lova, A vitéz Márk már azonban Rég nyugszik a hideg sirban. A mért testét eltemettem, E szép lovat adták nekem.

– A nagy ég urának hála! Hogy ezt hallom valahára. Most már nincs a kitől féljek, Nincsen gondom, vigan élek! No de jöszte, igyunk egyet, E jó hirért megérdemled!

Bevezette a szobába, Melyben neje el volt zárva, S a mint ránézett az asszony, Folyt a könyű a szép arczon, De a török arczul vágta. Evett, ivott a két férfi… Az asszony nem győzte nézni; Csepp bor sincs már a kupába’; A török más után láta! Márk benmaradt az asszonynyal, És a férfi imigy szólal:

– Mondsza drága, ifju asszony, Pogányt szeret már a lelked? A keresztényt megvetetted?

– Nem vetém meg a keresztényt, – Nem szeretem a pogány lényt, De ha meghalt drága férjem, Itt az élet pokol nékem.

– Imádkozzál ifju asszony, Legyen hited, nagy az isten, Kiszabadit téged innen… Jött a török és igy szóla:

– Ejnye barát, hol az eszed? Ez az asszony tán nem szeret?

– Török uram már bocsánat, A mióta vagyok nálad, Mindegyre csak sértesz engem! Ezt az asszonyt arczul vágtad, Csodálom is, hogy eltürtem, Hogy vissza nem adtam hármat. De ha harag száll meg engem, Megfordulok ballábamon, S a kit érek, levagdalom, Éles kardom egy csapása, Száz töröknek sirját ássa. Megfordulok a jobblábon, Nincs ki velem szembeszálljon… Összekötöm kéve számra, Elhelyezem kalangyába. … A török rá ismert Márkra…

– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma, Aranyt adok váltságdijba.

– Aranyod is a kezemen, Életed is, – nincs kegyelem! … Harag szállta a Márk lelkét, Megfordult a ballábára, A törököt ő levágta; Éles kardja egy csapása, Száz töröknek sirját ássa… Meg is fordult a jobblábon, Nincs ki vele szembeszálljon, – Összeköté kéve számra, Elhelyezte kalangyába…

Márk a nejét haza vitte; Nem a török táborában: Otthon éltek boldogságban.

NÉPDALOK.

Szürke tollu…

„Szürke tollu kakuk madár, Szépen dalolsz, ha itt a nyár! Eltartalak piros borral, Szép buzából, lágy czipóval; Leszesz lelkem drágasága: Csak jöjj s dalolj palotámba’.“

‚Méreg legyen hordód leve, Czipódat a penész egye; Inkább szállok ágról-ágra: Ez lelkemnek szabadsága!‘

Mig a leány…

Mig a leány nagy-lány kort él, Szép hajával játszik a szél, És nem tudja mi a bánat… De ha a lány férjhez megy, már Kalitkában elzárt madár, – Akkor tudja mi a bánat.

Istenem! az én arczom, Nem gondoltam, hogy köny folyjon… De nem gondolok a könynyel, Mert letörlöm keszkenőmmel, – Sajnálom két szép orczámat, Hogy elhervasztja a bánat.

A szép leány.

A nagy leány kérdést teszen: – Édes anyám mond meg nekem, Midőn csendes idő vagyon, Mért suttog a szellő, vajjon? Virágimat nappal lengi, Ablakomat éjjel veri,

– A mit hallasz, kedves lányka, Nem a szellő suttogása, A szép ifjak lágy beszéde, Nem térhetek ki előle… Jönnek egyre s nőül kérnek, Hanem veled sokat kérnek, Vasas ekét hat ökörrel, Vasas szekért nyolcz tehénnel És a lovat felnyergelve, Aranypénzzel megterhelve.

– Ha még egyszer erre járnak, Küld csak vissza, én még várok, A mig tavasz leszen ujra, Mi a virág kihajt ujra; Csinálok majd egy kis kertet, Hegy alatt a patak mellett, És ültetek szép virágot, Milyent eddig egy sem látott; Felékitem magam azzal, Birni fogok derült arczczal, És elmegyek majd a tánczba, Hárman-négyen kérnek tánczra, Megforgatnak lassan, jobban, Érző szivök fel-feldobban Ha meglátják szemeimet, Elfelejtik ökreidet; Nézve ajkam szép pirjára, Nem gondolnak a bárányra, Pénzt és lovat majd nem kérnek, Szép hajamra ha tekintnek.

A szerelmek.

A szerelmek, a szerelmek, Mint a madár, énekelnek;

Havasakon, a berkekben, A pusztákon, az erdőkben, Itt is, ott is, mindenütt.

A hűséges nagy szerelmek Szabad uton járnak-kelnek;

A kicsikék elhuzódnak Belsejébe a vadonnak…

Sárban járnak s mégis tiszták, Az ifjukat megrohanják;

Vizben úsznak, meg nem fulnak, Lány kebleket ostromolnak;

Tüzbe mennek, el nem égnek, Annál tovább s jobban élnek.

A gerlicze…

A gerlicze bus madárka, Ha elpusztul a hű párja;

Pusztán bolyong, repül gyorsan, Nem is élve, inkább holtan;

Életén át gyászol mindig, Más gerléhez nem szegődik;

A zöld erdőt is megjárja, Virulását nem is látja;

Mig elfárad, bolyong, repül, De zöld ágra akkor sem ül;

Hogyha néha le is szállna, Rászáll egy-egy száraz ágra;

Vagy rászáll a szirttetőre, Étel, ital nincs inyére;

Ha folydogál csermely, patak, Felzavarja s tovább halad;

A vadászt, ha jönni látja, Eleibe repül szárnya.

A sólyom és a szedervirág.

Egykor a sólyom leszálla A havasi fenyőfára. Merőn tekint fel a napba, Szárnyaival csattogtatva. Lenn a fenyőfa tövében Szedervirág nyilik szépen, Napvilágra nincs szüksége, Oda simúl a fatőre.

– Jó illatú virágocska! Én vagyok az erdő sólyma; Ki az árnyból, napvilágra, Hadd tekintsek szép orczádra! Szeretnélek szárnyra venni, S a világba elrepülni; Járni veled napsugárban, A nap körül, a fényárban. Virágozzál velem, nálam, A nap körül, a fényárban.

– Sólyom madár, szép szólással! Mindenki bir hivatással. Te birsz sebes röptü szárnynyal, Én enyelgek itt az árnynyal; Te fenröpülsz a magasban, Én világom itt alant van; Szárnyaiddal játszik a szél, Én virágzom a fatőnél. Menj csak el, ne bolygasd álmom’. Elfér benne: nagy a világ – Egy sólyom s egy szedervirág!

Szép tavaszszal…

Szép tavaszszal, május felé Megindultam a menny felé, A mennyország be volt zárva, Egy tövisből volt a zárja… Oda léptem és eltörtem, S mindjárt is a mennybe léptem.

Azonban a mennyországban Én jóformán meg sem álltam, – Nem ülhettem ott sokáig, A sok papi olvasástól, A koldusok lármájától, A sok kigyó sziszegéstől És a vadak hidegétől.

Sokat faggat…

Sokat faggadt érző szivem… Gyakran kérdez, mi fáj nékem? S én esküszöm egyre-másra, Nincsen gondom senki másra… De hát van lény a föld hátán, Mely ne vágyjék egy név után? Hogy egy szivet ne szeressen? A miként én, árva lelkem!

… De megintém kis szivemet, Ne faggason, hogyha szeret, – Mert ha égek, ha nem égek, Nem mondhatom mindenkinek; Ha szeretek hiven, nagyon, Egy falunak nem mondhatom… – Az áldott nap fenn az égen, Megesküszik százszor értem; De már aztán a teli hold, Soha érttem nem állna jót: Az estve is látott engem, Mit csináltam? hová mentem? Az ő halvány világánál, Rózsám kertje ajtajánál, Lovam kantárszárát fogva, Szép rózsámat átkarolva… – Csak a hold s egy csillag tudja, Kis szivemben hány az óra!?

A falevél mit sem érez…

A falevél mit sem érez – Olyan korán adtak férjhez; És elvittek oly anyához, Ki szüntelen engem átkoz; A csalogány nincs felkelve, S a hajnalpir elterjedve, Már elküld az aratóba, Férjem nélkül, a mostoha! Láttam miként jö a nap fel, S egy kis madárt, mint repül el, Rá repült a barázdámra, S dalolt lelkem fájdalmára… Hallgass, hallgass, gerle-madár, Ne énekelj, hallgass el már, Inkább irj egy kis levelet, Egy pár sorból, csak rövidet, Hogy elküldjem jó anyámnak, – Hadd hogy hiddje, hadd hogy lássa, Mily szomoru az ő lánya, Mily fekete az én szivem, Mint a sár a falu végen, Mit a szekér tapos össze, A falunak sok juhnyája, S a királynak katonája.

Lenn a zöld erdők…

Lenn a zöld erdők mentében Két csillag támadt az égen, De tán azok nem csillagok: Fényök bátyadt, nem is ragyog.

Két növér az két anyától, Két anyától, egy atyától. Az egyiknek arcza halvány, Láng – piros a másik leány, Az egyik sir, jajgat mélyen; És a másik mosolyg, nevet, Mert nem érez bút szivében… A ki mosolyg, ezt hallatja:

„Ne sirj kedves, kis növérem! Atyám, anyám azt mondotta, Téged férjhez adnak nyomba, Éjszak felé, messze, messze, Hol a háznak nincs eresze, – És a napnak nincsen fénye; Hol a buza nem is terem, A hol nincsen kenyér – falat, S a virágon ezüst harmat; Hol a madár nem is dalol, Szép éneket reggel, estve; Gyümölcs alatt ág nem hajol; A hol nincsen piros hajnal, Csak is átok, földön, vizen, Fán, virágon, levegőben…

Engem pedig férjhez adnak Kelet felé, messze, messze, Hol a háznak van eresze; A hol a nap szebben ragyog; Gazdag kalász a határon, Kövér száron kettő, három: A hol vagyon kenyér – falat, S a virágon ezüst harmat; Hol a madár szebben dalol, Szép éneket reggel, estve; Gyümölcs alatt az ág hajol… A hol vagyon piros hajnal… Hol áldás van minden ágon, Vizen, földön és virágon…

Nincsen öröm…

Nincsen öröm üröm nélkül, Nincs szerelem bánat nélkül… Patakként foly drága könyem, És a bánat, a búbánat A lelkemet gyötri szörnyen. … Midőn elment, igy biztatott: – Mint a többit, ha elmentem, Elfelejtesz százszor engem!

… Akkor foglak felejteni, Hogyha a föld lesz csillagos, És fenn az ég tüskés, bokros; Ha az ember szárnyat öltve, A felhőket járja öszsze; És a madár a világot, Gyalog járja vesztve szárnyat; Ha a világ felfordulna… A szerelem, a szivemből Nem pusztul ki soha, soha.

De jöjjenek szentelt papok, Kik kezében kereszt ragyog, S legyen bármily szent az ének, Legyen bármily szent az ima, Hő szerelmem a szívemből, Nem pusztul ki soha, soha.

És hozzanak kuruzslókat, Kik kezében a kő olvad; De szedjenek százegy fáról Famagokat, – és hozzanak Gyógyfüveket hét határról; Füves vizben füröszszenek, Famagokkal füstöljenek, – S legyen bármily szent az ének, Legyen bármily szent az ima, Hő szerelmem a szivemből Nem pusztul ki soha, soha!

Sok leánynak…

Sok leánynak uram, uram! Ne adj uram egészséget! Megcsufoltak, tönkre tettek, Nincs már bennem egy csepp élet. Két szememet nem bántották, – Igaz, igaz, mit beszélek! Ebből látszik, tisztán látszik, Talán bennök is van lélek?!

Nem bántották két szememet, Meghagyták két mécsvilágnak, Hogy ne essem kertelésnek, Hogy ne verjem magam oda, Ajtajához jó anyámnak!

A Maros nagy…

A Maros nagy, elzúg, halad, Búbánatom el nem marad;

A Maros nagy, lassul, enged, Búbánatom nem ád enyhet;

Sirok, de senki sem látja, A bánat szivemet bántja;

Sirok, de senki sem hallja, A bánat jajom visszhangja.

Nagy leánynak…

Nagy leánynak a szerelme Utban nyiló violaszál, Midőn lanyha szellő éri, Csak hogy lelked rája nem száll.

Menyecskének a szerelme Ablakban diszlő viola, Oldalvást ha éri szellő, Illatos az egész szoba.

Zöld levelü…

Zöld levelü almafácska, Az én rózsám bájos lányka, Napsugárból van a haja, Szél lengeti erre-arra.

Két szeme két fényes csillag, Rájuk nézesz, meggyilkolnak;

Két vércsepp a két arczája, Gyönyörrel tekintesz rája; Ajaka van eperizből;

Puha testén fehér inge, Édes tejbe van fürösztve;

A járása csendes, mintha A földön betüket irna; Szép idő a mosolygása, Mennybe repit a szólása, És ha a föld minden kincsét, Hét országnak drága gyöngyét Adnák nekem édes lelkem, Egy hangodért én megvetem.

Honnan repülsz…

Honnan repülsz kakuk madár? – Messze tájról, a hol van nyár? – Messze tájról? künn nem láttad, Értem élő szép rózsámat? – Lehet, – de rá nem ismertem! – Ismerhetted volna könnyen, Mert a rózsám ismert lányka, Sárga pohárt tart kezében, Csillog drága köny szemében, Felköszönt és sohajt egyre, Búban uszik egész lelke! Hallgass, hallgass drága lélek, Majd elveszlek, hogyha élek, Jegenye, ha terem körtvét És a füzfán megygy lesz nőve, Hogy együnk mi majd belőle. Szerelmünktől egykor, régen, Virágoztak a fák szépen, Nagy titokban az irigyek, Minden ágot letördeltek.

Ki a más szerelmét rontja, Gabnáját a madár hordja, Ne is legyen annak étke, Sem egészség a testébe. –

Érjel téged…

Érjen téged, rózsám, érjen Az vágy, a mely üz engem; A szerelem vágya érjen; – Egész nap ülj a töltésen… Jókor, – később, ozsonára, Hogy égj, mint a gyertya lángja, És azután este felé, Mint a viasz, olvadj belé; Aztán a nagy vacsorára Aludj ki, mint gyertya lángja: Hogy a midőn éjfél lészen, Halálverejték emészszen; És a midőn hajnal leszen, Életednek vége legyen; Hogy a napnak áldott arcza, Süssön rád a koporsóba; – Mert te rútul megcsaltál, Nem tudom, mit gondoltál.

Mit véthettem…

Mit vétettem neked bánat? Hogy megkötve tartasz folyton, Mint a lopott portékákat.

Mit vétettem neked bánat? Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész A fáról leszakadt ágat…

Lefekszem, hogy erőt nyerjek, Testem, lelkem olyan fáradt; S egy percz alatt felébredek: Felébreszt a gond, a bánat!

A korcsmákat…

A korcsmákat, az ut mellett, Nem csinálták bolondságból, De csinálták okosságból… Sok embernek sok a gondja, Sok embernek szivét, lelkét Sulyos bánat fekszi, nyomja. Betér… iszik, s a sok gondja, A bánatja, oszlik nyomba.

Gyónni menten…

Gyónni mentem én is egyszer, Rózsámat a mezőn lelém, Mit sugott? de én a gyónást Isten ugyse’ elfelejtém!

Életem virága…

Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád? Mert anyám megtudta, Hogy kitől, nem mondta: Hogy van neked otthon, Sok tehened bornyas, Sok szép juhad gyapjas, Fonni kell majd s fejni, Sok dolgom fog lenni.

– Ilona szép lányom, Üdvöm és világom! Jösz-e hozzám nőül? Kedved ha lesz fejni, Kis kezed fog fejni. A mi megmaradna, Bornyamnak maradna! Kedved ha lesz fonni, Szerzek neked nyomba Rokkát diófából, Orsót ezüstszálból.

– Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád, Mert anyám megtudta, Hogy kitől, nem mondta: Hogy a belső házba, Gyolcsból készült inggel Tele van hét láda, És azt a szabadban, A tiszta patakban – Szekeren kitólni – Kell majd kisujkolni,

– Ilona! szép lányom, Üdvöm és világom! Ha akarsz sujkolni, Ott künn a szabadban, Szerzek neked sujkot, Szépet, kőrisfából, A nyele lágyfából, – Mosni fogsz, a mennyit, És a többit rendre, – Mély a patak medre – Ereszd a haboknak.

– Életem virága, Mit fáradsz hiába? Anyám nem ad hozzád! S én nem megyek hozzád; És előled, leszek Virág a határon, Harmat a virágon.

– Ilona! szép lányom, Üdvöm és világom! Én meg, leszek pásztor, Báránybőr sapkával, S leszakasztalak, Reá akgatlak, Haza viszlek s leszesz, Jó anyámnak lánya, Ékesség a házba!

Csendes folyam…

Csendes folyam, Duna vize, Rég vagyok már én is árva, A kim volt és kit szerettem, Elment már egy szebb világba.

Hogyha nem hiszed talán, Illatos virány, Itt a sirja, ásd ki ujra, Virágos a sirja!

Vedd a fátyolt arczájáról, Virág a határról; Arczájáról és kezéről, Virág a mezőről; Kezeiről és lábáról, Virág a sirjáról.

Kis menyecske…

Kis menyecske jő a párja… – Ha jő itt lesz, ördög bánja, Készen áll a vacsorája. Egy pár lepény… öszszeszedve, Hét udvarról a sok növényt, Csak megenni legyen kedve. Mert gonoszul egyre-másra Szidalmazva, csak azt mondja: „Hej feleség ne néz másra!“

– Kis menyecske jön babája! – Egészségben érjen hozzám, Készen áll a vacsorája: Egy sült csirke paprikázva, Jó sütemény tejben ázva… Megérdemli, mert ő soha Nem pirongat, sem nem mondja, „Ez vagy amaz jól igy volna.“ Bejön, köszön, csókol, leül… Egy ilyennel a nő elül.

A jegyes levele.

Levelet ir a leányka, Jegyesének van az szánva, A szép ifjut rég nem látta.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jöjjön hozzám, arra kérem, De ne jöjjön a havason, Erdejében farkas vagyon, Hozz’ magaddal lovast, ötvent, Gyaloglegényt számra többet.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jöjjön hozzám, arra kérem, Be se nézzen a berekbe, Sok a tüske, bokor benne, Csal a berkek hüvös árnya, S rá léphetnél a virágra… Hozz’ magaddal lovast, ötöt, És gyalogost, tizenkettöt.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jöjjön hozzám, arra kérem, Még is jöjjön csak magára, Ne üljön fel a lovára, Mert nem tudnám megitatni, A patakra kihajtani, Szénát tennék majd elébe, Megsértene a sörénye.

„Legyen oly jó vőlegényem, Jöjjön hozzám, arra kérem, De ne jöjjön az esőben, Mert a ruha ázik könnyen, Gyenge vagyok én még arra, Hogy kivigyem a patakra, Kifacsarjam, kiteritsem, Erre nekem erőm nincsen, Gyere hozzám szép időben, Mint a sas a levegőben, Szép koszorut nekem fonva, Akkorát, mint az ég holdja, Gyere hozzám, tedd fejemre, Jegy-gyürümet adom érte.

A virág és a dér.

Gyönyörü kert közepében, Ül a lányka s mereng mélyen, – Nyugszik boglár-rózsaágyban, A violák árnyékában. Egy ifiu arra menve, A leánykát megkérdezte:

– Kedves gyermek, fehér arczczal, Fénylő szemmel, rózsaajkkal, Leány vagy-e vagy menyecske, Avagy angyal égből esve?

– Sem lány biz én, sem menyecske, Sem szép angyal égből esve, Virág vagyok, nyilok szépen, Gyönyörü kert közepében, De te ki vagy oly rejtélyes, Szabad ifju, feleséges?

– A dér vagyok kedves lányka, Szólt az ifju nyomba rája, Estve járok én az árnynyal, Virág kebel az én ágyam, S napsugárral ha felszállok, Elhervadnak a virágok,

Ha a lányok…

Ha a lányok, mint a bárány, Hegyoldalon legelnének, Juhász lennék s furulyámon Éjszakán át szólna ének.

S midőn küzd a nap az éjjel, Piros hajnal hasadtával, Behajtanám kis kertünkbe S betakarnám a subámmal.

Anyám, anyám…

Anyám, anyám, lelkem anyám, Neked is szép volt az élet, S ha gyönyörködtetett téged – Ne tanits az unalomra… Mert veszett eb az unalom, – Minden estve nálad vagyon, Melletted ül: – ott pipázik, A sok könytől arczod ázik. Egy hajlékot lakván véle, Nevetni sem lehet tőle; – S aztán ott ül a kuczkóban, Azt sem tudod eszed hol van? Mint vele lakni egy házban, Jobb, ha beteg vagy az ágyban, – Betegségből, gyógyszerével, Engem anyám kigyógyithat, Unalomból csak a sirhant.

Édes rózsám, édes lelkem…

Édes rózsám, édes lelkem – Késő éjjel, éjfél tájba’, Midőn alszik a madárka És a hold a tiszta égen Csillagok közt úszik fényben, Ablakodhoz vágyott lelkem, Oda vágytam, oda mentem. … Fontál kerek guzsaly mellett, Könyben úszott drága szemed; De hallottam mostohádat, A mint szidott s szórt rád átkot, A mért forrón szeretsz engem.

Pedig már az mind hiába! Mert ha három éjjen által Eresz alatt térden állva, Habzó ajkról, vérző szivből Szakad is ránk szitka, átka, – Hogy ha misét mondat, hetvent, S kalácsot süt egyszáz hetvent Egymástól mi puszta szóra, El nem válunk soha, soha.

Nem, mig anyád meg nem tudja Leveleit egy tölgyfának És fűszálát egy határnak; A mig tisztán meg nem tudja Szőrszálait száz egérnek, Virágait egy mezőnek; Mig a bükk nem terem körtét S a fűzfán megy nem lesz nőve, Hogy anyád egyék belőle.

Mért nem nősülsz…

Mért nem nősülsz ifju, vajjon, Midőn annyi virág vagyon? Tán szülőid nem egyeznek, Vagy a lányok nem szeretnek?

– A szülőim egyeznének, A leányok szeretnének, – És üldöznek is a vágyak, Mégis sugják, hogy csak várjak, A mig ujra tavasz leszen, Hátha eljő uj kedvesem… Csinálok én akkor kertet A kis törpe kunyhóm mellett, Virágim közt ülök, járok, Nézni jőnek majd a lányok… Ki is ülök a töltésre, A lánykákkal összejőve, Nyujtok nekik szép virágot, Olyan szépet egy sem látott, – De ha eljő a galambom, A legszebbet neki adom, – Ott nyilik az ablakomban, Nőm számára azt ápoltam.

– Mondd meg milyen, mondd meg várjuk? Ismerjük meg, ha méglátjuk…

– Könnyü zerge, Nagyon fürge; Gerle madár, Repül, nem jár;