Part 1

VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

ÖSSZEGYÜJTÉ

THALY KÁLMÁN.

KÉT KÖTETBEN.

RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL

ÉS

RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL

EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

THALY KÁLMÁN.

TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN KÖLTEMÉNYE.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1864.

KIADJA LAUFFER VILMOS.

MÉLTÓSÁGOS

ZÁDOR GYÖRGY

KIR. HÉTSZEMÉLYNÖK URNAK, MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK, MINT A RÉGI MAGYAR IRODALOM EGYIK MÉLY TUDOMÁNYU BÚVÁRÁNAK

HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL

AJÁNLJA A

SZERKESZTŐ.

ELEGYES ÉNEKEK.

(Folytatás.)

TOTOK CSUFOLÁSA.

– 1600. –

Ad notam: „Oh mely nehéz az szerelem…“

Tótok birják az darab országot, Mert őnékik vagyon jó hajtmányok; Semmiben ők szükséget nem látnak, Mindenkoron jól vagyon ő dolgok.

Elsőben igy kezdetik ő dolgok: Hogy az hanya (?) köztök igen forog, Hasok penig éhség miatt korog, Morva vize ő finom jó borok.

Tót okosabb sokkal az magyarnál: Mert mindenben ő új szokást talál; Az kását főzi vöröshajmával, Meri marokkal kanál nélkül az torkában.

Az komló is jobb neki szőlőnél, Az gyürű-mag kedvesebb az medgynél, Jobbnak tartja köként az fügénél, Ő néki jobb csipke az egresnél.

Szabad urat ők nem válogatnak, Czeremóniával nem gondolnak, Csak leülnek ha asztalra hoznak, Mézes lére nem igen szaggatnak.

Tót nem finnyás, mindenben belékap, Szőrös máléban nagyokat harap, Hajdinára hogyha ő akadhat: Addig eszik míg egyet nem rúghat.

Pogácsában ők nem válogatnak, Kenyérbül is magyarra szorulnak, Az savóért igen vonakoznak, Két dióért kertet ugrándoznak.

Kiterjesztéd híredet nevedet: Mert megverték sokszor az fejedet, Üstökben is kaptál az szerdékért, Sokszor verték orrodat téjfölért.

Az nyúlhúsra nem igen szaggatnak, Igen örülnek az pohánkának Melylyel azok hogyha jól lakhatnak: Ollyan hasok – mint az ebihalnak.

Szép kövér húst az tót nem szereti, Mert fél, hogy ha gatyáját megfösti, Melyet hogyha az orra megérzi, Napestig is elunja bűzölni.

Innendtova majd lesz uraságban: Mert bőven van az vöröshajmában, Válogathat mastan az kaszában Mely után kap az kőtés-czipóban.

Néki mindenkor helyén van dolga: Ha szert tehet egy rosz pár kecskére; Ha búzája terem egy kepécske: Félen úgy áll az hajlott süvege.

Ha van néki egy rosz koszos lova: Ő nemesnek mindjárt magát tartja; Bátor turós légyen annak háta – De azt tudja: nincsen annak mása!

Ez tótoknak minden gazdagságok Ha van nekik két riskó marhájok, Hajdinának ha egy holdot szánnak: Ugy örülnek mint egy hold buzának.

Az tót rátart az nagy uraságra Ha van néki egy rosz kabillája; Noha rosz légyen az ő gatyája – Mégis szert tesz karmazsin-csizmára.

Még akkor is úri ember az tót: Ha vagyon az nadrágján nyolczszáz fót, Azon sem szokott hordozni zsinórt; Ott is megtetszik, hogy csak egy rosz tót.

Vége légyen már az uraságnak! Magunkat adjuk az kaszállásnak, Ha nem tetszik vagy az aratásnak; Ha bor tetszik: kapjunk kapállásnak.

Az ezerhatszázban ezt szerzettem; Az tótok közt én igen éheztem, Zabkenyérre keservesen néztem, Az savót is jó üzűven ettem.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. „Vonakoznak“ = huzakodnak; „Kőtés“ = költés, buzacsirából készült eledel.

T. K.

CSÚFOS GAJD A TÓTRÓL.

– Hegedős-ének a XVII. századból. –

Magyar vitézek, hogyha tetszenék: Egy énekecskét néktek mondanék; Én elhiszem, énekemnek ha örülnétek, Nevetnétek, – örülnétek, sőt eldülnétek.

Valjon nincsen-é tót közöttetek? Hogyha penig van: megjelentsétek! Mert ha volna: nem tarthatnám azt jövevénnek, Félre dülnék, – sőt elülnék, inkább hallgatnék.

– Mikor szent Péter e földön jára Egy fáradt lósz..t előtalála, Ugy felrugá, hogy előtte hármat fordula: Aha csunya – büdös pára, czo fel, légy tóttá!

Hamar felugra, talpára álla, A haját portul meg sem is rázza; Éhen-szomjan szent Péternek szalad utána Azt kiáltja: Daj mi gleba! Daj pano Petra!

Itt a szegény tót nem tud mit tenni, Sir keservesen, nem tud mit enni; Jobb volt – ugymond – lóoldalban és csontmalomban, Zab-szuszékban, setét boltban mint Liptovában.

Egy kenyéren van tót a lovával: Mert zabot eszik tyúk, lúd, disznával; Tótnak vadalma: figéje, és a gégéje Istrághoz termett, született, kit meg is illet.

Meghallottátok mi légyen a tót? És most micsoda, tégy két T-ét, egy Ó-t: Már áll a tót, két nagy T-bül egy nagy akasztót, Tedd közé az Ó-t: immár a tót, – nincs oda jobb fót.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. II. Ugy látszik valami kóbor hegedős éneklé a magyar vitézek mulattatására. A kurucz tábori dalok versalakjában van irva.

T. K.

HÁZADBAN BELÉPNÉK…

– A XVII. századból. –

Házadban belépnék, ha engem megszánnál, Egy szót szólnék szerelmem, hallgatnál – Valami szót szememre nem hánnál!

‚Mint az minap, talán azt akarnád: Hogy magadat énvelem mulatnád, Mások előtt is azt kimondanád.

Nem telik most bizony abban kedved: Mert előttem az minapi vétked – Mellybül megtetszik hozzám hűséged!‘

Nehéz higyjed az szerelem-iga: Valaki azt igazán nem vonsza – Van annak ez világon nagy kinja.

‚Jőjj bé immár szintén megszántalak, Mert tégedet tovább nem kinozlak – Ezután is szivemnek tartalak!‘

* * *

Mátray-codex.

JAJ ÉN REMÉNTELEN…

– A XVII-dik századból. –

Jaj én reméntelen Igen szerencsétlen, Szegény árva életem; Hol van régi kedvem? Elmult már én tőlem, Hűl és kesereg szivem. Mi hasznom e világban élnem? Ha csak a bú emészt éngem.

Nincsen panaszimat Keserves sok búmat Kinek kelljen számlálnom; Mert szük[1] az igaz sziv Ki csak egyedül hiv – Mi haszna mondanom? Azért szegény fejem, Csak magamban tartom Keserves panaszom.

Elűzéd szolgádat, Bujdosó árvádat Szabad szállást keresni, Az ő menetelét, Az ő szerencséjét Szabad neki próbálni. Avvagy büntől mert félek Hogyha mind így élek: Itélje meg bár ki-ki.

Az igaz szeretet Nem tekint uri vért – Hanem kivel megnyugszik Azt akarja légyen, – Noha szegény légyen: Azzal megelégeszik. Ezen szeretetet Semminémü dolgok Tőle el nem veszik.

Csak egy gerliczécske Ártatlan férgecske Társától ha megvál – Jaj mit nem cselekszik?! Mód nélkül bánkódik Zöld ágra nem is száll, Vizet felzavarja – Úgy marad szomjúva – Gyakran követi halál.

Soha nagy titkodat Titkos tanácsodat Ki ne jelentsd senkinek; Mihelyt kijelented Azonnal megölöd Szabadságát éltednek. Lészesz annak rabja Ki titkodat tudja, Kell kedvének szolgálnod. –

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74.

FRISS ÉKES TERMETŰ…

– A XVII-ik századból. –

Friss ékes termetű kedves virágszálom, Vénus kertében nőtt aranyalma-ágom, Kiért mult sok álmom – nem enyhődik kinom, Csak öregbül fájdalmom.

Az te szépségedért ki sok bút szenvedtem Noha kinaimat meg nem jelentettem, Szivemben viseltem – mikor reád néztem Sebessen égni kezdtem.

Fogadásod tartja, hogy igazán szeretsz, Senki szépségéért kedvedbül ki nem vetsz, Miért hát nem ölelgetsz – csókjaiddal nem értetsz, Szerelmeddel nem illetsz?

Feltetszett napocskám homályban borula, Szelid galambocskám tűlem elvadula, Kin szivem jajdula – ugyan elájula, Hogy Vénus elárula.

Pártot ütött látom az Vénus ellenem: Nem hagyja virágnak gyümölcsét megszednem; Hozzája kell mennem – kedvét kell keresnem; Csak hagyja hasznát vennem!

Szállj kezemre immár édes galambocskám, Fogadj bé kedvedben gyengén nőtt rózsácskám; Szánj meg madaracskám – gyönyörű sólymocskám, Éltető friss szajkócskám.

Láthassam általad szerencsém jobb kedvét, Hogy vezérljen engem, tegye rám jobb kezét; Mert szivem alig van már, – gondban, sok búban jár: Láthassam személyedet!

* * *

Mátray-codex. – A harmadik sor középrímelése mindenütt szabatosan meg van tartva.

T. K.

„ÉNEK BŰN BOCSÁNATJÁÉRT.“

– 1616. –

Ifjuságom vétke gyakran jut eszemben, Mely bánatot indít, s siralmat szivemben, Hogy tőlem álnokul megbántatott Isten – Várom büntetését fejemre véletlen.

Nincsen bátorsága nyomorult fejemnek, Rettegése pedig nagy vagyon szivemnek; Mint az tenger habja ellene révésznek: Ugy én vétkeim is keserves lelkemnek.

Napról napra árad s nevelkedik kinom, Bűnnek terhe alatt nincs semmi oszlopom, Lelkem esméreti újítja fájdalmom – Halálra méltónak itél gondolatom.

Nem hiszem, tengerben hogy számosabb légyen Fenekére szállott föveny bővebb légyen, Avvagy több madarat a kék ég viseljen: Mint én bűneimnek soksága éltemben.

Mindezekben engem táplál csak reménség, Noha félelmet szór lelkemre a kétség; Jól tudom, Atyámnál vagyon kegyelmesség Ki engem megőriz – ne ártson az vétség.

Azért szómat hozzád fölemelem mennyben Óh irgalmasságnak kútfeje: jó Isten! Hallgasd meg kérésem, ne bocsáss üressen, Fohászkodó szolgád utadra hadd térjen!

Bocsánatot kérek tőled mindenekrül Mellyekkel sértettem neved hitetlenül; Emlékezzél Uram régi kegyelmedrül Mely által kivitted szentid sérelmekbül.

Mert ha Uram velem mint szolgáddal pörlesz, Igazságod szerént esetimről itélsz: Nem állhat meg fejem mint az erős vitéz – Nálánál erőssebb hadban ha reá néz.

Nem volt e világban senki vétek nélkül Ki az természetnek lött rendelésébül, Ki nem vétett volna erőtlenségébül – De gyógyulást is vött csak tőled, Istentül,

Amaz álnok kígyó megcsalá Ádámot, Fényes palotából lehozá Dávidot, Bünre ösztönözé bölcs, eszes Salamont – Te engedelmedből mindennek árthatott.

De kik Szent Fiadnak halálát jó kedvvel Magokhoz kapcsolták érdemét örömmel: Szabadulások lett kegyes tekintettel – Mert őket értetted jó gyógyító irrel.

Áldd meg Uram kérlek, Fiad által lelkem, Vigasztald Igéddel kétséges életem, Szomorú felhőkben ne maradjon fényem, Indítsad örömre keseredett szívem!

Például adj engem minden nyomorultnak Kik bűnnek jutalmát érzik nagy-súlyosnak, Penitentiára hogy utat magoknak Keressenek, voltát látván irgalmadnak!

– Illy könyörgésemmel untattam Atyámot Bűnömnek soksága mikoron bánatot S keserves fájdalmot én szivemre hozott – Légyen áldott neve, mert már meggyógyitott!

Mint halász rút viztül megszáradván – szépül, Nyereségét látván vígan beszél, s örül: Így szivem vígsága bűnt hagyván öregbül, Lelkem esméreti minden nap könnyebbül.

Ezer felett hatszáz tizenhatod idő Minden részeiben szépen kedveskedő Ezeket hogy irám feltetszett esztendő Volt nékem örömmel bánatot is szerző.

* * *

A Mátray-codexből; megvan egyébiránt Balassa Bálint és Rimay János együtt kiadott énekeinek toldalékában is, péld. lásd a debreczeni 1744-iki kiadás 243-ik lapját.

T. K.

„INTŐ ÉS OKTATÓ ÉNEK AZ ASSZONYOKNAK TISZTEKRÜL.“

– 1622. –

Asszonynépek vegyétek eszetekben Az kik éltek szent házasság rendiben, Uratoknak mint legyetek kedvekben – És mindenek előtt szép dicséretben.

Az jó asszony diszi az ő urának: Mint az szép hold az égen járó napnak; De az kik az hámfán kivül tapodnak Azok tűlem ím igyen taníttatnak:

Asszony-ember forogjon ez előtted – Hogy jámbor uradat nem pénzen vetted, Szállott várban, sem ustromon nem nyerted, Summa ez: hogy űtet te nem kerested!

Légyen azért urad az elöljáró, Te olyan légy mint kézhez-kötött ráró; Légy minden dolgodban uradtul váró, Kérlek ne légy visszavonyó, s akaró.[2]

Az mit urad akar: minden az legyen, Urad ellen szád morogni ne merjen; Oly kötélben szabados nyelved légyen:[3] Hogy uradon soha szégyent ne tégyen.

Oly rút az hol Simon biró jár elöl –[4] Az mint mast is hallom némelyek felöl, Hogy az nyerget rakták hátokon följül – Szegény barátimnak házok ég belöl.

Takargassad uradnak keresményét Kiért sokszor föltörte az tenyerét, Bort nem ivott, vizzel öntözte inyét – Titkon azzal te se vásárolj dinnyét.

Nem mindenkor sokalj az gyümölcs-szerben Ámbár bőven egyél az cseresnyében; Csak két pénzt is beszoríts az erszényben – Másszor azon bort vehetsz az eczetben.

Tiszta légy te fejér-öltözetedben: Ne gyászoljad uradat még éltében; Homlokodat ne ránczoljad gerezdben, Ne légy komor, mint farkas az veremben.

Ha pénzecskét ad urad az kezedben, Megőrizzed, ne rakd örök szökrényben, Ne helyheztesd feneketlen edényben – Mikor kéri, add elő szükségében.

Jámbor vendég ha mégyen házatokhoz – Mert néha az Isten kedves embert hoz – Tisztességet mutass édes uradhoz: Jó étket főzz, gyakorta nyúlj az csaphoz.

Tiszta légyen minden tálod, tányérod, Ne heverjen az hamuban kalánod; Magyar-módra fejér légyen abroszod, Menten leülj hogy az étket föladod.

Szemérmes légy, keveset szólj asztalnál – Mikor néked szólnak: bár ne hallgatnál; Soha ne légy eszesb jámbor uradnál: Jó magadviselés jobb az aranynál.

Ha mit költesz reád urad pénzében:[5] Annak száma légyen türhető rendben, Sokat ne tékozolj helytelen, helyben: Urad veritékje ne menjen füstben!

Itt jól meglásd szemedet kire vessed,[6] Vigyázásban légyen te tekénteted, Leggyakrabban uradra légyen szemed – Hogy meg ne itéljen eszes vendéged.

Ha mit urad költ[7] az jámbor vendéggel: Ne morogj érette, ne sirasd reggel, Szegény urad ne emészsze méreggel: Ő kereste, hadd költse békességgel!

Mikor urad lészen elindulásban – Minthogy az férfiú nem ül csak házban – Környüle légy, forgolódjál akkorban: Töltött tyúkot sütve tégy az iszákban.

Kikésérjed, ne ragadj az tüzhelyhez, Mert esküszöm az én egy Istenemhez: Kapanyéllel köll ütni az illyenhez – Ki urához ugy lát mint egy semmihez.

Utczát ne rójj az ő távullétében: Házi dolgaidat végezd elsőben, Ha tudsz hozzá: vedd az varrót kezedben – Hogy az szomszéd ne vádoljon semmiben.

Ifju legényekkel kártyát ne játszál, Borral és rátottal[8] ne kufárkodjál: Mert az gonosz hirnév ha nyakadra száll Nem rázhatd le az mig ez világ fönnáll.

Az gazdagság hirtelen elmúlandó, Egészséged betegségre hajlandó, Szép természet hamar elváltozandó: Az rosz hirnév veled megmaradandó!

Jámbor urad ha haza jön fáradva: Küszöb előtt légy te is talpon állva, Hozzá siess, az kupa légyen nyujtva, Édes szókkal ajakad légyen rakva.

Kerüld el hát mind egész életedben, Tisztán élj uradnak távullétiben, Igyenesen menj együgyü[9] erkölcsben, Hátra ne mászsz, mint az rák az fövenyben.

Gyermekidet ékes erkölcsre tanítsd, Tűztül őrizd, az patakra ne taszítsd, Szeresd őket, ruhájokat megtisztítsd, Kérlek, az fejeket meg ne koszosítsd.

Meg ne szidjad: pogány, kurva fiának! Ne mondd: ebtül szakadt ördög magvának! Szénát adnék enni az oly asszonynak Ki így beszél szerelmes magzatinak.

Fiaidat jártasd az oskolába – Ne félj, azzal nem törik ki az lába! Leányidat küld el az varróházba: Nem tészen kárt az tű gyönge újjában!

Mert ha fölnő gyermeked tudatlanul, Semmi mivet, semmi munkát nem tanul: Az mit hová nem tett, elvészi mástul – Soha meg nem óhatd akasztófátul!

Ne éhezzél, ne költs igen bőven is: Jó az kenyér néha csak az sajttal is; Nem törik el az palaczk üressen is, Meg nem halsz – igyál belőle vizet is!

Tudni köll ezt emberséges embernek: Vessző helye bűnéért az gyermeknek, Haragodban ne igérd az ördögnek – Mert félő, hogy téged előbb elvisznek.

– Asszonyember, uradat ha szereted; Ez verseket szivedbe helyhezteted, Mert ha hivatalodat[10] elfelejted, Tudom hogy az hátodat megvereted!

Ezt tinektek barátságtokért adtam, Ezer hatszáz huszonkettőben irtam; Minden asszony tiszta légyen azt hagytam – Hogy az hátát meg ne üssék miattam.

* * *

Szencsey György daloskönyve, a nemz. muz. kézirattárában, hung. oct. 70.

AZ TENGER FÖVÉNYE…

– 1636. –

Az tenger fövénye ki sok: Bokros búk igaz ollyanok; Fölyhőben ragyogó napok – Ollyak mint habok.

Az mit mutogat az világ: Ollyan mint magyaró-virág; Mellyet fejsze hamar levág Megszárad az ág.

Ez nagy földre az mi letér Egy szép liliomot nem ér Mellyet megcsap az őszi dér – Mindjárt veszni tér.

Fáradtságra születtettünk, Sok búban forog életünk, Gyakran ágy fenekén nyögünk Sirba míg megyünk.

Sok bánat mi fejünkre száll Sokszor búban fejünk is áll, Sokszor sok szidalom talál – Végre az halál.

Dicsőssége világnak oly: Hol nincs maradandó zsámoly Gyakran köllő napunk elfoly Mint az gyönge moly. (?!)

Nincs bölcs, nincs uraság sohult, Nézd: mindent az halál ledült[11] Mint őszszel liliom borult, Minden rend lehullt.

Apró gyermekek és ifjak Ország oszlopi, vén urak, Tisztes nemzetes urfiak Sirban hullanak.

Te is mikor József valál Mint rózsa csak ifju valál, Sok gyászt nemzetiden hagyál… Jaj meghervadál!

Ezer és hatszáz elfuta Harmincz és hatodik juta: Minden téged akkor szána, Könnyet hullata.

Atyád holta után esél Ágyadban, betegeskedél, Harminczöt heteket töltél Kiben csak nyögél.

Gyorsan tölt rövid életed, Óh béhunva te két szemed, Jajgat te kegyes özvegyed – Nem szólhat veled.

Macskássy nemes Ilonád Óhajt, hogy hamar elhagyád, Talpig gyászban szegént hagyád – Nem szólhat te szád.

Özvegységre hamar juta, Búval lölke megárada, Jajszóval szive fárada, Árván marada.

Ím nemzetedet elhagyád, Ennek gyámola volt atyád; Immár az vala csak reád – Árvául hagyád.

Elmultak te kevés napid, Meghültek nemes tagaid; Úgy gyültek ide nemzetid, – Sirnak hugaid.

Szánják ím rövid életed Ifjui . . . . .

(A többi ki van szakadva.)

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. Ugy látszik, e vers bucsuztatóféle volt.

T. K.

ÚJ HIRT MONDOK…

– Lakodalmi gajd 1636-ból. –

Új hirt mondok, minden reá hallgasson, Illik beszédemnek hogy hitelt adjon, Az italnak bátor mast békét hagyjon – Azután meglehet bár itton-igyon.

Hozok elő mastan egy históriát Hogyha meglölhetném annak nótáját, És ha megtudhatnám rövid summáját: Azért kiki hagyja mast boritalát!

Egy szegény emberrül lészen beszédem – Ha szóm jól szolgálna mastan énnékem, De száraz az torkom, azért nincs kedvem, Köszönd reám az bort, ne tilts(d) meg tűlem!

Egy vén ember ilyen panaszt indíta: Három felesége nékie vala, Az szerencse neki így szolgált vala, Örömöt éltében mindennek hagya.

Az első ilyen jó és szelid vala: Csakhogy dirrel durral mindennek szóla, Háza – míg élhete – csinosan álla: Hat hónapban egyszer kisöpri vala.

Az kenyeret szépen megtudta sütni: De sót elfelejtett beléje tenni, Sületlen találta mindenkor hagyni – Igy szokott volt szegény engem tartani!

Ily természeti volt néki szegénynek: Az dolog nem köllött soha kedvének, Az szemétben lába megbotlott ennek, Savát nem érzettem soha étkének.

Mikor szóltam néki: engedelmes volt: Csakhogy mindenekben ellenem szólott, El is tékozlotta az mi javam volt, – Az jólakás után ollyan volt mint holt.

Meghala azonban szegény nyavalyás: Kiért reám szálla minden busulás, Bánat, keserűség, és nagy óhajtás,[12] Sok jajgatás után méltó kárvallás.

De azonban ismét megjöve kedvem: Mert lőn harmadnapra más feleségem, Az megvidámítá bánatos szivem – Kinek az jóvoltát nem felejthetem.

Ez mindenre jó volt az mire köllött: Csak az szövés, fonás néki nem köllött; Az hol czégért látott oda sietött: Akárki itta meg – de ő fizetött.

Sőt mikor szegénynek pénze elfogyott: Az kontyát béitta – mégis jóllakott, Néha négykézláb is el-haza mászott, Nagylustán ágyamban énmellém csúszott.

Nagykegyesen akkor csókkal imádott, Sok nyálat orczámon gyakorta hagyott, Néha nyakamon is által okádott – Kebelem is akkor teli rakodott.

Ugyan az korcsomán szegény meghala, Nékem nagy bánatot és sok bút hagya, Könnyem nem hullhata soha utána – Hogy eszemben juta ő állapotja.

Harmadikat elvém én feleségül Kinek az én szivem fölötte örül, Örömömben hajam csak meg nem őszül, – Gyakorta rám teként rajtam könyörül.

Vala az nagy kegyes magaviselő Minden dolgaiban jó dologtevő: Csakhogy télben nyárban vala henyélő, Őszszel és tavaszszal veszteg-heverő.

Gyors volt mindenekben, fölkölt jó reggel: Mikor tik[13] szeméten vakarcsál széjjel – Még akkor sem látott jól szemeivel, Csipáját törlötte alsó üngivel.

Nem elég volt néki délig aludni: Hanem mindenkoron szokott szunnyadni; Mikor fölébredett: tudott koslatni, Az egyik szomszédtul másikhoz futni.

– Engedjünk már nótát az hegedűsnek Hadd vonjon szép nótát az nász népének; Bánom hogy ennyi tál étket elvisznek – Énnekem nem adnak benne[14] szegénynek.

Azért ránts(d) keresztül rosz hegedűdet Hüvelyedben tegyed rozsdás késedet, Ne áztasd jó borral hitvány tüdődet – Hogy ne vedd hiában fizetésedet!

Hogyha jámbor volna az jó vőlegény, – Nékem innom adna, ne lenne fösvény; Ha nem ád: szálljon rá az száraz köszvény!… Ne légy hát barátom énhozzám kemény!

Agg-eb volna a ki ezt megmásolná: Hogy az énekesnek ő pénzt nem adna; Mert lám ő is szegény sokat kiálta: Az szegény deák[15] is csak pénzt kivánna.

Az ezerhatszázban és harminczhatban Karácson havában, aratás tájban Egy jámbor ő társát minden dolgában Ekképen dicséré az malomházban.

* * *

Szencsey György dalkönyve.

A HÁZASSÁGRÓL.

(De matrimonio.)

– 1640. –

Istenemtül mit én szivem szerént Kértem sokszor hivatalom szerént: Hogy szerzése szerént Nékem kedvem szerént Való társat adjon világ szerént;

Szent szerzését rajtam bizonyítja Könyörgésem nékem meghallgatja, Mert im megmutatta Előmben állotta Házastársul téged nékem ada.

Tartson azért – kérjük ő Fölségét – Édes társom, minket egészségben, Kivánt csöndességben Egymás szerelmében – Fegyhetetlen tiszta szent életben.

Uram Jézus segélj minket erre, Szivünk szerint mint mast esedezve Kérünk könyörögve, Térdünkre leesve: Hogy élhessünk mi üdvösségünkre!

Áldd meg Uram mi házasságinkat, Szaporítsad két kézi munkánkat, Adj jó magzatokat Néked szolgálókat – Velünk együtt szent neved áldókat.

Ne engedjed Uram az sátánnak Ki rontója volt első atyánknak: Nekem és társamnak Gyönge juhocskámnak – Hogy árthasson mi házasságinknak!

De sőt Uram, légy erős oltalmunk, Édes Jézus légy kegyes hadnagyunk, Mindenben gyámolunk, Őriző pásztorunk, Ördög ellen hatalmas bajvivónk.

Életünknek minden idejében, Hogy élhessünk szép egyenességben, Kivánt csöndességben, Tiszta szent életben, És egymáshoz való szeretetben.

Áldott Jézus erősíts(d) szivünket, Szent Lölköddel gyámolíts(d) hitünket, És egymással minket, Elégits(d) kedvünket – Hogy senkire ne vessük szemünket!

Kit engedjen nekünk Szent Háromság Földön mennyen lakozó méltóság, Erős hatalmasság, Tündöklő uraság, Mennyországra életút, igazság.

– Ezerhatszáz negyven esztendőben Augustusnak szintén közepében, Ímigyen versekben Egy helyben létemben Szerzé kinek neve versfejekben.

* * *

Szencsey György dalkönyve. A versfejekből e név olvasható ki: „István deák.“ E jelen vers tárgya azonos, és kezdő stróphája nagyon hasonlít a Toldy Ferencz által közlött „Házasok éneki“ (Magy. költészet kézi könyve I. 59. l.) czimü 1548-ban irott vers első stróphájához, – talám belőle származott reminiscentia. Nevezetes azonban, hogy a Toldy által közlött vers fejeiből is István név jő ki. („Stephanus Nilas“). Lehet tán, hogy a két vers szerzője ugyanegy, s a mi „István deák“-unk azonos Toldy Nyilas István-jával, csakhogy ez esetben azt kellene föltennünk, hogy Szencsey hibásan irta a maga századát 1640-et 1540 helyett, – a mi már csak tollhibából is igen könnyen megtörténhetett. Ez esetben a jelen költemény a XVI-ik századból való volna. – Különben az itt elmondottak csak tapogatózások, s nem döntő érvek akarnak lenni.

T. K.

TUDOD RÉGEN ÓHAJTÁLAK…

– Zsolnán, 1659. –

Tudod, régen ohajtálak, Szivem szerént kívántalak, Mindenkoron kedveltelek És kedvesen kedveltelek.

Végre együtt mulatoztunk Kedves csókokat váltottunk, Nem volt nékünk olly bánatunk Kit egymásért el nem hagytunk.

Kedves voltál kedvesednek, Kedves voltam kedvesemnek, Örültél mint kegyesednek – Én is néked kegyesemnek.

Jaj melly árvául maradtam Az órában hogy elváltam, Szép szeretőmtül bucsuztam – Duna felé vándorlottam.