Part 23
– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára dobolnak. Majd hallhat a herczeg ilyen dobszót naphosszant többször is.
Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkező asztalhoz. De a vacsora már nem tartott sokáig, csak félhéttől nyolczig. Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig szokott az tartani (másnap reggel).
Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Ujból imádkoztak, kiki hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát s a fiával együtt átment az ágyas házába.
Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig a magyar öltöny, csizma feszesen jár.
Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta, hogy a mint letette a fejét, azonnal elaludt. A háló szobában sötét volt, az ablakokat itt vas táblákkal zárják be.
Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.
Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. «Reggel van?» kérdezé.
– Csak aludjál, fiam, mondá az apa. Éjfél után két óra. S azzal átment a mellék szobába.
György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem leül az asztalhoz és ír.
Ez az ő rendes életmódja.
A mint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.
A második szónál már együtt voltak a tornáczban az urak s követték a fejedelmet a kápolnába.
György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. «Majd később!» Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.
– A «később» alatt azt értette az atyám, úgy-e bár, hogy ha majd megtanulok imádkozni?
Mikes sanyarúan mosolygott.
– Talán még mást is. A herczeg ebben a különös öltözetben nem igen produkálhatja magát emberek előtt.
Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az Aetnamászásban s kiegészítve a török kaftánnal.
– Majd a házi gazdánk szab a herczegre más köntöst, mondá Pelargus. Szabómesternél fogadtunk szállást.
S a míg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.
Az egy őrménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utczára. A házi gazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a szücs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhimző. A legtökéletesebb szövetség.
Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad arczczal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel. Kár, hogy az arcza nagyon ki volt festve fehérre pirosra, de csak a füléig, azon túl aztán látható volt a szép szattyán szinű bőr.
Az őrmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme. Az idősebb háziasszony is épen úgy ki volt festve fehérre pirosra, s attól olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.
A míg az ifjú asszony mértéket vett az ifju termetéről, az alatt Mikes megalkudott az özvegygyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is adott Pelargus, a ki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt, megkérdezé a szép szabónőtől, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet. Nem kapott semmi választ.
– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést, mondá Mikes. Mert az még csak három esztendős házas, s az őrmény asszonynak négy esztendeig a férjhez menetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak ha a férje vagy az anyósa kérdezi.
Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.
Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne.
Az alku után az őrmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, a mikor a teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herczeget, Pelargussal és Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és «peszmeg».
A magyar öltözethez megkivántató zöld szattyán saruk végett azonban már a török fertályba kellett menni a herczeggel, mert bőrmunkával csak a törökök foglalkoznak.
A pacsmagdzsi kinn ült a tornáczában, a lábait maga alá szedve, s fújta a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha szőnyegre s egy kis nubiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát és fekete kávét. S kegyesen meghallgatta a kivánságukat.
Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; a kinek a lába nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.
«Afferum!» (Jól van.)
Pipázás közben beszélgetének is törökül: «Szelim alejkum.» «Allah ekber.» «Jekdür Allah!» «Allah kérim.»
Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.
– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!
Ujabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.
– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában, monda György.
– Ez csak az első dobolás, nyugtatá meg Mikes. Még másodszor és harmadszor is fognak.
– S mit jelent ez a dobszó?
– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.
– Mi az a mise?
– Templomi szertartás, katholikus ritus szerint. Keresztyén országokban harangszóval szokták rá a híveket összehivogatni, török földön nem szabad harangozni, itt dobolunk.
György nem mutatta az arczán, hogy valami kiváncsi volna erre a szertartásra. Helyette a misére a viczéje szokott eljárni Bécsben. A nevelője a szent misét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg vele.
– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt csak ottan árulnak.
A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, a mivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.
Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a herczeg számára hátas lovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét képezte.
Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek, lakásaik alig voltak szilárdabbak a hajdani sátraknál, minden szárnyék akol és lakás. Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek megint más methodust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat s azokat ültették ki a házaik küszöbére, a kiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve a további szemlélődéstől.
Mikor aztán a herczeget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a dobszó a fejedelem palotája környékén.
– De már erre ugyan siessünk! Mondá Mikes. Mert most már ebédre dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.
Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak, ez pedig szólt a délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó egy napra, abból nyolcz kápolnába hivó.
– Így megy ez mindennap? kérdezé György Mikestől.
– Bizony így megy, herczegem, legkisebb mulasztás nélkül.
Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen Pelargussal a fogadott szállására.
A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.
– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni, s ahhoz hajnal előtt indulunk.
– Vadászni? mondá György s a szemei fellángoltak e szóra.
– Szereted a vadászatot?
– Még soha sem vadásztam. Milyen lehet az?
A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.
Az ő fia még csak vadászni sem tud!
A praterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos, Siciliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény az egyedüli sport.
Eleven eszű fiatal embernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig birta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a számára egy jó Comenazo-féle puskát.
Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!
Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyat a bécsi császári Praterben kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a szabadban. Lőni jól tudott czélra, erre megtanította Wammána. Pisztolylyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült attól a képzelettől, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad szembe jő rá, a minek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástól kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, a hogy a nagy száján kifér, őt meg nem ijeszti, bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi fenevad magasra szökik fel a levegőbe, s aztán bukfenczet vet, s elterül a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: «te valóban az én fiam vagy!» Még álmában is folyvást tigrisekkel és párduczokkal viaskodott. Már viselte is azt a párduczkaczagányt, a melynek az eredeti tulajdonosát ő maga ejté el.
Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a második dobszóra mind összekerültek, kiki lóháton, puskával a vállán, vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat s azzal kikoczogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.
György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s a mint a mezőre kiértek, előre vágtatott a zsidótól vett lovával, a melléje rendelt kamarás Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani s hiába kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!
A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület volt, magas fű és sás, a miből a vadászkutyának csak a farka látszik ki, bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság. Mindenki leszállt a lováról, azokat kibéklyózták s a fejedelem lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárlánczot formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon, kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy távolban látszó cziprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat huzának, azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a puskaszagot, aztán a hány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső puska végére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre jutott.
A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így a vadak üst módra legyenek bekerítve.
György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire. Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, a ki ott még most szépen aluszik.
Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt a vadászok telekes bocskorai alatt, a midőn nagy sebtében ugrott ki a reketye közül egy hatalmas nagy nyul, alig husz lépésnyire Györgytől, s aztán futott, a hogy csak tudott.
György pedig hagyta futni.
– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! kiáltá rá Mikes.
– Hadd fusson szegény.
– Mért nem lőtte meg a herczeg?
– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.
– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a husa, eczetes páczban borssal, gyömbérrel.
– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a konyhára.
– Hát mit akar lőni a herczeg a vadászaton?
– Várom, a míg rábukkanok egy oroszlánra.
– Oroszlánra! De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy vakandtúrásra, mert állva nem birta el a kaczagást. Hahaha! Egy oroszlánt! Édes herczegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a fejedelem kalendáriumában, a ki a zodiacus szerint az április hónap signumát képezi.
– Hát valami más nemes vad, a mi méltó arra, hogy megküzdjön vele az ember. Medve, vagy farkas.
– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az irhája.
– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?
– De bizony fogolyra is! Nézze a herczeg, ott repül egy falka, hallja a durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle. Durrantson közéjük!
– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?
Még a sárkányát is leeresztette a puskájának s engedte, hogy a kisérője vegye ki a részét a prédából, a kinek nagy öröme volt, mikor a vizsla elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt, ott vergődött a vadász kezében.
– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik szegény.
– Majd mindjárt segítek rajta, mondá Mikes, s aztán megmutatta Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni, hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztül szúrnak a fején.
(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! dörmögé György, a mit bizony Mikes nem értett meg.)
– Hát itt nincs egyéb lőni való, mint nyúl és fogoly?
– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.
– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?
– De még milyen passzióval! Majd meglátja a herczeg, mikor összejövünk a négy cziprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy felhurkolt fogoly, s elől-hátul kilóg a nyilásán egy-egy tapsifülesnek a feje.
– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a rekettyésben, sipot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.
Mikes bizony nem mondatta magának kétszer, György leheveredett a fűbe s elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Ott hagyta magára s ment üldözni az elszalasztott nyúlat.
A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Kiki magának lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő herczege a városi élettől elpuhult legényke, a ki már a lovaglástól is kifáradt s ott hagyta a zsombékon pihenni.
Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a cziprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, a hol Györgyöt Mikes hátra hagyta.
A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadász-troféumokkal, a hogy Mikes előre megmondá, minden szijhurkon egy madár, a táska két végén két nyúlfej, lelógó fülével.
György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.
A fejedelem kissé izetlenkedett a miatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánynyal megrakottan.
– Hát te fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? kérdé a fejedelem a fiától.
– De igen, én is lőttem valamit.
S azzal előhuzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya másfél ölet ért át.
– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam. A nyulat hagytam futni.
Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: «hej bár én is inkább sasra vadászhatnék!»
A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a szárnytollaival.
XXXIII. FEJEZET. A KÖZÖS FÜRDŐBEN.
Györgynek elég volt egy hónap Rodostóban arra, hogy egész kedélye lelankadjon. Az az örökös egyformaság. A túlságos ájtatoskodás. A fejedelem vagy ír, vagy farag, vagy esztergályoz. Nyul- és fogolyvadászat minden negyednap, még ha «varrótű esik is», a hogy Mikes mondja. A borzasztó fűszeres ételek. Az ismeretlen nyelven folytatott disputák, a mik tolmácsolva még érthetetlenebbek. Aztán sehol egy női arcz. Bárha cseléd volna is, bárha vén asszony volna is! Akár csak egy fegyenczházban. Csupa férfi!
– Beteg az én fiam, mondá a fejedelem a kamarásnak.
– Nem beteg biz az, hanem únja magát.
– El kellene őt vinni a savanyúvizforrásra.
– Azt hiszem, hogy jobban szomjuhozza az a meleg, édes forrást. (Ezek a saját szavai Mikesnek.)
Pelargus elmondta már, hogy György minő paradicsomi boldogságnak volt részese Siciliában. Mikor egyszer-egyszer olyan nagyot sóhajt, bizonyosan a szép Io jut eszébe. A nagy szerelemből egyszerre ideesett megint, mint Klimius Miklós, egy idegen planétára, a hol az asszonyok élőfából vannak, gyökeret vertek a földbe, s a fára mászót pofonütik az ágaikkal.
Egy szép kánikulai napon (épen szent István király napján) aztán hírül hozá Mikes a herczegnek, hogy a fejedelem el fogja őt vinni magával az Ali-kői fürdőbe, a hol a férfiak, vegyest a nőkkel, a legszebb leányokkal mind egy közös tóban fürdenek, még pedig egész Istenadta minémüségükben.
György el sem mosolyodott már erre az érzékizgató biztatásra. Előre sejté, hogy ebből is az lesz, a mi a vadászatból. Oroszlánt igér, nyulat ád.
Lóháton jó öt órajárás a hirhedett Ali-kői fürdő Rodostóhoz.
Mikor a fejedelem, fiával és a kiséretéhez tartozó urakkal megérkezett, épen javában volt az évad.
Egy völgyteknő mélyében van a gyógyító erejű víz, Allah szabad ege alatt, bekerítetlenül, csak az alsó részén, a hol a víznek lefolyása van, fedi a partját egy hatalmas calamusnádbozót, összeboruló legyező-alakú lombleveleivel, alatta pedig a sárga virágú nympheák terjengetik széles áterezett sötétzöld leveleiket a víz szinén. Ez a hölgyek számára való bejárat a fürdőbe. A férfiaknak nincs szükségük védő árnyékra.
A völgy két oldalát ellepik a sátorok, egyszerűek és pompásak. Némelyik csak egy lepedőből áll, a másik keleti szőnyegekkel van feldíszítve s kamrákra felosztva. Azonkivül száz meg száz szekér van a völgyben, melyeken a távol országból idecsődült népség tanyázik ernyők alatt.
Valami száz lépésnyire a fürdőtótól van aztán egy ponyvával kerített cserény forma, a hölgyek számára, kik a fürdés után oda szaladnak, lemosakodni. Akkor mindenki legeltetheti rajtuk a szemeit.
A fejedelem és kisérői is küldöttek előre sátorokat, a mik már készen vártak rájuk. De mire ők a fürdéshez elkészülének, már akkor a tó csaknem tele volt emberekkel, a kik állig lemerülvén, csak a fejeikkel valának a szabadban.
Györgynek nagyon jó előérzete volt, hogy ez a fürdői gyönyörűség is hasonlítani fog a vadászat örömeihez. Az Ali-kői tó sárfürdővel szolgál. Az egész egy iszap-medencze, fekete, meleg és büdös.
A sártükör felett sok női fejet is látni. Azok között a török hölgyek arcza arról különböztethető meg, hogy egy vékony fátyol van a homlokán átkötve. A görög és örmény hölgyek arcza ellenben fedetlen, ezek, minthogy ólom és higany tartalmu arczfestéket használnak, a mint ebbe a kénpárás degetbe belépnek, egyszerre olyan feketék lesznek, mint a szerecsenek.
Mikor aztán a hölgyek megelégelték a fürdést, akkor kiszállnak a tóból, s futnak a cserény felé. Szabad őket megbámulni. Az egész testük be van zománczozva vastag sárréteggel. A cserény mögött lemosakodnak, s ott azután kapnak gyapot lepedőt, a mibe tetőtül-talpig beburkolva kerülnek ismét elő s ballagnak a sátoraikhoz.
Ilyen patinával aztán maga Anadyomene se lehet kellemes.
A herczegnek is meg kellett fürödni, Mikes Kelemennel együtt.
«Azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, a kik makkot esznek,» írá Mikes. «Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magukat és a kik olyanok, mint az ijesztők, sárosan, de nem másként.»
«Abból a fekete apothécából a savanyuvízre kell menni, abból harmad napig kell inynya, a mennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint a kristály.»
«De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulasztanak el, a hol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelleték szentelni, mert a nélkül nem volna hasznos.»
«Ez a víz épen hozzáillik a sárfürdőhöz, mert ha az egyik utálatos, a másik fertelmes».
«Ez a víz nem savanyú, hanem sós, az is rossz ízű, zavaros.»
«Egészségesnek nem használ, a ki beteg, még betegebb lesz tőle.»
Így ismerteti meg azt a drága italt egy hét évvel előbb írt levelében Mikes. (1720. aug. 23.)
Ugyan hogy vitte rá a lelke, hogy hét évvel később azt írja: «mi is ott voltunk s jól megitattuk (a keserűsós vízzel) a herczegünket. De azt nem poharankint kell inni, hanem serlegenkint. A ki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a gyomrába tölthet, annak már nincsen szüksége a Hypocrates orvosságára. A való, hogy a mi herczegünk annyit nem ivott, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját baráttánczczal[109] kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert mind a testnek, mind a léleknek használ, se szebb táncz annál nincsen. Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a «menyasszonytáncz» vigabb…
György herczeg nem kivánkozott a Mohamed paradicsomát még közelebbről megismerni.
Mikor a fürdőről visszatértek, a fejedelmet egy sürgöny várta Konstantinápolyból.
A franczia nagykövet tudatá vele az örvendetes eseményt, mely a franczia királyi családot érte. A királyné, a kinek eddig gyermeke nem volt, egyszerre ikreket szült, két leányt.
Azt mondja erre Mikes: «a kezdet elég bőséges. De inkább akarták volna, ha fiun kezdette volna. De az a jó ájtatos királyné a fiura is kiszerzi az engedelmet».
Szóba került, hogy ez örvendetes esemény fölötti gratulatióját a fejedelemnek is illendő lesz átadatni a franczia királynál, még pedig külön megbizott által.
De ki legyen ez a megbizott? A ki egyúttal egyéb dolgairól is beszélhet az internált fejedelemnek a franczia király előtt. Az most bizonyosan királyi jó kedvében van, s kegyelmes elhatározásokra hajlandó.
A vállalkozó és erre alkalmas urak már elmentek Francziaországba, Bercsényi és Esterházy ifju grófok.
A fejedelem azt kérdezé a tanácsosától, hogy nem jó lenne-e György herczeget küldeni Versaillesba a gratulátióval?
Többen helyeselték a szándékot, de mások ellenmondtak. Különösen Mikes Kelemen. Az ifju herczegnek nem jó iskola a franczia udvar. Bécsben csak hidegen élvezte a poklot; de Párisban melegen fogja megkapni. Aztán nagy szüksége van rá, hogy anyanyelvén, a magyaron beszélni megtanuljon. Azt pedig sehol másutt meg nem tanulhatja, mint itt, a magyar száműzöttek telepén. Azonkívül is legfőbb ideje, hogy valami vallásos neveltetésben részesüljön, mivelhogy még csak imádkozni sem tud, s sem az Ó-, sem az Új-Testamentomot nem ismeri. Az elmulasztott oktatást megadhatja az ifjunak a fejedelem udvari papja, a ki jeles pedagogus. Ennyi argumentumok mellett aztán rábirta Mikes a fejedelmet, hogy ne Györgyöt küldje Versaillesba az üdvözlő irattal, hanem Pelargust.
XXXIV. FEJEZET. «A KIS ZSUZSIKA.»
No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új öltözet ruhát. «Csak két héttel késett az igért határidőn felül, a mi azok előtt, a kik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.
Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget adott a lakóinak a szabó gazda. A herczeg és Pelargus együtt részesült abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végig nézhetett. Mert arra, hogy végig is egye, külömb fog kell, mint a milyennel a magyar faj rendelkezik. Az örményeknek vas fogaik vannak. Csak azok képesek megfelelni annak a hirhedett hurkának, a mely apróra vagdalt bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve s kiszárítva élveztetik.
De még jobban kipróbálja a fogakat a «peszmeg». Ez pedig olyan eledel, hogy a jeget (a mit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a forrót, meg a hideget egyszerre.
Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana Rodostóban megvénülni.
Ellenben a skófiummal kihimzett magyar díszruhájának nagyon örvendezett. Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, a kiről Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.
György, épen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy Bercsényi grófnőről beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű hősnő, a ki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül hiven kisérte és erélyesen istápolta.[110]