Part 22

– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? kérdé elbámulva György. Hogy kerültek azok a török gályára?

– Hát mint hadi foglyok.

– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, a kik gyilkosságért lettek gályarabságra elitélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?

– Régi magyar dal, mindenki ismeri.

Az evezősorból ez a dal hangzott fel chorusban:

«Szememből könypatak csorog Emlékedre édes hazám. Bár tatár rabszijat fűz rám, Szivem csak érted dobog.

S aztán még komorabban folytatja:

«Bár még egyszer láthatnám Kéklő bérczed kedves hazám Vigan hunynám le szememet Majd ha egy hant eltemet.»

– Taníts meg engemet erre a dalra. Monda György Pelargusnak.

– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.

– Megtanulhatok tőled, a míg a tengeri út tart. Ha Siciliáig jöttömben megtanulhattam irni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok te tőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az irás.

Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét.

Akkor meg épen el volt tőle György ragadtatva.

Most már kötelezte Pelargust, hogy grammatice szedje szét előtte a mondatokat egyes szavankint.

Pelargus hozzáfogott.

– Szememből = «aus meinen Augen».

– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.

– Igen. «Szem» = «Auge». A magyar az emberi tagoknál soha sem használja a többes számot: tehát «Augen»; «Szemem»; = «meine Augen». «Szememből» = «Aus meinen Augen».

– Csodálatos egy nyelv.

Hát még mikor a «láthatnám» analyzisére került a sor.

– «Lát» = «sieht», «láthat» = «kann sehen», «láthatnék» = «ich könnte sehen». «Láthatnám» = «ich könnte es sehen». S erre ugyan vigyázni kell: mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor szivesen lát, megtraktál s azt mondja: «igyál bruder»; de ha magyarul szólalsz meg s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor nem koczczint veled többet.

– Akkor ez még nehezebb, mint irni megtanulni. De legalább azt az egy nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.

S betanulta ezt a szomorú dalt, a mit a gályarabok énekeltek.

S azután megtette azt, hogy a mikor a gályarabok odalent az evező padokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztül hajolva, beleénekelt az ő chorusukba: a miért azok nevető arczczal tekintettek fel hozzá.

A gályarabok nevetnek is!

S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. «Ha rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis alamizsnát!» György odahajított nekik néhány piasztert.

Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló dohányt vesznek rajta. Ezt nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.

Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a Mentorának:

– Hallod-e Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, a mi neked is tetszeni fog.

– Mondd el, herczegem.

– Én már alig birok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet megkezdhessem. Ha egy lánczot hallok csörögni, a vér a fejembe tódúl. Ha egy kivont kardot látok, átfutja minden porczikámat a hőség. Kedvem volna neki menni a zsarnokoknak és izekre tépni őket.

– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek diszére válnak.

– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, a midőn az evezősök lánczcsörgésétől nem birtam elaludni, hogy egy éjjel mi ketten megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a lánczait, felfegyverezzük őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán felkonczoljuk a helyőrséget: elfoglaljuk a gályát s azzal kitüzzük a szabadság zászlaját.

– Herczegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!

– Miért?

– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.

– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török szultánnak a magyarokat a gályához lánczolni? Ki adott neki arra jogot?

– A hadi szerencse. Ezek itten hadifoglyok.

– Hadi foglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a magyarok török hadifogságba?

– Hja édes herczeg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labanczok voltak.

– És mi?

– Mi pedig kuruczok voltunk.

– Hát a kurucznak, meg a labancznak egymást gyülölni kell, bárha mind a kettő magyar is?

– Bizony gyülölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal, lőttük lánczos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére, kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.

– No hát az jó volt akkor, a mikor hadat jártatok; de itt most nincsenek ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint lánczra vert rabszolgákat, a kik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a rabláncztörésbe, a zsarnokok elleni gyülöletbe, hogy a hol rabszolgákat hallok nyögni, lánczot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba, hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s ketté hasítsam vele a fejét.

– Fogadj be egy kis filozofiát a kebledbe herczegem; mert filozofia nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relativ dolog; attól függ, hogy érzi-e a terhét az, a kire rá van mérve, vagy nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzá szoktak a maguk állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kivánkoznak-e haza? Nem kivánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, a mit eldalolnak; de nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itten ülnek. «Minek mennénk mi a hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak. Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene, vagy rabolnunk: még több verést kapnánk, mint itt s utoljára felakasztanának. Itt pedig összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el a jég!» Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzá szoktak.

– Talán hát jó néven sem vennék, ha fel akarnám őket szabadítani?

– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, a kik otthon vannak, minden sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját birája, nem az ország törvényei szerint itél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a telkét fölmérik. Vannak magyarok, a kik a legkinosabb rabszolgaságnak tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tüznek ki; s inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják: a kiknek a börtön nem oly rettenetes, mintha a templomukba jezsuitát visznek misét mondani. S a kik azért, hogy ezt a láthatatlan lánczot, a minek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni, táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik, joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak te rád, mint megszabadítójukra. Érted-e már?

– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, a mit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, a mit a lélek visel. De hát hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve már, hogy itten ülnek. De hát vajjon azok a magyarok, a kik otthon húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz épen olyan jól, mint ezek itten?

Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni.

A választ erre a kétségre megkapta évek mulva a bátyja, József; bele is halt, a mikor megkapta.

A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott hogy néma volt. Szavát nem lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sipja, azzal szokott jelt adni. Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.

Salonikinál horgonyt vetett a hajó, hogy élelmi szereket bevegyen. Itt a kormányzótól egy csausz jött ki a hajóhoz, a ki a hajóskapitánynak egy levelet hozott, meg egy csomagot.

Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyilt a kapitánynak a szája. Maga sietett György kajütjébe s a szelám után meghivta őt magához ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt herczegnek czímzé, a kisérőjét pedig muteszerifnak.

Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes diszkaftán, öv és kövekkel kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezér György herczegnek megtisztelő ajándékul.

Attól kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre. Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herczeget fogadni Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép háremhölgyek; paripák.

– Tökéletes a diadalunk! Mondá Pelargus, mikor Györgygyel egyedül maradt.

S aztán egész az Aranyszarv öbölig építék a szebbnél szebb fellegvárakat.

A Rumili Hiszszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak, a mely a hajóskapitánynak levelet hozott.

Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés szó abból állt, hogy a «gyaur» ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és egyáltalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat és mehet, a merre akar; de csak a kis-ázsiai parton.

Az a kis véletlen történt időközben, a hogy Pelargus a csausztól kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezirt, a becsületes mészárost, letették s elküldték Syriába kormányzónak, (ez nagy barátjuk volt a magyaroknak) s helyébe emelték a szultán iró diákját, a ki egyuttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen eredt a helyzet gyors megváltozása.

Pelargus kiszállt és előre sietett teveháton tudatni Rákóczyval fia megérkeztét.

György magára maradt a hajón s volt módjában elmélkedéseket tartani a török diszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak meleget, melegben nem adnak hüsset.

Diszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltüntek a délibábbal.

XXXI. FEJEZET. «MON PÈRE!»

A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védenczét.

Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.

Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt Rákóczy Ferencz olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is épen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben, idegennek, udvaroncznak. Megházasíták egy német herczegleánynyal, kit rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a franczia uralkodó családhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány. Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még csecsemő volt, a midőn az apját leghivebbnek hitt barátja elárulá, s összeesküvésért börtönbe hurczolták; nejét kis fiával együtt Bécs gondja alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét börtönéből: asszonyi lángészszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga megszenvedett érte.

(Ah, erre a kedves anya-arczra is csak úgy emlékezett már György, mint egy álomképre.)

– Hol van ő most?

– Az égben!

Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharcz történetét. Hogy indult meg? Hogyan nőtt nagygyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal; utoljára egész felszerelt armádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem óriási munkáját: a diadalmas csatáikat. Hogyan választották meg atyját Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a kivándorlást.

Leirta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, a ki mind arczra, mind termetre igazi őstypusa annak a fajnak, a melynek hiába keresik rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között. Egyedül áll ez.

Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját hiven követő vezéreknek az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy irta le őket, a hogy maga előtt látta, tizenöt év előtt!

De hát mi történt azokkal e tengeridő alatt?

Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott volna hirt, távol fekete tenger partjáról?

Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar nyelv kezdetleges ismeretébe.

Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta elkiáltani azt, hogy «magyar, üsd!» de még sem ment semmi a fejébe.

Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a nyelv szólamos hangzását: «A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret. Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet».

Nem tetszett neki. Sok benne az «e» hangzó; aztán meg az a «nak-nek-nék!»

Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját magyarul üdvözölhesse: «édes atyám!»

Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, a míg hozzá szokott, hogy az egyik «é»-t, meg az egyik «á»-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig nem ment a fejébe, hogy miért nem lehet ezt úgy mondani, hogy «edés átyam.»

Hanem aztán még is csak azt mondta Pelargusnak, hogy «még sem mondom én ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul.»

Pelargus azt mondta rá: «igazad van.»

A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton s előre ment teveháton Rodostóba, hirt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről. Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.

A szultán iródeákjából nagyvezérré emelkedett első török államhivatalnok teljes tudatával birt annak az etiquette-szabálynak, melylyel a diván egy vérbeli princznek tartozik. Ennek a partra szállásánál tizenkét ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként) az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői rónak a nagyvezir elé: hogy Rákóczy Ferencz fia másutt le ne tegye a lábát a török földre, mint épen csak a fekete tenger partján, a hol már az atya és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként lett volna az, ha a régi nagyvezir, (a mészáros) maradt volna a kormány élén.

Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kis-ázsiai partok zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház körülvéve kőfallal, s azon belül kert.

A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, a melyet hat evezős hajtott a part felé.

Az ágyúlövésekre Rodostó egész férfi népessége kitódult a partra. Az asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem kiséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, a kiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot regélt. Többen nem birták elvárni, hogy előttük legyen: perspectivával hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a perspectivába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a szemébe szökött.

György állva támaszkodott a bárka árboczfájához. Rajta volt a török kaftán, oldalán a díszkard.

Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak együtt. Azok a fehér turbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a fekete süvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veres sipkások, fehér szoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a fejüket.) Hanem a kik középen állnak, azok a nyuszt kalpagosok, a gombos dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.

Már az arczaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő atyja? Az a délczeg dalia, a ki eszménye a magyar férfi-szépségnek? Nem tudta kitalálni.

Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, a kihez a többiek tisztelettel közeledtek, de ez nem az, a kit Pelargus leírt előtte emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú bajuszával összefolyik, az is szürke már. És György még nem látott bajuszos szakállas férfi-arczot soha. A csikósnak van bajusza, de szakállt nem visel, a capucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi lények hát?

Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta György, hogy melyik ez arczok közül az atyjáé.

Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről s magasra emelve kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú őszszakállú tartá fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.

György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna lánczolva s pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.

Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait s hangos zokogással szorítá kebléhez kedves gyermekét, a kit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arczát, az ajkát, a szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan rebegve: «fiam! kedves kicsi fiam!»

György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte, átkarolta a térdeit, s szép szelid arczát atyjának a kezére fektetve fuldoklá:

«Oh mon père, oh mon bon père!»

… Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, a mit betanult, behazudja magát magyarnak.

XXXII. FEJEZET. «OTTHON.»

Ez tehát az «otthon». A száműzöttnek az otthona.

Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem palotája. Butorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a butorokat maga a fejedelem esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az író szobája mellett volt az esztergályos műhelye, azon túl pedig a hálószobája, egyszerű tábori ágygyal.

Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymás közt magyarul beszélt, a miből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan Pelargus, a ki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak? de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomatiai és politikai fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak ismeretlen lakói! És hogy mind ezeknek minő befolyása lesz a rodostói száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radicalis, a másiknak opportunista nézetei voltak. S e fölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.

A fejedelem maga nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát. Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga szedett ki a tányérjára.

De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy a mint egy darabot a szájába vett belőle, alig birta lenyomtatni. A másfél század előtti magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, eczetes, mézes, sáfrányos levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, a mit megízlelhetett, sült tyukot. Ezzel jól lakott. Hanem midőn a rizskásával és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: «was ist das für ein Jammerszeug?» a min maga a fejedelem is elmosolyodott, ellenben a kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.

Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét s azután felállt, mire az urak is hátra tolták a székeiket s abba hagyták a disputát.

Rákóczy Ferencz imádkozott fennhangon: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!»

Az egész társaság utána mondá az «Úr imáját.» De a szemével mindenki Györgyöt nézte.

Annak meg sem mozdultak az ajkai.

Rákóczy Ferencz is észrevette azt.

Az ima után kezébe fogta a serlegét.

– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!

Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.

Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:

– Hát te édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?

– Sehogy sem.

– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?

– Soha sem voltam templomban.

Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szivét a keserűség, hogy a kezében tartott billikom összehorpadt ujjainak a nyomása alatt.

A fia nem csak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud semmit, imádkozni sem tud.

Mint a kisértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás valamennyi férfi ajkáról.

Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a bújdosásban is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.

Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börbönczét és a pipákat, az urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferencz elhagyta a társaságot. Pelargus megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni s ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.

Az alatt Pelargus egyenkint megismerteté Györgygyel az atyja asztalánál ült férfiakat. Mind tudtak annyit francziául, hogy lehetett velük beszélgetni, Mikes Kelemen, a kamarás épen nagyon jártas volt a franczia irodalomban, a hogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome anecdotái bizonyítják, a mik csak eredetiben voltak megkaphatók.

Félóra mulva visszatért Rákóczy Ferencz a kápolnából s akkor kezet szorítva, bucsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A fiát megcsókolá s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, a mely számára be lett rendezve.

– Én itt akarok maradni az apámnál, mondá György.

Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orczáját, s aztán végig húzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a rendeletet az inasainak, hogy az ő saját háló szobájába tegyenek be egy ágyat a fia számára.

Pelargus magukra hagyta őket.

Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak és kisirhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, a mit mindenki megért, s a mihez nem kell tolmács.

Rákóczy Ferencz saját magának az ifju alakját látta Györgyben újra fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?

Azután behivatta Mikes Kelement s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát «per apices» a rodostói bujdosók helyzetével.

György, olyan magyart találva, a ki francziául beszél, meg akarta mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja körül.

– Mit csinál Bercsényi?

– Az már nyugszik az Úrban. Mult esztendeje költözött el vizi betegségben.

– Nagy veszteség! És a felesége?

– Az most özvegyasszony.

– Derék nő!

György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a classicus jellemű nő viseli, a ki férjének és a hazának oly törhetlen híve maradt holtig.

– Majd holnap meglátogassuk, mondá Mikes; nagyon fog örülni, ha a herczeget meglátja.

– Hát Eszterházy tábornok hol van?

– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.

– Nagy kár. De a két derék fiu, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt vannak, a kik atyám huszárjait vezénylik.

– Azok elmentek Francziaországba s a huszárjainkat is összetoborzották, azokból alakítottak egy franczia huszárezredet.

– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?

– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kuruczokkal együtt Lengyelországba.

– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?

– A kiket ma az asztal mellett látott a herczeg. Ezekből áll II-ik Rákóczy Ferencznek az udvara, táborkara és hadserege.

– S mit csinálnak itt kegyelmetek?

– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, a ki beletaszítson bennünket a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.

Künn az udvaron dobszó hangzott fel.

– Kinek szól ez? kérdé György, a kit ez a harczias jel egyszerre felvillanyozott.