Part 7

– Igen.

– Szóba állott vele?

– Igen.

– És mit mondott az a dáma magának?

– Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva.

– Egyebet nem mondott?

A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós most már némi izgalommal ismételte meg:

– Egyebet nem mondott?

Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne, mondotta:

– De mondott egyebet is!

– Micsodát?

– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a dolog, és…

– Ha akartam volna…

– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen.

– De hát…

– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az érzelemről, a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében – megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el…

– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem függ a szabadsága, a becsülete, az élete!…

Valami könnyed és mégis keserűnek ható mosolygás volt erre a válasz.

– Maga mosolyog ezen?

Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről, a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll?

– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok rajta, mert ha valaki valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor nincs se szabadság, se becsület, se élet…

Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése?

Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta:

– Az már más.

És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket, hozzátette:

– A fő azonban nem ez.

– Hát mi a fő?

– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam, szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem volna, hogy valaha…

Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy valaha ez a szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé…

Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket el kell hallgatni.

A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását:

– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az ilyen szerelem elől…

Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e cselekedve, vagy nem.

Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis urileány nem oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére, hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni:

– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak, hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én elvégzem vele a dolgomat, és adieu…

De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan felelt:

– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti?

– Értem.

– Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti?

– Értem.

– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be nekem.

Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy megkérdezze: «megigéri nekem ezt?»

Miklós megértette:

– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az egész jelenetnek a komolyságát.

– Ne mosolyogjon – mondta Lenke.

– Miért?

– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni…

– Dehogy!

– Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan.

– Hát megigérem, komolyan.

– Adja a kezét.

– Tessék…

Kezet adott neki.

– Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e?

– Azt.

Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt.

– Most megnyugodtam, – mondta Lenke

Aztán hozzátette:

– Még egyre kérem.

– Mi az?

– Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem.

– Miért? Hát mégis komolyan veszi?

– Komolyan veszem. Igérje meg ezt is.

– Megigérem.

Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett meg.

Csöndesen, szinte suttogva szólt:

– Most…

Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét.

Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát.

És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a leány, valami megmozdult a lelke mélyén.

Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek. Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből, melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami ellenállhatatlanúl nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad…

Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni avagy veszíteni valója nincs…

Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság, a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a melynek nincs nagyobb ijedelme, mint az, hogy: «jaj, most majd gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki fölfegyverkezés gondolatától.

Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete. Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.»

De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt az utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta.

Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen, oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának.

Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel, szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. Itt most már bele kellett menni a harczba.

Az ajtó nyilott megint.

– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett, megint látta őket és megint nem vett észre semmit.

X.

A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát.

És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget.

És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg daróczosan beszélt.

Azt mondta a kisasszony:

– Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!

Sebfi meg dühöngött:

– Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék!

Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő mosolylyal:

– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell lennie.

A darócz pedig ezt felelte rá:

– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én!

A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt. Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még nappal is…

Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony:

– Még nem kezdték.

– Mikor kezdik?

– Félóra mulva.

– Akkor…

Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime, még a kikeletre is van elővétel.

Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt tőle.

– Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám.

– Halljuk.

– De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára.

– Megkapja, barátom.

– Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.

– Azt is megkapja!

Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.

A fiú a karjába kapaszkodott:

– Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül.

– Jó.

– Majd én elmondom, mit akarok.

Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.

– Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam.

– Micsoda?

– Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal.

– Melyikkel?

– A Miklós menyasszonyával.

Bella kisasszony megállott, hirtelen.

– Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi.

Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt mondta:

– Biz’ ez nagyon meglepő!

Sebfi folytatta:

– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát…

Észrevette, hogy Bella másfelé néz.

– Nem figyel?

Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.

– Dehogy nem.

– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének. Igazam van?

– Igaza van.

Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.

– Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi.

– Igaza van.

– Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.

– Az enyémet? De hisz én…

– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy beszélhessek vele.

– Oda akar menni?

– A világért sem.

– Hát?

– Találkoznunk kell valahol.

A kisasszony elmosolyodott:

– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben?

– Azt hiszem.

– Ugyan, ugyan…

– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a találkozásba!

Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.

A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát.

– Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony.

Sebfi megkapta a karját:

– Hohó!

– Mi kell még?

– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben.

– Megigérem.

– Mikor?

– … Holnap. Jó?

Sebfi gúnyosan intett:

– Holnap! Holnap! Dehogy jó!

– Hát mikor kell?

– Ma!

Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:

– Mégis csak szamár maga, Sebfi!

A fiú keserűen nézett utána.

– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában!

Összeszorította az ajkait, daczosan vetette fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel…

Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első kávéháznál megállott.

Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte ezer darabra.

Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert fanyar arczokat vágott hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is czímezte és el is küldte egy hordárral.

A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt irva:

_Őnagysága_

_Rimmer Lenke kisasszonynak_

_Saját kezébe._

_Régi fogház._

A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána.

– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!

Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta:

– Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának.

És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s a melyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme.

Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.

XI.

Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött végig:

– Fizetni!

Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:

– Ma megint komisz volt az étel.

– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő.

Sebfi nyugodtan intett:

– Csak tegye vissza.

– Igenis.

– Irja fel.

És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…

Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.

A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…

Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. Szerette volna, ha megismeri, első látásra.

És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem – mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:

– Wundt úrhoz van szerencsém?

Megfordult:

– Az vagyok…

Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta neki s így irta alá: «Wundt.»

A leány nekibátorodott:

– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és…

Elakadt. Aztán erőt vett magán:

– És eljöttem.

Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni:

– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok.

Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét:

– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…

– Ámbátor?

– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a magam bőre miatt…

– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért:

– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal.

Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy «fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»

A leány ránézett:

– Mi az? – kérdezte.

– Miklósról van szó.

– Azt tudom. Nos?

– Hát… hát… szereti.

– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön…

Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta.

– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó…

– Miklós?

– Az.

– Ő szereti? Az ön… az ön…

Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most érezte ezt először.

Halkan kérdezte:

– Szereti?

– Igen.

– És… maga honnan tudja ezt?

– Láttam.

Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak elborítsák a szemét.

– Látta?

– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben.

– Mit látott?

– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát…